Gurubi Ágnes: Másik Isten (részlet, a készülő regény 9. fejezete)
9.
A csíkos kanapén ül. Az ölébe hajtod a fejed.
– Simogass! – mondod, és már emeli is a kezét, végigsimít a hajadon, a tenyerét a homlokodhoz érinted, a csuklóját a szádhoz húzod, érzed, ahogy lüktet az ütőere, az ujjaival végigköveti a szemöldököd ívét, megáll a két szemöldök közötti pontnál.
– Szép vagy, nagyon szép vagy, gyönyörű vagy – mondja.
És akkor eszedbe jut egy fénykép, nagyon rég nem gondoltál erre a fotóra, egy polaroid kép. Tizenötéves lehetsz, fehér ing, rövid, barna szoknya van rajtad, a karácsonyfa előtt ülsz, térdelve, magad alá húzott lábakkal, a szoknyád a combod közepéig felcsúszva, belátni alá, de csak épphogy, apró fénycsík a sötétségben, a vállig érő vörös hajad kibontva, hátra fésülve, hajzuhatag omlik a vállaidra, a kamerába nézel, magas homlok, széles mosoly, abban a tizedmásodpercben, amíg kattan a polaroid gép gombja és előbukik a kép, eltűnik a szemedből a szomorúság. Apád fényképez.
Karácsonyra vette a polaroid gépet. Időnként meglepett titeket egy-egy váratlan ajándékkal, olyanokkal, amikről anyád se tudott. A maga ügyetlen módján csomagolta be az ajándékot, ami méregdrágának számított a 90-es években. Már minden meglepetés a fa alatt várakozott, arra vártak, hogy kibontsd őket, hogy letépjed róluk a csomagolópapírt, a sarokba hajítsad azokat, amikor az utolsó pillanatban apád letett egy dobozt a többi mellé. Ujjongva kiabáltál, amikor megláttad, mit rejt a csomag, anyád arcán átsuhant egy szürke felhő, elhomályosult tekintet, nem láttad még ilyennek.
Hadarva kérdezted apádat, hol vette, miből, hogyan, felhevülve, kipirosodott arccal kérted, mutassa meg, hogyan működik ez a szerkezet.
– Nagyon egyszerűen – kezdte apád, itt elől kell beletölteni a négyzetalakú, doboz formájú filmet, tíz darab képet lehet készíteni, megnyomni a gombot, várni pár másodpercet, majd kijön a kész fotó, itt – mutat rá egy nyílásra, mintha egy barlang szája lenne, de nagyon drága a film a polaroid gépbe, meg kell gondolni, mit fotózol le, nem lehet csak úgy vaktában kattintgatni vele.
Soroltad az ötleteid, mit lehetne megörökíteni, mit hagyjatok az utókor számára abból a tökéletes karácsonyi estéből. Apád először lefotózott kettőtöket. Anyád szomorú kék szeme, zavart mosolya, és a te sugárzó boldogságod. Várjátok, hogy megszáradjon a kép, anyád a kezébe veszi, alaposan szemügyre vesz, majd azt mondja, a vörös hajad és a sötét szemöldököd, ebben rejlik a te érzékiséged, a szabálytalan vonásaid, az egymáshoz nem illő részek, erre kapják fel az emberek a fejüket. Nem figyelsz anyádra, apádhoz beszélsz, csináljunk valami meglepőt, mondod neki, valami váratlant, valami nem szokványosat. Előveszed a kétrészes fürdőruhád a fiókból, fekete bugyi, fekete felső, sportmelltartóhoz hasonló, az rejtette leginkább az apró melleid, a fekete felsőn alul egy rózsaszín csík futott körbe, és középen egy cipzár. Az első fürdőruha, amit te választottál. Különleges volt, azóta se láttál ilyen fürdőruha felsőt senkin, az a cipzár! Oda voltál érte! Ha már a melleidet nem nézték meg a fiúk, mert észrevétlen lapultak a mellkasodhoz, legalább a cipzárt megnézték. Mert megnézték, minden fiú megnézte.
– Két fotót készíts, apu, az elsőn ruhában ülök a karácsonyfa előtt, a másodikban fürdőruhában állok, ugye, milyen vicces, télen, a karácsonyfa előtt, fürdőruhában, hangosan nevettél, apád veled együtt nevetett.
Leültél az első képhez, hátradobtad a hajad, felemelted a fejed és apádra néztél. Katt. A gép kilökte magából a második fotót.
– Várj, míg megszárad.
– Addig átöltözöm, mondtad, és kimentél a fürdőbe, ledobáltad a földre a ruháid, belebújtál a fürdőbugyiba, a felsődön felhúztad a cipzárt, zavartan léptél ki az előszobába, anyád a tükör előtt állt némán, gyorsan besurransz mögötte a kisszobába, ahol csak a karácsonyfaizzók világítanak, odaállsz apád elé, szégyenlősen, meggörnyedve a szoba közepére, oldalra fordulsz, nem akarod, hogy szemből fényképezzen le, röhögcsélve úgy teszel, mintha a felsőd pántját letolnád, mintha azt mondanád, na, mit szólsz, tetszik, amit látsz. Katt. Apád kezébe veszi a fotót, amit kiköpött a gép, odalépsz hozzá, együtt várjátok, amíg megszárad a kép, amíg már nem lesz ragacsos, amíg a körvonalakból megtestesül a valóság. Jó lett, mondja apád, leteszi a gépet az asztalra, majd kimegy a szobából. Azon a karácsonyi estén három fotó készült. Apád egyiken sincs rajta.
