A Szófa Kritika-rovatának hatodik műhelybeszélgetése egyúttal nyárzáró beszélgetés is volt, a Nyitott Műhely szempontjából pedig irodalmi szezonnyitó. Immáron a teljes beszélgetés meghallgatható és visszanézhető a Szófa YouTube-csatornáján.

 

Az est középpontjában Kellerwessel Klaus Hátam mögött a hulló porcelán című kötete, valamint Visy Beatrix „Korai öröm” címen, a Szófán megjelent kritikája állt, amelyet Kellerwessel Klaus verseskötetéről írt. A kritikában a költő a jövőbeli verseit formáló lehetőségek tárházát látta, ahogy az reflexióiból kitűnt. Az eseményt Hacsek Zsófia, a Szófa szerkesztője moderálta, mégpedig remek érzékkel, ugyanis a kötet minden ciklusára sikerült kitérniük a beszélgetés során.

A beszélgetés mindvégig jó hangulatban és sok nevetéssel telt, ugyanakkor egészen komoly témák is felmerültek, mint például az irodalmi hagyományhoz fűződő viszony és annak jelentősége, illetve leküzdhetetlensége.

 

A beszélgetés elején kiderült, hogy miért jelent olyan sokat a szerzőnek ez a verseskötet (amely egyébként ebben a műfajban az első könyve, korábban drámakötete látott napvilágot), s milyen hosszú periódust zárnak le az itt összegyűjtött versek. Emellett arról is szó esett, hogy mi jelentette a kötet szervezőelvét, bár ez minden szakasz esetében újra és újra felmerülő kérdés volt, amely a teljes beszélgetésen átívelt: hogyan fedezhető fel szervezőelv egy eklektikus (és eklektikusnak is szánt) kötetben?

Visy Beatrix első megszólalásával bepillantást nyújtott a kritikusi munkába, s hangsúlyozta, hogy „az irodalom fiatalodik”, ezért kiemelt jelentőséget tulajdonít a fiatal, elsőkötetes szerzőkre. Arról is beszélt, hogy a kritikus elemző attitűdje hogyan viszonyul egy olyan kötethez, amelyben a költemények széttartóak?

 

Az első ciklusról – amelynek címe „Eltévedt katedrális” – szóló diszkusszióban megtudhatta a közönség, hogy hol is van ez a bizonyos katedrális és miért uralhatja ennek a szemlélődésre fókuszáló ciklusnak az egészét.

A cikluscímek és az egyes verssorok kapcsolata szerves részét képezi a kötet elemzésének, ezért Visy Beatrix is beszélt arról, hogy miként segítették őt az elemző munkában ezek a kapcsolódások és mennyiben járulnak hozzá a kötet kohéziójához. Azt is elárulta, hogy melyik volt az a ciklus, ami szerinte a legjobban működött és melyik tűnt „nehézkesnek”. Ugyancsak kiemelte a nagy elődök hatását is, amely a versekben nagyon sokszor ott rezonál, például a Szerenád című, kötet nyitó versben, amelyről azt is elmondja Visy Beatrix, hogy őt melyik József Attila-versre emlékeztette.

 

Ezután Hacsek Zsófia rákérdezett arra is, hogy milyen jelentőséget tulajdonít a költő a kötetében igen gyakori szócseréknek (pl. halra vetett part), amely szócserék sokszor ismert költemények egyes szavaival játszanak.

 

Ezt követően pedig az egyik leggyakoribb, ebben a kötetben is gyakran felbukkanó témára, a szerelemre terelődött a szó, s Hacsek Zsófia kiemelte azt a mozzanatot Visy Beatrix kritikájából, amely a szerelem-tematikát nem szerelmi vagy hitvesi költészetként, hanem „párkapcsolati versek”-ként mutatja be. Visy Beatrix pedig kiválóan határolja el a „párkapcsolati versek” fogalmát a megszokott, hitvesi vagy szerelmi költészet fogalmától: a fogalomhasználatot a kommunikáció jellegére hivatkozva indokolta meg. A kommunikáció jellegét érintő téma pedig felvetette azt a kérdést is, hogy a mostanság már-már divatosnak mondható, áradó, sőt, „túlbeszélt” költemények valóban tudnak-e többek lenni, mint puszta helyzet-megállapítások.

 

A „Nincs miért szobrot állítani” című ciklus közéleti versei pedig a hagyomány és a jelen, a történelem és a költészet viszonyát élezték ki, hiszen az aktuális helyzetre és sokszor az aktuálpolitikai eseményekre adott reflexiókba beleszőtt hagyomány versei sorakoznak fel itt. Ugyanakkor Visy Beatrix rávilágít, hogy az a kérdés is adódik e ciklus kapcsán, hogy lehet-e még egyedi verset írni – sokadjára is – Zrínyiről és egyben lehet-e tartani a hagyományt.

 

A beszélgetés során a hagyomány mellett a verssorokkal folytatott játék is uralkodó témává válik. Hogyan lehet egy kötet verseinek utolsó soraiból új verset írni, miképp lehetséges számos különböző kötet utolsó soraiból egy önálló költeményt alkotni? És vajon lehetséges-e irodalmilag értékelhető és koherens alkotást létrehozni egy algoritmus segítségével, a mesterséges intelligencia révén, amely Kellerwessel Klaus számára a tanulmányai szempontjából is igen fontos. Vajon épp az algoritmikus verselés jelenti az összekötő kapcsot az ifjú költő számára a tudomány és a költészet között? A beszélgetést meghallgatva erre a kérdésre is körvonalazódhat a válasz.

 

A beszélgetés felvétele itt érhető el:

https://youtu.be/ParBJXVtnEk?si=RuA-uqHIOYGBKKum