Szereti a jó könyveket?
Gurubi Ágnes egy közelmúltban megjelent különlegesen nagy figyelmet kapott regény írója, - nem mellesleg a Szófa olvasója - aki különösen fontosnak érzi a kortárs irodalom olvasásának támogatását.
Egy különleges ajánlat!
Ha szeretné új könyvének dedikált példányát a könyvespolcán tudni, vásárolja meg nálunk!
Ha most a Szófán keresztül rendeli meg Gurubi Ágnes: Szív utca című könyvét, úgy egyhavi ingyenes Szófa előfizetést kap mellé ajándékba.
Hallott már a könyvről?
Orvos-Tóth Noémi
A múlt végül mindannyiunkat utolér. Ott visszhangzik indulatos mondatainkban, zátonyra futott kapcsolatainkban, megmagyarázhatatlan testi tüneteinkben. Ahhoz, hogy rájöjjünk, a nagyon is mainak gondolt életünket át- meg átszövi az elmúlt idő, el kell kezdenünk az ismerkedést. Az ismerkedést anyáink, nagyanyáink, dédanyáink bánataival, örömeivel, szenvedéseivel, veszteségeivel. Ezekből, mint apró igazságdarabokból, végül összeállíthatjuk sorsunk képletét. Megérthetjük döntéseinket, vonzalmainkat, választásainkat. Menjünk vissza a Szív utcába, mert nekünk is van Szív utcánk! Kérdezzünk, kutassunk, emlékezzünk, ahogy Gurubi Ágnes teszi ebben a lebilincselő családregényben, ami visz, sodor magával, mintha egy színes, szélesvásznú filmet néznénk. Ahogy a múlt, úgy a Szív utca története sem múlik el nyomtalanul. Képei, szereplői napok, hetek múlva is felbukkannak, pontosan úgy, ahogyan a legjobb regényekkel történni szokott.
Idézetek Gurubi Ágnes szövegeiből:
Anyám előtt boldognak lenni szégyen. Szerelmesnek lenni szégyen. Férfi után ácsingózni szégyen. Vágyakozni a másikra szégyen. Gyengédnek lenni szégyen. Érzelmet kimutatni szégyen. Nőnek lenni szégyen.
Esténként elképzelem, hogy elmegyek hozzád, a konyhában állnál a hűtő előtt, nézegetnéd, mit készíts vacsorára, a tükörtojás mellett döntenél, felkapod a fejed a zajra, ahogy megnyikordul a parketta a lábam alatt, nem veszem le a cipőm, nincs rá időm, határozottan odalépek hozzád, állsz velem szemben, kezedben a kinyitott tojástartóval, benne két tojással, farkasszemet nézünk egymással, majd egy hirtelen mozdulattal a nyakadba harapok, sarkon fordulok, otthagylak, te meg állsz, mint Bálám szamara, azt hiszed, csak képzelődtél, meg sem történt a jelenet, csak a nyakad sajgásából tudod, hogy ez a valóság, ott jártam a konyhádban, pár perc volt az egész, de a fájdalom napokig emlékeztet, még a legváratlanabb pillanatokban is, hogy találkoztunk.
Kószó Ádám recenziója
Talán a sorok között igényünk is volna élénkebb színekre, ám az bizonyos, hogy az efféle hidegvér is megállásra késztet.
Hogy aztán olyan kérdések kerüljenek elő, mint az identitás. A férje halála után hitetlenné váló Belláról mondja azt Anna, hogy „végérvényesen törli magából a zsidó múltját, nem érzi magát zsidónak, de kereszténynek sem, nem érzi magát semminek”. Eldobni magunktól az identitásunk egy részét, ez a gondolat előkerül még a műben, mikor is Anna megfogalmazza, miként szakítana a mögötte álló megkeményedett nők örökségével: „Arra gondolok, ha nem volt jó mintám, nem baj, majd én írok magamnak egyet. Egy jót, egy őszintét, egy melegszívűt, egy igazat”. Átérezhető a törekvés, hogy az ember maga is formálja a patak medrét. Ez a gondolat pedig el is vezethet minket egy jól ismert kérdéshez: milyen mértékben lehetünk az életünk alakítói?
Beleolvasok
Az autóbaleset után három hónappal teherbe esem. A Tesco mosdójában pisilek rá a tesztre. A táskámba rejtem a műanyag tubust. Kimegyek a parkolóba, beülök az autóba, előhúzom az eredményt. Nézem a két csíkot. Mosolyra húzódik a szám. Otthon a konyhában Coldplayra táncolunk Jánossal. Fiam lesz. Érzem. Sámuelnek fogom hívni a dédnagyapám után.
Nem mondjuk senkinek. Csak mi ketten tudjuk. János meg én.
Hetekig a madártejen úszkáló könnyű, fehér habnak képzelem magam. Még a folytonos hányinger sem zavar. Zsófinál és Panninál is keresztülmentem ezen. Kibírom. Hiszen fiam lesz. Az első ultrahangon határozottan felismerem János arcát. A másodiknál még inkább. Már látszódik a hasam. A gyerekek is tudják. Karácsony előtt két héttel kerül sor egy nagyobb szűrővizsgálatra. Túl vagyok az első trimeszteren. A kórházba kell mennünk, nem a választott orvos rendelőjébe. A folyosón fertőtlenítő és menzaszag keveredik. Talán sárgaborsó-főzelék. Leülünk a narancssárga műanyag székre. Időpontunk van. Nem kell sokat várni. Hamar szólítanak. Egy fekete-fehér csíkos felső van rajtam, még nyáron vettem. A félig leeresztett reluxán halványan szűrődik be az erőtlen, téli napfény.
– Tegye szabaddá a hasát – mondja az orvos. Szőkére melírozott, tüsi haja van, ötvenes lehet, megjelenésre pont olyan, mint aki épp túl van a heti teniszen, és mivel megnyerte a főorvossal szemben a játszmát, még énekelt is tusolás közben a zuhany alatt.
A szobában az orvoson kívül még egy nővér és három medikus van. Sorfalat állnak, fehér köpenyt viselnek, az egyiken úgy lóg, mintha az idősebb testvérétől örökölte volna farsangi jelmez gyanánt. János az ágy mellé ül egy székre.
Az orvos előveszi a tubust, ráfröcsköli a hasamra az átlátszó, szagtalan zselét, majd rányomja a hideg műszert. A monitoron foltok, kezd kirajzolódni a méhem, a magzat körvonalai.
– Hát, kérem, egyértelmű, hogy ez egy rossz terhesség – kezdi az orvos.
Nem hozzám beszél. A medikusokhoz. Recsegő, enervált hang, többször meg is köszörüli a torkát, biztosan dohányzik, gondolom magamban. Azt hiszem, nem rólam van szó. Valami tévedés történhetett. Biztosan még az előző beteggel kapcsolatban egészíti ki a diagnózist. Még erősebben nyomja a hasamhoz a műszert.
– Látják, itt és itt, végig folyadék van a magzat a bőre alatt, a tarkóredő se normális, nagyon vastag. Ez a magzat pár héten belül elhal magától – zárja rövidre.
Nem hozzám beszél. Nem néz rám. Mintha ott sem lennék. Én sem nézek senkire. Érzem, hogy János megszorítja a kezem. Üveges tekintettel bámulom a monitort, oda szegeződőm a saját belsőmre. Szívdobogást hallok, halkan pulzál. Csendesen, erőtlenül, óvatosan.
Csak minél előbb eltűnni innen, eliszkolni, mintha soha nem jártunk volna itt. Felöltözöm, az ajtóban a nővér bocsánatkérőn néz rám. Ki a kezelőorvosa, kérdezi, hívja fel, beszéljen vele. Kimegyünk az ajtón.
A folyosón magamra kapom a kabátom. Nem szólunk egymáshoz. A metró felé indulunk. Jegyet veszünk, lyukasztunk, a mozgólépcsőn nézem a szembejövők arcát, amikor leérünk, egyikünk sem tudja hirtelen, melyik irányba kell felszállnunk. Amikor a Nyugatinál felérünk a felszínre, a szikrázó napsütés elvakítja a szemem, de csak nézem a sárga napkorongot, azt akarom, hogy káprázzon a szemem, hogy kiégjen a retinám. Csak állunk a forgalmas tér közepén, János átölel, ha nem tartanám meg, talán összeesne, mint egy rongybábu. Azt hajtogatja, ne haragudj, összeszedem magam, de úgy érzem, mintha rám dőlt volna egy fal. Még nincs eldöntve semmi, ne aggódj, mondom, megoldjuk, ő bólogat, igen, megoldjuk, minden rendben lesz.
Telefonálok, intézkedem, megszervezzük, hogy másnap egy magánkórházban is megvizsgáljanak. Szótlanul várakozunk a makulátlan tisztaságú magánklinikán, körülöttünk mindenhol mosolygós, várandós nők, kezüket szorongató, izgatott férjjel az oldalukon. Amikor sorra kerülünk, egy hatalmas kivetítőn nézzük a csak látszólag egészséges magzatot. Nincsenek jó hírek. És bár minden kérdésemre kielégítő választ kapok, nem sok mindent értek abból, amit mondanak. A szavak visszapattannak a hófehér falakról, mielőtt felfognám őket. Szindrómák, szívkamrák száma, élettel össze nem egyeztethető, ezek a kifejezések hangzanak el. Döntenünk kell, gyorsan, mert kifutunk az időből, így is kérdéses, hogy meg kell szülnöm a gyereket, vagy kapok külön főigazgatói engedélyt, és műtéti úton szakítják meg a terhességet.
A műtét előtti éjszaka Zsófi ír egy üzenetet. Hajnalban olvasom el, indulás előtt.
Veled álmodtam, hogy min mész most keresztül, szeretlek, anya. Kedd van. Sötét, szürke nap. A köd lassan száll fel, a nap sem akarja megmutatni magát. Nyálkás homály ereszkedik az utcákra, parkokra. Homlokom az autó ablaküvegének nyomom, egyszerre ráz a hideg és önt el a ragadós izzadság.
A kórházban a betegfelvételnél tömeg. Nők sporttáskával, szatyorral a kezükben. A főnővér egy nagydarab, fekete hajú nő, konty tornyosul a feje tetején. Alapozó, erős smink, hibátlan manikűr, bár ezek már nem is körmök, inkább karmok. Szigorúan, hangosan kiabál, egyesével, név szerint rendeli raportra a várakozó nőket. Mint amikor feleltettek az iskolában. Izgulok. Nem készültem. Sajnálkozva néz rám, amikor leülök vele szemben.
Kedvesem, kezdi, még nem érkezett meg a főigazgatói engedély a műtéthez, tudja, hogy mit jelent ez. Igen, tudom, válaszolok neki, meglesz az engedély, most beszéltem az orvosommal. Jól van, kedvesem, húzza mosolyra a száját, és észreveszem, hogy a rúzs nyomot hagyott az első két fogán.
Miután elfoglalom a négyágyas szobában a helyem, belép egy fiatal lány, engem keres. Bemutatkozik. Kezet fogunk. A kórház pszichológusa, azért jött, hogy beszélgessen velem, de miután felméri a helyzetet, hogy nem vagyok már huszonéves, és egy szót sem tud kihúzni belőlem, udvariasan biccent és továbbáll. Kipakolok a táskámból, nem találom sehol a hálóingem. Otthon hagytam. Hívom Jánost, hogy megkérjem, vásároljon nekem egyet valahol a közelben. Délelőtt tíz óra. Mind a négyen az ágyunkban fekszünk. A sorunkra várunk. Folyton az órát lesem. A szobába nem jöhet be senki, még a folyosóra se. Reggeltől estig fel-alá járkálok a szoba és az étkező között. Délutánra a délelőtti tömegnek már nyoma sincs a nővérpultnál. Kong az ürességtől az étkező. A megkopott viaszosvászon terítőn ételmaradék és morzsa.
A szobában ketten maradtunk. Együtt várakozunk a csendben. Én töröm meg a hallgatást, lévén jóval idősebb vagyok, de a válasz, ami érkezik, a hány éves vagy kérdésemre, engem is meglep. Tizennégy évesen az első szerelmedtől teherbe esni, aki, miután színt vallasz, még aznap elhagy, súlyosabb történet, mint amire első hallásra számítottam
Nehéz mit mondani, inkább kérdezgetem tovább Ágotát a szüleiről, iskolájáról, terveiről. Láthatóan megkönnyebbül, hogy beszélgetünk. Este hatkor megjelenik a műtősfiú és megkér minket, hogy menjünk fel a hatodik emeletre. Együtt várjuk a liftet. A műtő előtt halvány ibolyakék fény vet árnyékot a padlóra, mintha a túlvilágon lennénk, ahol titokzatos dolgok történnek az ajtó mögött, sejtelmes hangok és fények, néha feldereng egy árnyék az ajtóba vájt üveg túloldalán. Halk, koccanásszerű zaj üti meg a fülem, mintha egy kisegér kaparna a falban, oldalra nézek, Ágota vacog mellettem, ritmusra koccannak össze a fogai. Megszorítom a kezét, ne félj, mondom, minden rendben lesz. Ő kerül sorra előbb. Egyedül várakozom tovább, bent a nővérek nevetgélnek, az egyik megjegyzi, hogy rendelnie kell buboréklefolyót, mert elfogyott. Amikor belépek a műtőbe, csupa maszkos, zöld köpenybe bújt alakot látok, nem tudom eldönteni, melyikük nő, melyikük férfi. Felfekszem az ágyra, fölém hajol egy kedves fiatalember, bemutatkozik, nem értem a nevét, nézem a mosolygó szempárt, azt mondja a maszk mögött, Anna, tízig számolok, és szépen, nyugodtan elalszik.
Egy, kettő, három, négy, öt.
Tovább is olvasná? Vásárolja meg nálunk!
A könyv ára 3500 Ft
Hogy mit kell tennie?
Kattintson a Tőkeportálra.
Regisztráljon az oldalon, majd utalja át támogatásként a könyv árát, a 3500 Ft-ot. Megjegyzésként adja meg a könyv címét.
24 órán belül felkeressük e-mailben, és elküldjük a könyvet hamarosan postán.
A befizetéstől aktiváljuk egy hónapos ingyenes Szófa előfizetését. Nincs más dolga, mint regisztrálni oldalunkon, és hamarosan egy hónapon át ingyen olvasónk lehet.
Hogy mi is ez a Szófa?
Ha bármi kérdése lenne ezzel kapcsolatban, itt írja meg: support@szofa.eu
