Molnár Flóra
Özönvíz
Én tíz voltam, ő huszonöt,
már nem lepődött meg semmin,
azt mondta, az egyetlen házat
találtam meg, amit még nem mosott el a zivatar.
Megmosdatott,
a kályha mellé ültetett,
vizes hajjal, rongyokba csavarva néztem,
ahogy ez a fiatal, sötétbarna szemű és hajú ember
gödröt ás, belehordja a halottakat, rájuk hányja
a földet, és sír.
Az utolsó napja volt: délután egymás mellett feküdve néztük,
hogyan ázik be lassankint ez a tető is,
és én valahogy nem haltam meg,
mert valakinek mégiscsak élni kell.
Másnap a romokon feküdtem,
eltemettem az utolsó halottat,
áldoztam Neked, és együtt örültünk annak,
hogy most végre mindennek Vége van.
