Panoptikum, szoros olvasás és a jó cukor
Kerekasztal-beszélgetés a figyelemről Molnár Gábor Tamás, Simon Attila, Tófalvy
Tamás és Fodor Péter részvételével* - részlet
[...]
Molnár Gábor Tamás: Amikor a flow élményt a gamifikáció módszertanában igyekeznek létrehozni – ami arról szól, hogy a hétköznapi munkafolyamatoknak, a pedagógiában az unalmas vagy annak látszó tanulási folyamatoknak az izgalmassá tételére használják a játékosítás módszerét –, akkor valóban közel kerülünk az önkizsákmányolás lehetőségéhez. Ellenben – ha jól emlékszem a flow pszichológiájának eredetére –, akkor egyrészt ott nem az átlagemberről, hanem kiemelkedően sikeres emberek tanulmányozásáról volt szó. Másrészt ami az egyik legizgalmasabb a flow fogalmában, az az, hogy ez egy játékhelyzetet vagy kihíváshelyzetet jelenít meg: a flow ideális állapota az, amikor a képességek és a kihívások egyensúlyban vannak. Ha túl nagy a kihívás (akár a művészetbefogadás vagy az irodalmi szövegek olvasása során), akkor frusztrálóvá válik a tapasztalat, ha túl kicsi, akkor viszont unalmassá. Ha ezt a figyelemre és a kulturális termékek fogyasztására visszaforgatjuk, akkor azt kell mondjuk: a flow élménye a passzív befogadásban nem elérhető, mert nem éri elég vagy megfelelő kihívás az ember képességeit. Hogy az efféle kihívást ki milyen médiumban találja meg, az más kérdés, én nem merném kategorikusan kijelenteni, hogy erre csak az irodalom alkalmas, a televíziós sorozatok meg nem. De a befogadás módjának aktívnak kell lennie, hogy a befogadó valamilyen módon próbára tegye a képességeit, mert akkor tudja megtapasztalni ezt.
Tófalvy Tamás: Nyilván nem kerülhetjük meg a függőség fogalmát sem, ami egyre erősebb ebben a diskurzusban. A The Social Dilemma című (ironikus módon: Netflix-)film arról szól számos nagy információtechnológiai cég, platform munkatársát megszólaltatva, hogy a Facebook, a Twitter és hasonló platformok miképpen ácsingóznak állandóan a mi figyelmünkért különböző notifikációkkal. S ha újfent fölvesszük a diskurzusanalitikai szemüvegünket, akkor láthatóvá válik az a különbség, hogy míg az olvasó emberre nem mondanánk azt a 21. században, hogy könyvfüggő, addig arra, aki gyakran néz sorozatokat vagy épp videójátékokkal tölti idejét, könnyen ráfogjuk, hogy függő. S ebben a kérdésben nagyon nehéz igazságot tenni, mert az ilyesféle patologizáló diskurzusok mindig nagyban függnek attól, hogy miképp gondolkodunk a szóban forgó médiafelületekről. Hány olyan sztorit ismerünk, hogy gyerekkorában játékfüggőként tekintettek rá, s aztán felnőttként világhírű játékfejlesztő lett. Az általatok említett konstruktív és aktív befogadás különbségének jelentőségét azért nehéz megítélni, mert a kognitív folyamatok megfigyelése és értékelése korántsem könnyű. Nyilván a film befogadása is lehet alkotó folyamat, ahogy a zenéé és az irodalomé is. A függőség fogalmát használó, patologizáló beszédmódok abból erednek, ahogy megítéljük, jellemzően hogyan csinálják az emberek pl. a binge-watchingot: bedőlve az ágyba, s halogatva a befejezést, még hajnali egykor, kettőkor és háromkor is elindítva egy újabb epizódot, aminek következményeként majd reggel rossz állapotban kénytelenek fölkelni. S ennek van egy mintázata: „Jaj de táskás a szemed, mit csináltál alvás helyett?” „Megnéztem az egész évadot az X sorozatból.” És így egymás mellé rakódnak azok az elemek, amelyeket a függőségreprezentációkban szoktunk látni, mintha kábítószert használna, mintha inna.
[...]
