Nádasi Krisztina: Rotterdamból Hágába
Natúrszürke, nem is tudom, olyan… ipari. Az a sötét szépia meg Észak-Amerikát sugallja. Absolutely no go. Emez meg műszínekre photoshopolva, egyetlen házat sem láttam a kanális mentén ebben a lazacrózsaszínben. Persze lehet, hogy nem kellene ekkora feneket keríteni a képeslapvásárlásnak, de én azt szeretem, ha pontosan olyan, mint a hely, amit meglátogattam, mert az én benyomásaimat akarom üzenni vele.
Szerencsére sokféle lap van itt a pályaudvaron, olyanokat választok végül, amin több fotó szerepel, mindegyik valós színben ábrázolja a város valamely szegletét, a magas irodaházakat, az Erasmus hidat, a kikötőt. A lányom közben vonatjegyet vesz, Hágába menjünk, mondta, az az igazi holland érzés, ő már tudja, itt él három hónapja. Kedvence a Court of Justice, és ő nemzetközi jogot hallgat, szimbolikus értékű a vakolatlan, templomot és kastélyt egyszerre idéző vörös épület.
A hatos vágányról megyünk, mondja Betti. A vonatút is vörös, utána kellene néznem, miért nem vakolják a házaikat a hollandok, mert úgy tudom, így kevésbé áll ellen a fal az időjárás viszontagságainak, márpedig egy ilyen párás, viszonylag esős, tengerparti klíma bizonyára jobban amortizál, mint az otthoni, mérsékelt égöv levegője. Az új társasházak, irodaházak is téglából épülnek. Vagy az csak díszburkolat? Percek kérdése, és a következő városba érünk. A vonatból ez is épp úgy néz ki, mint Rotterdam, mezőnek, erdőnek se híre, se hamva, egymásra épülnek a helységek, a város szélét építkezés jelzi, egy gyár telegrafitizett falakkal, a családi házak egyforma kis gyufásskatulyák. Vagy inkább hűtőmágnes-szuvenírek.
A lányom keksszel kínál, ő sütötte. Mindent maga főz. Egy főétel kijön úgy három euróból, az éttermi árakat meg láttad. Láttam, magamban el is könyveltem, a legjobb mindent átszámítani forintba, négyszázzal szorozva, aztán elosztani kettővel, ha úgy jó ára van, akkor ide vele. Felolvasom a cikkem végét, jó?, mondja közben, büszkén, én is büszke vagyok, egy beadandó miatt kereste meg ezt az EU-s hírportált, kérdezte, mi kell ahhoz, hogy valaki náluk publikáljon, mire próbacikket kértek tőle, és meg is vették, annyi pénzért, amennyit két műszakban keres a kávézóban.
Egy jól álcázott mocsár felett halad a vonat, majd megérkezünk a panelek közé. Den Haag, dörmögi a hangosbemondó, felugrunk, Betti még nem ért a cikk végére, a hobbikertek patchworktakarója láttán kisimul ráncokba szaladt szemöldöke. Anya, ez még csak a külváros, van még két percünk.
Végighallgathatom tehát a bosznia-hercegovinai misszió értékelését, odakint a garázsrengeteg közepén feltűnő iszlám mecset emblematikus pontot tesz a cégére. Den Haag Centraal. Elképesztő, hogy negyed óra alatt ideértünk. A kiléptetőkapun túl pedig végre az a Hollandia fogad, amire gyerekkoromból emlékszem, a lépcsős homlokzatú házak a fehér ablakkeretekkel, girbegurba mellékutcák, tiszta park frissen mázolt paddal, az útbaigazító tábla épp arra felel, amire mi vagyunk kíváncsiak, Mauritshuis 700 m. Dank je wel. A hála az egyik legelcsépeltebb szó, mégis ezt érzem, ahogy lányom sudár alakját nézem, hogy bátran jött és ide, hogy ilyen nyilvánvalóan megállja a helyét. Hiányzik, ebben a pillanatban is hiányzik, mert érzem azt a Betti alakú üres teret az életemben. Anya, ne menj át a másik oldalra, itt lesz, vigyorog a lányom, és én újra átkelek a macskaköves utcán, ugyanazon fehér Tesla előtt, sorolnak a dugóban az autók, gyorsabbak vagyunk náluk. A csokibolttal szemben pedig ott a múzeum, nem múzeumnak épült, egy gazdag család háza volt, ez még nem érdekes, de a képek… A németalföldi festők festményeit szeretjük, kedvenc hobbink a galériákba mászkálás és a múzeumi shop felleltározása a tökéletes füzetet keresve.
Elcsípünk egy idegenvezetést, megtudjuk, miért különleges kép a madár a fehér fal előtt, Fabritius festményei tönkrementek a delfti gyárrobbanásban, mégis megmutatják az utókornak, hogy ő az összekötő kapocs Rembrandt és Vermeer között. Egyre sokasodik a látogatók száma, az egyik mellékfolyosót egy vehemensen csókolózó, ötvenes pár állja el, más utat választunk Bettivel, kínos lenne szóvá tenni nekik, hogyan is képzelik ezt pontosan. És hirtelen ott találjuk magunkat a gyöngy fülbevalós szobában. Sor kígyózik a híres festményhez, rosszul lennék a tömeg láttán, inkább a projektfotókat nézzük Bettivel a szemközti falon: #mygirlwithapearl, amatőr művészek és hírességek gondolták újra A lányt, van itt afrikai nő kék fejsállal, Barbie baba, arab öregember turbánban, zöldségekből arc alakban kirakott csendélet lefotózva. Megyünk?, kérdi Betti, jól ismeri az iszonyomat, ő maga a festményre néz és megdermed. Félve fordulok meg. Tekintetem a híres lányt találja meg, és ahogy az éppen aktuálisan elé kerülő turista megpördül, egy másodpercet sem időzve a híres festmény vonalain, és telefont kapva maga elé szelfit lő, majd elégedetten továbbáll. Magamhoz sem térek, jön a helyébe a következő látogató, szintén pördül, szintén katt, szintén balra el. A harmadikba beleremeg a gyomrom, menjünk innen.
A shopban magamhoz térek. Nézd, mutatja Betti a könyvet, Looking at Pictures, Aha, érdekes. Képeslapok, további könyvek, ceruza, azt mindig veszek, katalógus, kitűző. Jól bevásárolunk. Jaj, anya, olyan jó, hogy itt vagy. Most már megnézhetjük a Court of Justice-t? Tíz perc séta át a parkon, Betti sugárzik a boldogságtól, az épület láttán mosolygok, pontosan úgy néz ki, mint a képeslapon a Rotterdam Centraalon. A lányom lábujjhegyen ácsorogva, csillogó szemmel mondja.
Felvettek gyakornoknak szeptembertől.
