Nagy nap a mai, ugyanis főszerkesztőnk, Mohácsi Árpád kerek születésnapját ünnepli. Ez a jeles alkalom pedig arra késztette a Szófa szerkesztőségét és néhány, a Szófához közeli szerzőt, alkotót, hogy egy-egy személyes üzenet formájában felköszöntse Mohácsi Árpádot, aki nemcsak a Szófa főszerkesztője, de kiváló műfordító, költő és író is. Korábban pedig inspiráló tanáregyéniség volt, ahogy egykori diákjai a köszöntőjükben (is) beszámolnak erről.

 

Szóljanak először ők, az egykori tanítványok, akikből mára kollégák, szerkesztőtársak lettek.

Utazzunk vissza a ’90-es évek második felébe, éljük bele magunkat abba a különleges hangulatba, amelyet Szalay Gergő tár elénk:

 

1996-ban ismertem meg Mohácsi Árpádot. Akkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel és mindenféle irodalmárokkal fogok találkozni. (Galván Tivadarunk nem volt, te voltál az új magyartanár, pont.)

Érdekes és emlékezetes idők voltak, még annál is jobban, mint ahogy a gimnáziumi évek általában azok szoktak lenni (az én általános iskolai osztályom volt az első, ahol már nem volt kötelező az orosz nyelv, korlátok nélkül áradt be a szabadság levegője – a Viván, meg a VH1-on. Mindenfelé szerkesztőségek, alkotóközösségek alakultak és szűntek meg, majdnem olyan euforikus volt a hangulat, mint most májusban a Kossuth téren, és persze olyan rettenetes hülyeségek is előbukkantak, amikről a legtöbben azt hitték, negyvenöt év alatt csak eltűntek).

Talán ez az euforikus másképp csinálni akarás volt rád is jellemző. Más voltál, mint a tanárok, akikhez szoktunk mi, diákok, és más, mint a tanárok, akikhez szoktak a kollégáid is. Kellett egy kis idő, hogy mindenki mindenkivel összekopjon, másodikban még valami mini magyarérettségit is tartottunk, hogy a tanári kar és a szülök is elhiggyék, hogy csak azért, mert nem diktálod le szó szerint az anyagot, azt még ugyanúgy meg lehet érteni és tanulni úgy, hogy az elvárt formában adjunk számot a tudásunkról.

Mondom, érdekes idők voltak, Te pedig lelkesen próbáltad feszegetni egy csikorgó, dohos, az élettől távol keveredett rendszer kereteit. Több-kevesebb sikerrel. A mi osztályunk esetében inkább többel, de valamiért velünk jobban rezonáltál, mint a többiekkel. Vagy mi veled. A fene se tudja már.

Szerettük az óráid, jobbára. Más voltál, érdekes, gondolkodásra késztettél, meg az irodalom megszeretésére. Még akkor is, ha az a bizonyos Nagybetűs Irodalom a rendszerváltás után egyre többet veszített valamikori jelentőségéből és saját lehetőségeiből is. Időnként kapacitáltál, hogy legyek én is magyartanár, de ez nem nagyon vonzott. Ha nagyon lila esztétizáló szöveggel találkoztam, lapoztam. Ahogy most is, nem feltétlenül én vagyok a Szépirodalmár szűkebb értelemben vett természetes célcsoportja, olvasó vagyok, mit érdekel az irodalom maga?

Aztán leérettségiztünk, és jó ideig nem nagyon hallottunk egymásról. Valamikor a Covid környékén kerültél elő megint, a Nagybetűs Irodalmat akartad megint eljuttatni az arra szomjazó tömegekhez. Akik csak nem akarnak annyian lenni, mint kellene, de mi már csak ilyen Don Quijote módján küzdünk értük.

(Manierizmus, nem sima reneszánsz, ezt akkor mondtad. Meg hogy a Radnóti-féle verzió nem jó. Ebben sem feltétlen értünk egyet, de van ilyen. Nem kell egyformának lenni, annak nemigen szokott jó vége lenni.)

Ennek már több mint öt éve (egy pillanatig nem néztem oda, és egy évfordulós antológia szerkesztésébe is belecsöppentem, szegény Lucia nagy örömére). És még ki tudja, mennyi.

Reméljük, sok. Bis hundertzwanzig a Szófának és a körülötte keringő csodás embereknek, nekünk, együtt.

Meg persze legfőképp neked.

 

Ugyanezeket az éveket meséli tovább Bodrogi Csongor, folytatva egy különleges tanárkarakter körvonalainak megrajzolását. Az is kiderül, hogyan hat évtizedek múltán is egy igazán jó tanár arra, aki maga is tanári pályára lépett:

 

Gyorsan rá is térek a lényegre: boldog születésnapot, Isten éltessen sokáig, Árpád!

Sokszor gondolkoztam már rajta, milyen szerencsém volt, hogy te lettél a magyartanárom. Mármint nyilván… tudtam én alkalmazkodni más tanárokhoz is, tisztelem az általános iskolából Kriszta nénit is, sokat tanultam tőle, és szeretettel gondolok rá. Sokszor fölment bennem a pumpa belül Marika néni faktos óráin (minek kell mindent lediktálni?), de igen, neki is hálás lehetek, hogy annyi mindent megtanított a drámatörténetről. De irodalomszemléletet igazából messze tőled tanultam a legtöbbet.

Például mit is? Például azt, hogy még az olyan műveknek sem, mint az Antigoné, csak egyetlen olvasata lehetséges. Vagy azt, hogy az írók és költők nem szobrok voltak, hanem esendő emberek, akik egyszerűen csak rendelkeztek az íráskészség adományával. Vagy azt, hogy a dolgok viszonylagosak, és ami nekünk felháborító, más korszak embereinek teljesen természetesnek tűnt, és viszont. Sorolhatnám napestig a szemléletformáló meglátásokat, melyek igen mélyen hatottak arra, ahogyan irodalmi műveket a mai napig olvasok.

Mindig csodáltam, hogy a napi robot (és egy nem is kis család fenntartása) mellett folyamatosan szakítottál időt és energiát az írásra, műfordításra, szellemi munkára. Azt közvetítetted már első pillanattól, hogy nem lehet (vagyis lehet, csak nem érdemes) enélkül élni. Mert az írás nem csupán valamiféle szórakozás, hanem az önépítés, önismeret, önreflexió legalapvetőbb formája is. De persze mégiscsak elsősorban örömforrás. Az irodalom egy „jó buli”; „szexi”, ahogyan közös blogunkban, a Karakteren megfogalmaztuk.

Miért fontos ez? Ennek fontossága akkor látszik, amikor túlteng a fontoskodás az irodalom dolgai körül. Pedig hát mi az irodalom? Egy diskurzus az élet dolgairól, mindarról, ami körülvesz minket. Nem kell félni tőle, viszont tök jó, hogy bármikor hozzászólhatunk.

Tanárként dolgozom, és tanárként is megtanultam a legfontosabbat tőled: hozzá kell szólni mindenhez; és ha valaki hozzászól, legyen bár a legkritikusabb is, azt nem elnyomni kell, hanem támogatni. A kimondást, a véleményt, az ellenvéleményt is (sőt elsősorban azt) mindig ösztönözni kell, mert csak ez óv meg minket attól, hogy begyöpösödjünk, vagy hogy vadkacsa módra elfojtsuk magunkban életünk nagy hazugságait, önáltatásait.

Köszönök hát mindent, és további sok szép évet kívánok!

 

A tanítványok újabb generációja is hasonló élményekről számol be, úgy tűnik, bizonyos tanáregyéniségek két-három évtized múltán is ugyanúgy fel tudják kavarni a magyar közoktatás állóvizét, a lelkesedés és az innovatív hozzáállás pedig sokszor ugyanúgy különcködésnek tűnik mindazok számára, akik a sémaszerű közeghez szoktak. Ugyanakkor az újfajta, a megszokottól eltérő attitűd kitűnő inspirációs forrás is lehet, sőt, nagyobb horderejű változásokat is elhozhat. Erről ír Gallen Gábor:

 

Az attitűdváltást te hoztad el – s hogy miért is lehetne valakit ilyesmivel vádolni, mindössze egyetlen év tanítása után, arról tulajdonképpen nem is kellene írnom semmit. Azt, hogy mi volt előtte, nem kell elmagyaráznom; te pontosan tudod, tudnod kell, hiszen te magad léptél be abba az űrbe, amit mások hagytak üresen.

Az első órán megtapsoltunk volna, mi, páran, akik ott ültünk elöl, mert más volt a tudás, amit megosztottál velünk. Megrendültünk. Egyszerre éreztük hatalmasnak és izgalmasnak azt, ami elhangzott, és valami furcsa, szinte fájdalmas bizonyosság kerített hatalmába minket: eddig is így kellett volna. Erre lett volna szükség egész addig. De a dolgok, ahogy lenni szokott és talán lennie is kellett, félrecsúsztak, és persze nem is maradhatott volna sokáig szabály az, amit te hoztál. Túl éles volt, túl igaz ahhoz, hogy tartósan megtűrjék. És talán nem is csak az adaptáció hiánya volt a gond, hanem a belső igény hiánya.

A tanteremben, abban az évben, mintha megállt volna az idő. Az ablakon beeső fény másképp esett a padokra, ha te beszéltél, bármennyire is megdöbbentő a szentimentalizmusom, akkor tényleg ezt érezem, etalon, igazodási pont, centrum. Éreztük, hogy valaminek tétje van, hogy talán most, először, komolyan vesznek minket, komolyan veszik, amit gondolunk, más megvilágításba kerül számomra a szöveg, az irodalom, a fikció, szellemi nagykorúság legelső pillére, de ez is persze rendkívül hangzatosnak tűnik. De bizony mondom, nem vesz le igazságértékéből, maradjunk hát a patetikus hangvételnél.

Egyetlen tanév volt csupán, és mégis más közöm lett az irodalomhoz. A mag nem akkor ült el, de biztosan mondhatom, gondozás alá került, s hajtást növesztett. Azóta is, amikor kezembe veszek egy könyvet, néha ott motoszkál bennem a kérdés: vajon te hogyan olvasnád ezt? Milyen mondatot húznál alá, miért pont azt? Ez a fajta belső párbeszéd, azt hiszem, sosem szűnik meg igazán – te indítottad el, és onnantól magam viszem tovább, akár tudsz róla, akár nem.

Boldog születésnapot hát a hatvanon, s még egyszer ennyit és többet!

 

A tanítványok köszöntőinek sorát Havassy Gergő zárja, aki az egykori magyarórákon szerzett tudását jelenleg is kamatoztatja, különféle műelemzések és kritikák írása során:

 

Sok rossz példa között az ember, míg elé nem áll, nem is tudja, mekkora szüksége van a jóra. Ez voltál te, Árpád. Gimnáziumban tanítottál két évig. Fontos szakasz volt ez számomra az általában vett írásbeliséghez való viszonyom kifejlődése szempontjából. Hogy a műelemzésre mint olyanra nem értelmetlen, légből kapott pótcselekvésként tekintek, az neked köszönhető. Így tulajdonképpen társtettes vagy abban a bűnben, hogy jelenleg majdhogynem mást sem írok, mint műelemzést. (Befogadhatatlant, kompromisszumképtelent – ezt már nem testálom rád.) Miként kell a művekhez közelíteni, befogadni őket, elébük járulni, lelkesedni irántuk? – ezt te plántáltad el a fejemben. Más mesterek hatása az e tőről fakadó ágakat hajlítgatja-terelgeti szüntelen. Legnagyobb eredményemnek mégis azt tartom, hogy megtanultalak tegezni; jó volt tanulni tőled, és most jó együtt dolgozni veled. Jó példával jársz elől: abba ne hagyd!

 

 

Mielőtt azok a szerkesztő kollégák is szót kapnának, akik nem Mohácsi Árpád-tanítványokként kerültek a Szófához, mintegy intermezzóként álljon itt Nagy Gerzson (D. Nagy Lajos) köszöntőverse (sok lesz még a prózai formátum, és amúgy is, nagyon különleges, hogy Nagy Gerzson ezen a kivételes alkalmon lírai formában szólal meg):

 

Árpád,

a hatvanas káprázat,

nagy szám.

Nagy szám!

Bánja a kánya, ha

Árpád a barátja.

Vagy a rája. Nagy

a szám. Határtalan

áldás a makacs

barát. Barátság,

makacsság, lázas

alázat. Fáradhatatlan.

Aztán laza, fáradt.

Hatatlan. Árpád,

a hatvanas káprázat.

Halhatatlan. Csalhatsz

a hatvannal. Csalj hát.

Bár, why csalnál?

Szabály vagy, alany,

a haladás szabálya.

Apa, tanár, barát.

Költő.

Vasakarat. A pálya

gályarabság. Jár

a taps. Haladj hát!

Táplálja áldás a hatvanas napját!

Árpád, a hatvanas

nagy szám, káprázat.

Határtalan.

Halaszthatatlan barátod:

Lajos

 

A közbeékelt lírát pedig kövesse egy kis történetmesélés. Izgalmas lesz, akárcsak az alábbi köszöntő szerzőjének novellái. Lássuk hát, hogyan is került a Szófa szerkesztőségébe – és maradt mindmáig Szófa-közelben – Mirkó Anna Regina:

 

Nem tudom megmondani, melyik évben találkoztunk először, de az alkalmat kiválóan fel tudom idézni, mintha csak tegnap történt volna. Piros Vera első kötetének bemutatója, akkor még nagyon kezdő voltam a kortárs irodalmi világban. A bemutató előtt otthon vacilláltam, elmenjek-e egyáltalán. Pályázati határidő volt, valami Szófa nevű irodalmi honlapnak a pályázata, utazás témával. Elakadtam a szöveggel, és arra gondoltam, egye-fene, attól nem lesz jobb, ha itt görcsölök még rajta, kimegyek a bemutatóra. Ezen a döntésen múlt, hogy szófás lettem.
A Mai Manó Ház felé tartva kétszer fordultam majdnem vissza. Mit pofátlankodom oda, gondoltam. Elsősorban újságíró vagyok, kilógok a sorból, jaj, kivel fogok beszélgetni. Aztán odaértem, olyan tömeg volt, hogy nem is tudtam bemenni, a teraszon ácsorogtam, kicsit szerencsétlennek éreztem magam. Szereztem egy fröccsöt, és lehuppantam Nagy Gerzson mellé, aki a feleségével, meg valami másik fickóval ült. Ez a másik fickó olyan közvetlen volt, olyan érdeklődő és olyan klassz témákról lehetett vele beszélgetni, hogy nagyjából negyedóra alatt meg is szűnt a szorongásom. Aztán amikor indultam volna, hogy nekem még be kéne fejeznem a szövegemet az utazós pályázatra, ez a fickó viccből megkérdezte, kitolja-e a határidőt, megteheti. Szerintem mindenki sejti már, ki volt ez a fickó.
A pályázaton különösebb eredményt nem értem el (meggyőződésem, hogy azért vezettétek be a hatodik helyezett fogalmát, hogy tudjak kapni valami helyezést), viszont az együttműködésünk ezzel kezdődött.
És mennyi minden történt azóta, mennyi kaland, mennyi új ismerős, mennyi küzdelem, szép eredmények, összeveszések, kibékülések, műhelyes esték és ami a lényeg: egy nagyon színvonalas irodalmi portál. A Szófa szerves része lett az életemnek. Nemcsak az irodalom miatt, hanem az emberek miatt, akiket megismertem, és akikkel, meggyőződésem, egy életre barátok lettünk.
Hihetetlen szervező vagy, nem tudom, ki más lett volna képes ilyen csapatot összerakni és egyben tartani. Az idők folyamán persze jöttek-mentek emberek, de azt hiszem, ahogy most együtt vagyunk, maradunk már, míg az internet internet.

Szép, kerek szám ez, kérlek, ne feledd az anekdotát, amit a nagyanyámról szoktam mesélni mindig. Nagyi 80, Árpád-híd, távolsági busz, négyes ülések a busz elejében, én mutatom, Nagyi, üljünk oda, a nagyanyám pedig felháborodottan leint: az a hely az öregeknek van!

Nagyon sok évet kívánok még a Szófának, ennek a társaságnak, neked pedig jó egészséget és kitartást a továbbiakhoz! Boldog születésnapot!

 

Hacsek Zsófia pedig, ugyancsak íróként, egy irodalmi találkozás történetét idézi fel, a Párizsi befutó olvasmányélményét felelevenítve, arra is kitérve, hogy miképp ismerte meg a portugál lírát Mohácsi Árpád fordításain keresztül. Még egy lisszaboni utazás is belopózott a köszöntőbe:

 

Mit köszönhetek a Szófának? Rengeteg mindent, de elsősorban talán azokat a fantasztikus embereket, akiket megismerhettem általa. Remek tollú írókat, akik talán (még) nem folynak a csapból is, de a munkáik olyan frissek, üdítőek és tiszták, mint a forrásvíz. Igaz barátokat. Támogató mentorokat. Köztük téged is, Árpád. És mivel a Szófát neked köszönhetjük, ezért ez a kis kör itt be is zárult.

Sajnálom, hogy nem ismertem a munkásságodat a Szófa előtt. Mi, kevésbé csapbólfolyók rosszabb napjainkon azt hisszük, hogy ennek a minőséghez van köze, de aztán szerencsére jönnek a jobb napok, amikor belátjuk, nincs mit tenni, ez ilyen. Kicsi országban nagy könyvpiac, sok írni vágyó ember, kakofón médiazaj, kevés esély a láthatóságra. Azzal, hogy a te ötleted nyomán életre kelt a Szófa (igen, úgy gondolok rá, mint egy önálló entitásra, és ezzel talán nem vagyok egyedül), sokunknak adtál lehetőséget, hogy egy kicsit jobban látsszunk. Köszönöm, köszönjük neked ezt is.

Öt évvel ezelőtt ismertelek meg. Az első beszélgetéseink a Szófa ügyei körül forogtak, elvállaltam egy szerkesztői pozíciót (véreskezű folyóiratdaraboló), de már akkor is említetted, hogy van regényed is, sőt, adtál belőle egy dedikált példányt. A Párizsi befutó a 2021-es évem egyik legjobb olvasmánya lett, írtam is róla, és azóta is le-leveszem a polcról. Emlékszem, akkoriban elmesélted, talán egy interjúban vagy a könyvbemutatós beszélgetésen, hogy régebben drámákat írtál, de mivel ezeket nem nagyon játszották, átnyergeltél a regényformára. Azóta is rajta van a bakancslistámon, hogy azért jó lenne még valamikor egy Mohácsi Árpád-drámát is látni valamelyik színpadon. Remélem, ennek is eljön majd az ideje.

A líra viszont már ki lett rajta pipálva, hiszen mind saját versedhez, mind versfordításodhoz volt már szerencsém. Mielőtt veled találkoztam, nem sok fogalmam volt a portugál líráról, te lettél hozzá a kapudrog. Mire 2024-ben eljutottam Lisszabonba egy konferenciára, már ismerősként üdvözöltem (sőt, kifejezetten miattad kerestem) Camões szobrát, örömmel láttam Bocage-t és Pessoát, lelkesen jártam az 1732 óta folyamatosan működő könyvesbolt folyosóit, és csak úgy emlegettem magamban a várost, hogy Árpádföld.

Egy ilyen szép kerek születésnapon, mint amit most ünneplünk, nem is kívánhatnék neked mást, mint még sok-sok izgalmas szöveget, akár az írói, akár a fordítói műhelyedből. Mi itt leszünk és olvassuk őket.

Boldog születésnapot, Árpád!

 

Végül Enesey Diána köszönti Mohácsi Árpádot, visszaemlékezve az első beszélgetésre és egy rendhagyó versajánlót is belecsempészve a szövegbe.

 

Néhány nap híján öt éve beszéltünk először, miután Bánki Éva megkeresett engem azzal a kérdéssel, hogy nem szeretnék-e lapajánlókat írni a Szófa nevezetű, nagyon klassz irodalmi portálnak. Akkoriban csak sejtéseim voltak arról, hogy mi is a Szófa, időnként elém sodort néhány posztot az algoritmus, azok tetszettek, de azt el sem tudtam képzelni, hogy ilyen szuper csapat dolgozik a bejegyzéseken. Az első beszélgetésünk telefonon zajlott, eléggé izgultam, hogy nem-irodalmárként egy rigorózus irodalmár kérdéseire kell majd jól válaszolnom. Aztán hamar kiderült, hogy egyáltalán nem vagy rigorózus, irodalmár viszont igen, ízig-vérig, óriási lelkesedéssel. Nem sokkal később már az első ajánlón dolgoztam – akkor még Csongorral közösen –, miközben Kukorelly Endre Istenem, ne romolj című kötetének kampányába is bevontál. Erős kezdés volt ez számomra az irodalom terepén, nagyon hálás vagyok neked ezért. Meg persze a sok olvasmányélményért is. Ha nem adtál volna lehetőséget arra, hogy lapszemléket írjak, aligha elolvastam volna minden hónapban ennyi irodalmi lapot. Viszont legjobban mégis azt köszönöm, hogy egy ilyen kiváló csapat tagja lehetek, immáron öt éve. A szófás kollégáim a barátaim is lettek, ma már nem is tudom elképzelni az életemet nélkülük, ahogy a Szófa nélkül sem. Remekül megszervezted ezt a csapatot, példás az is, ahogy mindig képes vagy megtartani az irodalomért folytatott munkába vetett hited.

Ha már olyasmiket osztunk meg most, amiket korábban nem, akkor egy kicsit lapajánlósra veszem a figurát – igaz, rendhagyó módon –, és én is elmondom, hogy az ÉS-ben megjelent, Család című versed elemi erővel hat rám, akárhányszor olvasom. Az, hogy kitűnően fordítasz, sosem volt kérdés, de ez a vers kérdőjelek nélkül mutatja meg, hogy bizony költőként is megállod a helyet a kortárs magyar irodalomban.

Isten éltessen, bis 120!

 

Jó egészséget, sok-sok sikert és még több szép évet kívánunk Mohácsi Árpádnak, az olvasóknak és magunknak pedig sokáig virágzó Szófát!