Van egy nép a messzi Amazonas mentén, a pirahãk, akik egészen különleges nyelven beszélnek. Nem ismerik a számokat, nem nevezik meg a színeket. Az anyák nem nevezik meg, hány gyerekük van. A kisebb vagy nagyobb fogalmát ismerik, a cserekereskedelem során a tárgyak méretét vagy térfogatát viszonyítják egymáshoz. Szemre stimmelnie kell a cserélendő kupacoknak (hal versus dohány). Vagyis a mennyiség fogalma megvan nekik, de nincs rá szavuk. Tájékozódni a folyó folyásiránya, a jellegzetes tereptárgyak szerint szoktak, vadászat közben akaratlanul is megjegyzik, hogy merre mentek, és így mindig vissza is találnak azon az úton, amin mentek, ugyanakkor a jobbra vagy balra fogalmat nem ismerik.
Nem használnak bonyolultan szerkesztett mondatokat. Nagyon kevés fonémát ismernek, de van asszonynyelv és férfinyelv, ezeknek különbözik például a hangrendszere. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy ugyanazt a mondatot négyféle modalitással is el tudják mondani, van éneklés, hümmögés, fütyülés és kiabálás, a helyzetnek megfelelően; suttogni intim helyzetben suttognak, esőben meg kiabálnak, hogy lehessen hallani. Nem használnak múlt idejű igealakokat, nincs jövő idő, mondhatni a jelenben élnek, vagy pontosabban megélik a jelent. Csak az létezik a számukra, amit ők maguk vagy egy ismerősük a saját szemével látott.
Életmódjukat a pillanat teljes megélése határozza meg; mintha mentesek lennének a modern ember mindennapi szorongásaitól és egzisztenciális stresszétől. Nem gondolkodnak előre, nem terveznek, nem halmoznak fel semmit, ha most éppen nem akadt horogra hal, akkor ugrik a vacsi, istenem, majd következő alkalommal lesz fogás, lesz étel, gond egy szál se. Egyébként nem utasítják el a modernizációt, amit tudnak hasznosítani a maguk világában értelmezhető módon, mint a ruházat vagy az alumíniumedények, azt beszerzik maguknak és használják.
Az anyák nem mesélnek este a gyerekeknek, talán mert a kultúrájuk szigorúan a közvetlen tapasztalathoz köti a beszédet, és nem ad teret a kitalált történeteknek. Nincs közösségi emlékezetük, a múltból csak arra emlékeznek, amire a közösség legidősebb élő tagja emlékezik. Nem idézik fel az elhunyt szeretteik emlékét, mert nem tudnak a tetteikről és az életükről, vagy nem tudnak beszélni róluk. És azt végképp nem tudják, hogy nemzedékekkel korábban mi történt. Olyan irigylésre méltó és tiszta elégedettséggel élik meg a mindennapokat, amelyből hiányzik a múlt terhe vagy a jövőtől való félelem. Nincs bűntudatuk, nincs lelkifurdalásuk, vagy legalábbis nem gondolnak ilyesmire. Kívülállóként hajlamosak lennénk ezt egyfajta idilli édenkertnek látni – bennem legalábbis a gondtalan napközis gyerekek tiszta öröme és a lekváros tészta egyszerű boldogsága dereng fel róluk. De vajon valóban a paradicsom ez?
Én meg itt állok most ebben a koraőszi erdőben. Már itt-ott színesednek a levelek, érzem az orromban, hogy minden változik, hogy vannak dolgok, amik egyszer és mindenkorra visszahozhatatlanul elmúlnak, de nem felejtem őket el. Olykor szomorú vagyok, sőt olykor felháborít a mulandóság, a saját esendőségem is. Időnként nevetséges vagyok, időnként szánalmas, és persze vannak jobb pillanataim, amikor éppen büszke lehetek magamra. A tájban ott vannak a szeretteim, élők és holtak, van jónéhány pillanat, amit sosem fogok elfelejteni. Jó pillanatok és kínos percek vegyesen.
Én szeretem ezt a különös dinamikát, amit a változás okoz; van egyfajta ciklikusság, a dolgok részben visszaköszönnek, de semmi sincs soha ugyanúgy. Érdekes, hogy mire emlékszem, és mit felejtek el, a múltnak ettől a megélt elfelejtett és el nem felejtett pillanataitól vagyok én én, ez a változás határozza meg a gondolkodásmódomat, hogy mit tervezek, és hogy hogyan nézek a jövőbe.
Van az őszi erdőnek egyfajta utánozhatatlan illata, ha megérzem, akkor megérint az idők szele. Sétálok a parton, és arra gondolok, hogy a lábnyomokat a parti homokban egy neandervölgyi család hagyta itt. Talán medvére vadásztak, ott laktak a túloldalon, a löszfal mellett egy ideiglenes táborhelyen. Hopp, itt futni kezdtek valamiért, a mama egészen mély nyomokat hagyott, biztos cipelt magával egy kisgyereket és sokféle holmit, két kisgyerek cikkcakkban futott, és hátul az apa, biztos védte a családot. Látom, ahogy időnként hátranéz. Aztán vége, megszűnnek a nyomok.
Később arra gondolok, hogy milyen nehéz lehetett itt elbújni a muhi csata után, hogy már akkor is lehetett itt rév a Dunán, és lehet, hogy itt akartak átkelni a tatárok a Duna jegén, csak nem tudták, hogy elbírja-e őket a jég. Itt a bozótban elengedtek lovakat, egy egész ménest. És figyelték, hogy mit csinál a túlparti magyar őrség. Ha áthajtják a lovakat a jégen, akkor indulhatnak a Dunántúlra, kereshetik a királyt, ott is ölhetnek, rabolhatnak. Látom, ahogy az őrök kicsit messzebbről figyelnek. Olykor elkapom a leskelődő tekintetük. Nem raknak tüzet, de a pusztai emberek jól bírják a hideget. Aztán egyik reggelre eltűnnek a lovak. Indulhat hát a had. Vágtat a hír.
Aztán azon morfondírozom, hogy nehéz lett volna itt elbújni a török elől, nem elég sűrű az erdő. Jó, jó, tudom, hogy hova nem jut soha el az ár, hogy hol vannak kisebb magaslatok, de a gyereksírás messzire hallatszik, a kutyák ugatása is árulkodó lehet, vagy pláne télen a füst. Nem tudnám biztonságban érezni magam, hiába nyel el minden idegent a láp. Ezek a portyázók mindig találnak vezetőt. Mindig akad egy áruló, aki tudja az utat. Vagy tudnak olyasmit súgni a fülébe, ami miatt megmutatja a rejtekutat.
Számomra a legkülönösebb és egyben legidegenebb a pirahãk életében az, hogy nem alkotnak fiktív történeteket, nem élnek a mítoszok és mesék világával. Én nem tudok történetek nélkül élni.
https://drive.hu/uti-cel/piraha-nyelv-brazilia-amazonas/
https://www.nyest.hu/hirek/a-boldogsag-nyelvtana
fotóesszé: https://longnow.org/ideas/picturing-the-piraha/
https://ng.24.hu/tudomany/2004/08/23/egy_amazoniai_torzs_elete_szamok_nelkul/
https://www.life.hu/just-life/2021/08/a-pirah-a-vilag-legboldogabb-torzse-1
fotó: Amazonas, forrás: By Jorge.kike.medina - Kaugalingong trabaho, CC BY 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=7318072
