Nincs alku, a szerelem szabad

A diktátorok rosszul öregszenek. Nem áll jól nekik a hatalom. És egyre rosszabbul bírják a kritikát. Előbb-utóbb istennek hiszik magukat, és ettől kezdve nincs megállás. Csettintenek egyet, csiribú-csiribá, és a nemzet feltámad! A régi dicsőség régi fényében tündököl újra. Augustus 60 éves korára a nemzet atyja lett, és bár korábban is szívén viselte a nemzet sorsát, a kitüntető cím birtokában úgy érezte, hogy néhány dologban most már igazán a sarkára kell állnia. Itt vannak például a régi erkölcsök. A régi erkölcsök nélkül aztán végképp nem pompázhat a köztársaság a régi fényében... Így betiltotta a házasságtörést, egészen pontosan államellenes bűncselekménnyé nyilvánította. Úgy képzelem, hogy Ovidius csak megvonta a vállát, valami új hóbortnak gondolta, normális ember nem vehet ilyet komolyan. Ugyan már, egy kis légyott nem árthat senkinek. De most tényleg! Egy csók, egy érintés vagy egy forró éjszaka — mi köze volna ennek az államrendhez?! Ilyet csak autoriter vénemberek találhatnak ki. A szerelem szabad. Ebben nincs alku. Ovidius meg is írta egyfajta válaszként a Szerelem művészetét, ebben egyfelől leleményes csábítási trükköket mutatott, egyúttal egyfajta erotikus térképpel is szolgált, hogy hol lehet a legjobban flörtölni Rómában. És hát nem pont azok a reprezentatív épületek voltak a legalkalmasabb helyszínek a nők becserkészésére, amelyeket Augustus építtetett a római erények és a birodalom nagyobb dicsőségére?! Egyet kell értenünk Ovidiusszal, ha mi élnénk a római playboyok aranyéletét, mi magunk is minden bizonnyal Pompeius oszlopcsarnokában nyomulnánk a platánok alatt, szóba jöhet még Octavia vagy Livia oszlopcsarnoka is. A színház is jó randihely, a Circus Maximus pláne. Sok nő imádja a fura keleti (Ízisz, zsidók) vallásokat, érdemes legyeskedni a templomok körül, és a bíróságok környéke is megér egy próbát.

Augustus éktelen haragra gerjedt, de nem száműzte a költőt azonnal. Majdnem tíz (nincsenek egészen pontos adatok, 7-9 évet szoktak számolni) év telt el a száműzés és az ominózus költemény megjelenése között. Ezért úgy tartják, hogy kellett lennie valamilyen másik oknak is a száműzés mögött. Ovidius maga szándékosan ködösen fogalmaz a témában, azt írja, hogy carmen et error, vagyis az ok egy vers volt, illetve egy tévedés vagy hiba. A vers lehetett talán az előbb említett kis flörtölési kézikönyv, de hogy mi volt a hiba vagy tévedés, arról csak mindenki találgat. Nekem személy szerint az az elmélet tetszik a legjobban, hogy Ovidius összeszűrte a levet a császár lányával, Juliával, vagy annak szintén Julia nevű lányával, esetleg mindkettővel...

A költő száműzetésének körülményeiről viszont meglepően sokat tudunk, mert Ovidius nagy magányában csak írt, és írt... Egészen a haláláig, még majdnem 10 évig. Amikor észrevette, hogy a helyiek nem igazán értik a latint, képes volt megtanulni verset írni görögül, mert kellett neki a közönség. A helyiek tisztelték, segítették, örültek, hogy van egy költőjük, csak hát nagy volt a nincstelenség, a körülmények egyszerűek voltak, nélkülöznie kellett minden kényelmet, és a római fine dining után a koszt sem volt az igazi. Ha levelet írt Rómába, gyakran eltelt egy év is, mire megjött a válasz. Ja, és rémesen hideg volt, télen befagyott a Duna-delta, sőt a tenger is.

Kb. 50 évesen érkezik meg Tomisba, a világ végére. Maga a városka (a mai Konstanca közelében) római kézen volt, de a közelben mindenhol barbárok tanyáztak, annyi támadás volt, hogy Ovidius maga is felment a falakra fegyverrel a kezében, így vállalt közösséget a helyiekkel, ezért különös tisztelet övezte.

Még Rómában döntött úgy Ovidius, hogy kell valami rendes művet is maga után hagynia. Mert jók, őrülten jók ezek a szerelmes versek, viccesek és szexik, imádják olvasni őket bizonyos körökben, de az igazi örökléthez több kell, főleg akkor, ha jobb akar lenni, mint Vergilius... És Ovidius mindig is ambiciózus volt. A kor reprezentatív műfajának az eposzt tekintették. Ovidius úgy gondolhatta, hogy akkor lesz az ember rendes író, ha eposzt ír, a flörtölési kisokos nem elég. És akkor kitalálta az Átváltozásokat, MetAMORphoses, haha, Ámor ebben is benne van azért. Monumentális munka, nagyjából olyan hosszú, mint az Odüsszeia a sorok számát tekintve, követi az eposz versformáját, hexameterekben íródott. Éppen csak az utolsó simítások hiányoznak mintegy 8 évnyi munka után, amikor kitör a botrány, és Augustus éktelen dühe lesújt a költőre, száműzik.

Milyen szerencse, hogy maga a kézirat megmenekült, az Átváltozásokat a költő távollétében is kiadták. Az elmesélt történeteket nem Ovidius találta ki, de ő gyűjtötte össze őket egy helyre, így válhattak a történetek ismertté. Nemzedékek sora olvasta Ovidiust, és egy idő múlva eljutottunk odáig, hogy az Átváltozásokban közreadott történetek egyfajta európai kulturális minimum lettek, nációtól függetlenül minden olvasó ember ismerte őket, és számtalan művész fejezte ki a saját gondolatait e történetek felidézésével és átfogalmazásával. Ki ne ismerné Europa elrablását, Narcissus, Iason, Daedalus, Philemon és Baucis történetét, vagy Orpheus és Eurydiké, Pygmalion tragédiáját, Achilles halálát? Számtalan festmény, zenemű, irodalmi alkotás idézi meg e történeteket, ezek közül most egyet emelek ki példaként a végtelen felsorolás helyett. Csak azért, hogy lássuk, mennyire velünk élnek ezek a történetek...

A portugál reneszánsz egyik legnagyobb költője Camões, aki előszeretettel használta fel műveiben Ovidius írásait, és feltehetően nemcsak azért, mert humanistaként kötelező feladat volt a régi nagyok felidézése, hanem azért is, mert sorsközösséget érezhetett a régi római költővel, először a fényes udvari élet, szerelem, flört – utóbb egy homályos vétek, aztán keserű száműzetés, csupa balsors. Nem csoda, hogy Camões költészetének egyik kulcsmotívuma is a változás lesz, ez amúgy az Átváltozások egyik alaptétele is, semmi sem örök, csak a változás maga („Mudam-se os tempos mudam-se as vontades”). Ennek a szonettnek a feldolgozása lesz az 1974-es áprilisi forradalom mozgósító dala Portugáliában, ezt éneklik, amikor megbukik az ócska rezsim... Vagy úgy is mondhatnánk, hogy Ovidius gondolataival. Szép, nem? Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy immár kétezer éve érezhetjük magunkat otthon Európában Ovidius történeteivel.

Az Átváltozások a teremtéstől, az őskáosztól kezdve meséli el a világ történetét egészen Julius Caesar istenné válásáig. A történetek kapcsolódnak egymáshoz, értelmezik egymást, hatnak egymásra, a költő gondosan átköti őket. Megjelenik a történet a történetben szerkezet is, egy-egy történetbe beleszövődik így-úgy egy másik történet, ami különösen modern hatásúvá teszi a művet. A szöveg értelmezése meglehetően bonyolult, minden többféleképpen magyarázható. Itt van például a mű zárlata, Caesar apoteózisa. Ez egyszerre tekinthető Augustus dicsőítésének és kritikájának, attól függően, hogy mit szeretnénk kiolvasni belőle. Egyfelől Augustus maga is megdicsőül, másfelől Augustus maga Jupiter, aki haragvó és bosszúálló, és akinek a haragja iszonyatos. Jupiter egyébként feltűnően úgy viselkedik, mintha ő volna a császár, az istenek tanácsa pedig olyan, mint a római szenátus. Ovidius különös iróniával mesél tehát, így érezteti, hogy voltaképpen minden történet, minden elsődleges értelmezés mögött kell lennie egy rejtett mondanivalónak is, amely az utalásokból bontakozik ki. Az istenné válás egyfelől magasztalása Caesarnak, Augustusnak, de ennek az értékét rögtön meg is kérdőjelezi, amikor arról beszél, hogy magának teljesen más öröklétet tervez, és hogy ez a másfajta öröklét az igazi... Kifejti, hogy őt a költészete röpíti az öröklétbe, őt olvasni fogják, és őt ez fogja éltetni. Voltaképpen az egész Átváltozások ilyen: egyszerre dicséri Augustust, mint látjuk, egyenesen a mennybe repíti, ugyanakkor viszont ugyanabban a mondatban képes ezt egy ügyesen elhelyezett fricskával ellenpontozni.

Az időt egyfajta folyóként fogja fel, mely mindig változik. Emlékszünk, ugyanabba a folyóba nem léphet bele kétszer az ember, de nemcsak azért nem, mert a folyó vize megváltozik, hanem azért sem, mert maga az ember is folyton változik. És ez az örökös változás felvet politikai kérdéseket is. Ha elpusztult Trója, elpusztult Mükéné, elpusztult Théba, akkor Róma sorsa ugyan mi lesz? Tessék már gondolkodni, semmi sem tart örökké, kivéve a költészetet... Ez is egy fricska a saját maga és birodalma öröklétét hirdető császárnak... De rögtön felvetődik ezzel kapcsolatban egy személyes kérdés is. Ha minden változik, és én is változom, mert csecsemőből érett férfi, majd aggastyán leszek, változnak a napszakok, az évszakok, minden mindig változik, akkor ki vagyok én valójában ebben a folyamatban? Ovidius a történeteiben nem a változó köpönyeget, hanem a belső lényeget akarja megmutatni, mert a külsőnk folyamatosan változik, de van bennünk lélek, ami örök. Lehet, hogy a külső formánk vadászból szarvas lesz, bűnösen epekedő leányból könnyező fa, de az eredeti karakterünk megmarad. Ovidius ezt a karaktert akarja megtalálni. Ez adja az ember identitását, ettől vagyunk önmagunk.

A történetek sokszor ábrázolnak önkényt és erőszakot, ilyenkor Augustust kell a háttérben sejtenünk, a zsarnokot, vele szemben áll – némileg leegyszerűsítve a problémát – a művészet és a szerelem.

Feltűnő, hogy a sokféle brutális bántalmazás, az ezerféle bosszú milyen erősen meghatározza a mű karakterét. Annyira erősek ezek a képek, annyira nagy a szenvedés, hogy a könyv helyenként kifejezetten felkavaró olvasmány. Soha nem fogom elfelejteni a szarvassá változott vadászt, akit saját vadászkutyái tépnek szét, vagy az éhezőt, aki szörnyű ínségében a saját testét kezdi el enni. És feltűnő az is, hogy minden ilyen szörnyűség kiváltója egy olyan hiba, amit az illető tudatlanságból követett el, véletlenül vagy akaratlanul. Ez a motívum emlékeztet Ovidius saját sorsára, arra a meg nem nevezett tettre, amelyet ő követett el, és amely kiváltotta Augustus nem múló haragját. Nagyon különös ez a képtelenség a megbocsátásra. Ovidiust még Tiberius sem engedi hazatérni. A költő a családtagjain keresztül, befolyásos barátok révén, levelekben könyörög a császárnak, hogy hazatérhessen, még két kötetnyi verset is írt, amelyekben leírja a keserveit, de hiába. Augustus halálakor felcsillan a remény, hogy talán majd Tiberius megkönyörül rajta. De nem kegyelmez ő sem.

Csehy Zoltán fordítása jól olvasható, gördülékeny szöveget ad a magyar olvasó kezébe, az az igazság, hogy összehasonlíthatatlanul könnyebb olvasni és megérteni, mint Devecseri fordítását. Kell versolvasási gyakorlat ehhez is, mindazonáltal a mondatok természetesen hangzanak, a költői nyelv, a ritmus, a vers nem jár azzal, hogy a mondanivaló elsikkadna, hogy a forma akadályozná a megértést, sőt inkább hozzájárul a kifejezés erejéhez a maga jól megformáltságával. Ez az érthetőség talán hozzájárul ahhoz, hogy minél több érdeklődő olvasó vegye kézbe a könyvet.

A Kalligram Kiadó nagyszabású és esztétikailag is kiemelkedő vállalkozása, hogy Ovidius művét Csehy Zoltán új fordításában adja közre. Dallos Ádám illusztrációi különösen széppé teszik a kötet megjelenését, és a képi tartalom jelentősen hozzájárul a szöveg befogadásához. A magyarországi latinság hanyatlásával nagyon kevesek tudják eredetiben olvasni Ovidiust, ugyanakkor a mű értő olvasására égető szükség van, nem is annyira a politikai mondanivaló miatt, mert zsarnokok – mint látjuk – jönnek és mennek, hanem saját magunk miatt. Mert tudnunk kell, hogy számít a nézésünk, hogy mit pillantunk meg akarva-akaratlanul, hogy nézünk-e tükörbe, és ha igen, akkor mit veszünk észre benne.