ELSŐ NAP

 

A piros miniruhát veszem föl az első munkanapra, bombázó akarok lenni, mint a kedvenc TikTok sztárom, Charli D’Amelio. Anyám csóválja a fejét, szerinte a piros túl hivalkodó, nem jó annyira kitűnni az első napon. Charli-ról persze fogalma sincs. Végül mégiscsak sötétkék nadrágkosztümre cserélem a ruhát, a fehér blúzzal tökéletes irodai viselet.

Az eső akkor kezd el zuhogni, mikor kiszállok a metróból, úgyhogy mire beérek az irodaházba, bőrig ázom. A víz befolyik a nyakamba, a blúz fölissza, és feloldódik benne az anyag, annyira átlátszóvá válik, mintha nem is lenne. A kolléga is azt bámulja elmélyülten, mikor az aulában találkozunk, és bemutatkozik.

 

– Feri vagyok! – mondja nemes egyszerűséggel, és nyújtja a kezét. Izzadt, párnás a tenyere, a hüvelykujján a köröm töredezett, szürke. Az arca húsos, a szemét csak résnyire nyitja, mint egy álmos ragadozó, a zakójára nagy pelyhekben hull a korpa.

 

– Eláztam – mentegetőzöm nevetgélve –, de nem zavar, remélem, hamar megszáradok!

 

Feri azonban nem nevet, hanem fejcsóválva mondja, hogy a főnök nagyon szolid, komolyan veszi a dresszkódot, úgyhogy jobban teszem, ha nyakig begombolkozom. Sőt, egy régi sálat is kerít nekem a portásfülkéből, sok éve lóghat már a fogason, mert vastag porfelhő száll belőle, ahogy magamra terítem.

A liftben aztán össze-vissza beszélek a régi munkahelyemről, próbálom mosolyra bírni Ferit. Ő öreg róka már, húsz éve van a cégnél, mondja fontoskodva, úgyhogy fogadjam meg a tanácsát. Csak akkor beszéljek, ha kérdeznek, és akkor is csak tőmondatokban válaszoljak, úgy nem eshet bajom. Kár feltűnősködni, a főnök a diszkréciót szereti.

Leültet egy bézs színű, kikopott kanapéra, hogy ott várjak. Benyit egy ajtón, ami mögül fülsiketítő horkolás hallatszik. Sokáig tart, már tűkön ülök, mire visszajön. Ugye emlékszem, mit mondott, a hallgatás arany, de jegyezzek meg mindent, amit a főnök mond, és bólogassak, abból nem lehet bajom. Kérdezni fölösleges, ne raboljam hülyeségekkel az idejét.

A főnök magas támlájú, fekete bőrszékben ül, borzas, szürke haja az égnek áll, kétoldalt lelóg a hája. A szemüvege fölött közömbösen mustrálgat, miközben én illedelmesen bemutatkozom. Elkezdem felmondani az életrajzomat, kábé a gimnáziumi évekig jutok, mikor a szavamba vág, és szól Ferinek, hogy mutassa meg a helyemet. Feri alázatosan biccent, meg is hajol, lakájként dörzsöli a kezét, majd készségesen rángatni kezd az ajtó felé, közben jól rátapos a körömcipőmre.

Az ajtóból még visszafordulok, és megnyerő mosollyal mondom, hogy kiváló management kompetenciáim vannak, mindent meg tudok oldani záros időn belül. Úgy integetek, mint Charli, a főnök meg úgy néz, mintha megháborodtam volna.

Megadóan követem Ferit, a fénymásoló melletti sötét sarokban bök rá egy hokedlire, hogy az az enyém. Csodálkozva teszem le a táskám.

 

– Felújítotok? – nézem a leszakadt tapétát. – Nincsenek még itt az asztalok?

 

– Dehogy, ez a te helyed, a fénymásolót fogod kezelni!

 

– Azt hittem, projektmenedzsert kerestek! – jegyzem meg zavartan.

 

– Office menedzsert – javít ki Feri, majd a kezembe nyom egy nagy köteg fénymásolni valót.

 

Fogalmam sincs, mit tenne Charli ilyenkor, hát fénymásolni kezdek. Sötét lesz, mire végzek. Fogom a papírköteget, és nem tudom, merre induljak vele, Feri nincs sehol, a főnök hazament. A folyósón a takarítónőbe botlok, szó nélkül kiveszi a kezemből, és bedobja a kukába. Dudorászva tolja tovább a kocsit, elbűvölve követem, cleaning manager, ez áll a vadiúj köpenyén.

 

 

AZ UFÓ

 

Végül csak Zsével maradtunk jóban, menedzser lett egy szoftvercégnél, és hobbikárpitos. Egy-egy nehéz nap végén, ha egy csésze tea mellett a fészbúkot görgetem, végül mindig az ő fotóinál kötök ki. Nézegetem a foteleket, kanapékat, párnázott székeket, és eszembe jut, mikor a bentlakásban felújítottunk több tucat rugós matracot. Zsé az apja műhelyéből hozta a szövetet, a varrótűt, meg a rongyos zsákot.

S. matracával kezdtük, mert abszolút reménytelen állapotban volt, az Alpok vonulatára hasonlított, ahol most lakom.

S. egyáltalán nem segített nekünk. Akkoriban sokat ácsorgott az ablakban, úgy, mint én most. Azt állította, egy ufó jelent meg a bentlakás fölött. Minden este pontban nyolckor tűnik fel az égen, mikor a sporthíreket mondják. Először csak egy pici fényes pötty látszik a szemben lévő, omladozó vakolatú tízemeletes blokk tetejére biggyesztett antennák fölött, ami előbb dió, majd alma, később sárgadinnye nagyságú lesz, és akkor ott is marad egy időre. Sejtelmesen lebeg a horizonton a fura kis csészealj.

– Nézzétek, szivacsos ködburkot von köré a holdfény! – mutogatta S. átszellemülten.

Zsé fölvágta a régi matracot, a tengerifű beborította a szobát. Fuldokoltunk a portól, meg a röhögéstől.

Mindenkinek van egy égi jel, ez most csak az övé, azért nem látjuk, tüsszögött sértődötten S. Északról jön fel mindig, hát úgy látszik neki is arra tart az útja. Abba is hagyta az orvosit az első szigorlat után, és svéd szakra iratkozott. Svédországban kutyapanziót nyitott, onnan küldözgette minden évben a karácsonyfás, kutyás, kandallós üdvözleteket. Mikor egyik évben nem jött semmi, azonnal tudtuk, hogy baj van. Egy őrült autós ütötte el, kutyasétáltatás közben.

Zsével a sípályán futottunk össze később, Tirolban, a hegy tetején. Épp a szemetet vittem ki az Aprés-Ski lokálból, két nagy, szürke zacskót, mikor ő felcsatolta a vadonatúj, neonszínű lécét. Free Guru, a legdrágább léc, ami létezik. Hiába, flancolni mindig is szeretett. Nagyon hunyorgott a délutáni napban, ráadásul felszedtem pár kilót, úgyhogy azt hittem, meg sem ismer, de nagyon megörült nekem.

Meghívott egy italra, amit én szolgáltam fel.

Takarítok és felszolgálok, ne lepődj meg! – magyaráztam neki. – De csak ideiglenesen, míg vissza nem fizetem a lakáshitelt, aztán visszamegyek könyvtári dolgozónak.

Család?

A fiam otthon van anyunál, egy évben kétszer látom.

Elhallgattam. Azt már nem meséltem, hogy ha hazamegyek, meg sem ismer, alig akarja elfogadni tőlem a drága legót.

– Jól áll neked a fehér kötény! – törte meg Zsé a csendet végül. – Kemény meló lehet.

– Nem is olyan rossz, szakácsnak lenni rosszabb! – legyintek, majd önkéntelenül is az alkaromra nézek, ahol még mindig vörös a forrázás nyoma.

– Nem változtál semmit, mindig is a kalandokat kerested! – csóválta Zsé a fejét, majd előbányászta a telefonjából azt a régi fotót.

S. ágyán ülünk Zsével, ő már alszik. Az ágyát, miután kész lett, az ablak alá tolta, és esténként hanyatfekve, kicsavart nyakkal bámulta az eget. Éjfél körül, ahogy eltűnt az ufó, neki is lekoppant a szeme, és álmában szétgurult arcán a nevetés. Zsé ilyenkor elégedetten konstatálta, hogy profi matracon jólesik az alvás, és végighúzta az ujját a friss varratokon.

Én meg arra gondoltam közben, hogy S. most csodás tájakon járhat, ahol nincs csótány a fürdőköpeny ujjában, és patkány a zuhanyzóban. Ahol méteres jégvirágok nőnek az ablakon, és nem olvadnak el. Ahol egész évben hordhatja a kedvenc égszínkék bojtos sapkáját, meg a kinyúlt, piros gyapjúpulóverét. Ahol soha nem ég le a tejfehér bőre, és nem szőkíti ki a nap szalmaszínűre a haját. És hogy milyen jó, hogy most már nem változik semmi, mi hárman örökre barátnők maradunk.