Ha meg akarjuk válaszolni a kérdést, kicsoda Mohai V. Lajos, igen sok módon felelhetünk. Mondhatjuk, hogy irodalomtörténész. Mondhatjuk azt is, hogy író. Azt is, hogy költő. Az is illenék rá, hogy esszéista. Egyik válasz sem volna téves vagy helytelen.
Számomra a most hetvenévessé váló szerző mégis elsősorban valami más, és ha egyetlen szóval kellene őt jellemeznem, az nem is a föntiek egyike volna. Hanem az, hogy Mohai V. Lajos egy polgár.
Mit jelent ez a szó? Nos, a szó nagyon sok mindent jelent; történetileg azokat az embereket jelentette, akik nem a földeken töltötték mindennapjaikat, hanem városokban, és ott különféle eszközöket, szerszámokat, hétköznapi tárgyakat készítettek. Később ez az eredeti, középkori jelentés némileg módosult, de az alapvető értelemmag megmaradt. Ez pedig továbbra is az, hogy városlakó.
Mohai V. Lajos igazi, hamisítatlan városlakó; olyan ember, aki a magas szintű kulturális szolgáltatások körében érzi igazán jól magát, és életének talán legfőbb motivációja nem is más, mint ezen kulturális szolgáltatások gyarapítása – a maga eszközeivel, a maga területén.
Amikor a szerzőt nemrégiben Nagykanizsa díszpolgárává avatták, arra gondoltam, nem is igen képzelhető más ember, aki egy ilyen díjat jobban megérdemelne. Mert persze bizonyára vannak dolgozók, alkotók, tudósok és mások, akiknek érdemei a díszpolgári címre az illetőt feljogosítják. De olyan aligha van még egy, aki magát a várost, szülőhazáját, Nagykanizsát ennyire mély értelemmel, tartalommal, másodlagos és sokadlagos jelentésekkel, asszociációs láncokkal gazdagította volna. Az ilyesmi nyilván nem használható föl úgy, mint egy autógumi vagy egy fagylalt; mégis talán nevezetteknél is több értelmét adja annak, hogy ezen a golyóbison töltünk el „negyven, ötven, hatvan” (vagy valamivel több) évet.
A kulturális emlékezetnek ez a fenntartása és gazdagítása mindig is a polgárok feladata volt; azoké, akik nem pusztán termelnek és fogyasztanak, de céljuk szerint a „futó időt” is megkötni szeretnék.
Mohainak a gesztusai, öltözködése, modora és értékrendje is visszatükrözik ezt a magatartást, ritka kivétellé téve őt sok tekintetben elproletarializálódott társadalmunkban. Lehet ezt a fajta modort (esetenként modorosságnak is nevezhetjük) szeretni vagy nem szeretni; de mindig tudni kell róla, hogy nem öncélú: a magyar magaskultúra folytonosságát hivatott kifejezni; és a „hivatott” szó a legteljesebb mértékben találó itt, mert nyilvánvaló, hogy a folytonosság közvetítése Mohai számára nem csupán múló szeszély, hanem valami sokkal alapvetőbb annál: hivatás.
Ezt az embert és polgárt köszöntöm ma hetvenedik születésnapja alkalmából. Isten éltesse sokáig, ahogyan ő élteti a magyar kultúrát – esszéivel, kritikáival, szépprózájával, verseivel, és kiadói, szerkesztői munkásságával is. Töltse be továbbra is hivatását, és maradjon meg az a polgár, amilyenből ma már valóban nagyon-nagyon kevés él hazánkban (de talán a világon is).
