Fejezetek egy életrajzból


AHOGYAN Ő LEÍRTA, AZ IDŐ OLYAN ARCÁT MUTATTA


Ahogyan ő leírta, az idő olyan arcát mutatta: „Ősz volt, késő október, esős és borús. A szél a nyárfák leveleit tépázta, rohamokban. A levelek a magasba szálltak, meg oldalra, akár a repülőgépből kihajított szórólapok, utána földet értek.”


Régen történt; egyre hűvösebb napokra ébredtünk, emlékszem, hogy az Árpád‐hídon villamosoztam hazafelé. Az idő tájt Aquincumban laktam, egy épülő lakótelepen a Római‐part közelében. Két éve költöztem oda, néhol még sártengeren kellett keresztülbukdácsolni, túl hosszúra nyúltak a közüzemi munkák, árkok és gödrök szegélyezték az utat, fölkunkorodó fekete kábelek kérdőjelként álltak ki a földből, kavicsos, agyagos törmelékhegyek, közöttük botorkáltunk idegen szigetlakók; olykor csupa latyak volt a cipőm, mire hazaértem. Az újonnan vásárolt lábbelimhez a Rakamazi Cipőipari Szövetkezet az alábbi cédulát mellékelte.


„Tisztelt Vásárlónk!
Lábbelijének ápolására néhány tanácsot kívánunk adni!
A lábbeli boksz felsőrésszel és bőrtalppal készült, amely nedves időben huzamosabb ideig történő viselés esetén a bőrtalp átázhat!
Viselet után a lábbeli fejrészét tömjük ki papírral, hogy a hajlási ráncok kisimuljanak.
A felsőrészről a szennyeződést puha textiliával kell eltávolítani, ezután a felsőbőr színének megfelelő cipőkrémmel kezeljük, és enyhe dörzsöléssel puha textilanyaggal fényesítjük.
Termékünk a megfelelő ápolással tartósan viselhető.


Sokat esett, mégis felejthetetlen képekkel ajándékozott meg bennünket ez a különös ősz. Az én korosztályomat testközelről először érintette meg a történelem szele. Október huszonharmadika előtt jártunk; a késő Kádár‐kor szemfüles posztkommunista statikusai a rendszer megtámasztása helyett privát életük kimentésében serénykedtek a romok alól, a rendszerváltók pedig az 56‐os emlékmű oszlopát ácsolták a romok között, néha éppen a romok közt eltévedve. Az átalakulás főszereplői ott járkáltak szabadon a szobáinkban, de nem bántuk, és nem gondoltuk azt, hogy ne lenne ott keresnivalójuk. A hallgatás és elhallgatás kárpitja fölszakadt, ezt ugyan nem minden szorongás nélkül éltük meg, de dacoltunk a felemás érzéseinkkel, és igyekeztünk elhessegetni a múlt ólálkodó árnyait. Izgalommal olvastuk a letűnt kor gyászjelentéseit, amellyel elhalmoztak bennünket a szabadon kattogó nyomdagépek.


Most azonban másról akarok beszélni.


Az a nap is undok volt, vizes, hideg és sáros, a felhők alacsonyan szálltak, az ember legszívesebben ki sem vackolódott volna az odújából. Különös érzés volt ott a víz színe fölött; délre, amerre a Duna tart; a folyó partja az esőpermettől elkeskenyedett, és a Margit‐sziget, mint valami lassú teherhajó, szinte eggyé vált a sűrű párával. A szél megátalkodott iramban sodorta az esővizet távolban a budai hegyek felé. A kerekek csikorogtak a sínpályán. A gördülő zajok filmekből ismert szellemvasutat idéztek. A fölvizesedett ablakokon túl párafüggöny takarja az utat szegélyező lakóépületeket. Nehéz ilyenkor túltennie magát az embernek a bizonytalanságán és a tehetetlenségén.


A kinti nyúlós idő érezteti velünk az elveszettségünket.


Szorongtam, a fájdalmasan múlékony élet nyersen mutatta meg az arcát.


Egy valószínűtlenül sovány férfi ült szemben velem; szülővárosomban, Kanizsán görhesnek mondták volna. Ahogy fölcsúszott a kabátujja, vastag forradáscsíkot láttam futni a karján. Vágás nyoma lehetett, amely valamikor fájdalmasan belehasíthatott az ínba, és szörnyű megrázkódtatással járhatott. Hosszú ideje tornáztatom az emlékezetem, és igyekszem az apró részleteket is megfigyelni, és elraktározni. A férfi felsőtestét előretolva egykedvűen olvasott, kezében az akkori délutáni lap, az Esti Hírlap volt. A kövéren szedett címeket könnyedén követte abból a távolságból is a szemem. Mindig elcsodálkoztam a nyomdai tördelésen, a címek kiemelésén, kuszának tűnő elrendezésén; ahogy a betűsorok odavonzották a pillantásomat; mintha csak tudnák rólam, hogy szeretem a betűk világát. Előkerültek a régi hangulataim, amikor a kanizsai konyhában a szennyesládán másoltam az újságból, hogy minél hamarabb megtanuljam a helyesírást. Harmadikos lehettem, pöttömnyi legény, a silány papír és az átható festékszag azóta is kísér boldog idők emlékeképpen. Buszon, villamoson és metrón utazva bizony tolakodóan bele‐bele szoktam pillantani mások olvasnivalójába, anélkül, hogy igazából odafigyeltem volna arra, amit látok.


Hogy eltereljem a figyelmemet a kinti maszatos időjárásról, futó pillantásra készültem akkor is.


Az egyik cím azonban hirtelen kizökkentett az ismerős helyzetből. Danilo Kiš író halálhírét közölték benne. Összerezzentem a félelemtől. Unokanővérem két évvel korábban bekövetkezett, váratlan tragédiája óta – vírusos agyhártyagyulladás végzett vele napok alatt – még nem telt el elég idő ahhoz, hogy kavargó érzéseim az elmúlásról lecsillapodtak volna. A szomorúság poharát egy két évvel ezelőtti őszön fenékig kellett ürítenem, mint Nagyanyám halálakor. Hiába próbáltam fegyelmezni magamat azzal, hogy az élet szigorú őre a halál, nincs mit tenni, nem terem fű ellene a kertben, ahogy Sibolti Demeter XVI. századi református paptól olvastam az első egyetemi évem szemináriumi alakjától, akiről értekezést is írtam, keserűség föl‐fölerősödő hullámokban mardosta a lelkemet; ha az eszemmel képes is voltam fölmérni azt, hogy mi történt az unokanővéremmel, a halállal nem tudtam mit kezdeni továbbra sem. Unokanővéremmel a gyermekkor nagyobbik részét együtt töltöttük; neki a kanizsai kertben nyílt meg a világ, nekem a Vérmező sarkánál. A szigorú üzenetet, amit a végzet általa küldött a számomra, nem voltam képes megfejteni.


Ahogyan kölcsönvettem a nyitómondatot, a folytatást is tőle szipkázom el: „A plakátot rozsdás rajzszögekkel erősítette az oszlophoz valaki, aki a rajzszögeket a körmével feszegette le Slavoljuh (Bata) Rapajíc (1872–1945) rokkantnyugdíjas gyászjelentéséről. Aki ezt megtette, tisztelettel volt a holtak iránt: a maga papírját, a gyászjelentésnél nem nagyobbat, csak két szöggel tűzte ki. Így a halálcédula is két pontban rögzítetten kitartott az oszlopon, dacolván a széllel.”


Danilo Kiš halálakor 1989‐et írtunk. Ahogy korábban jeleztem, sűrű ősz volt. Zajlottak a változások, amelyek megrengették a világot itt Európa peremén is. Az utolsó jugoszláv író a változások nyomában történt véres eseményeket már nem érte meg.


Hozzátartozik adósságaim történetéhez, hogy elmondjam, hogyan zajlott le az első olvasói találkozásom Danilo Kišsel pár évvel korábban.


Egy baráti házaspárnál jártam Dunakeszin látogatóban. A Korai bánat vékonyka kötetére ott bukkantam rá a nappalijukban. Valahonnan a tömött könyvespolcok mélyéről kotortam elő, amíg a tálalásra vártam. A könyv Újvidéken jelent meg 1971‐ben, és annak idején néhány száz példány kerülhetett belőle magyarországi forgalomba. Ezt az impresszumba írt közös magyar‐jugoszláv kiadás tényének feltüntetéséből gondolom. Nem mintha jelentősége volna ennek. Csak akkor ott az motoszkált a fejemben, hogy vajon hogyan kerülhetett hozzájuk épp ez a könyv? Talán találomra vették mohó, mindent habzsoló középiskolás bölcsész‐jelöltként. Utólag is elfog a sárga irigység, ha arra gondolok: mit jelenthetett volna nekem a hetvenes években, olvasói cseperedésem idején Danilo Kiš prózája?


Nem jelenthetett semmit, mert nem ismertem.


A Korai bánat másfél tucatnyi írást tartalmaz. Az író megbántott gyermekkorát foglalja össze, és azt hiszem, először az alcíme hatott rám perzselő erővel: Gyermekek és érzékenyek számára. Bámulatos motívumok bukkantak föl benne, amelyek egyre jobban fölcsigázták az érdeklődésemet. Szinte a tenyeremben éreztem a saját vadgesztenyéimet a Rózsa utcából; ahogy szelíd csodálkozással feküdtek a barna levelek között a bágyadt fényben, hogy miért nem veszem már észre őket. Kicsi voltam még, a sors viszontagságairól semmit sem tudhattam. Ez a különös fényképfelvétel azonban valahogy megmaradt az emlékezet merevlemezén, és akkor Kiš néhány mondata előcsalogatta onnan. Mindig éreztem az elmúlás közeliségét a kertekben, akárhol fordultam is meg. Ezt a közeliséget az Ég jelentette, akár tündökölt, akár a szürkeség vonta be. Ez az egyetlen érzés nem hagyott cserben, hiába változtatta évszakok szerint a színét és a hangulatát a természet. Naivan azt gondoltam erről a korai tudásról, hogy hasznát vehetem a későbbiekben. Nem így történt. A sors közömbösen bánik velünk.


Mondanom sem kell talán, hogy a száznegyven lapos könyvet még aznap éjszaka befejeztem, pedig nem tartozott már az idő tájt sem erényeim közé az olvasói szívósság. És az sem gyakran történik meg, ami akkor velem megtörtént. Mindjárt elfogadtam a magaménak Kiš prózaírását.


Sok gondom volt akkoriban, ezek félelemmel töltöttek el; nehezemre esett az élet, sok mindent esetlegesnek és porladozónak gondoltam belőle; olykor különös erővel rám hurkolódott a magány és hegyes tűszúrásokkal mindegyre a szívemet döfködte. Alig‐alig bírtam ki; viszontagságaim közepette képtelen voltam a saját helyzetemet hideg fejjel végiggondolni. Azon az éjszakán Danilo Kiš prózája azonban jótékonyan és derűsen hatott rám, oldotta a félelmeimet és a szorongásaimat; tudtam, ezért egy egész életre hálás leszek majd érte.


Mielőtt az ágytámlára szerelt aprócska olvasólámpát leoltottam volna, magamra vettem, amit a könyv utolsó mondatában Kiš üzent: „Légy jó, és ne szomorkodj sokat.”


Igyekeztem szót fogadni neki, és nem rajta múlt, hogy csak ritkán sikerült.

 

[...]


---


A folytatásért kattints ide.


Az olvasótermi tartalmak hozzáférése előfizetéshez van kötve. Az először regisztrálóknak azonban egy hétig ingyenes és minden kötelezettségvállalástól mentes elérést biztosítunk.