Azon a nyáron különösen meggyűlt a bajunk a seregélyekkel. Pedig Pampi, a nagyapám mindent megtett, hogy elkergesse őket. Még egy madárijesztőt is készített, amit felállított a fa tetejébe, hogy vigyázzon a cseresznyékre. Ám a madarak azt folyamatosan lépre csalták, szó szerint leszarták. Az meg csak nézett bambán koszos ingjében, rongyos fejfedőjében. Olyan volt, mint egy szalmakalapos Krisztus a kereszten,egy mihaszna, rongy–igékből összetákolt madárszaros megváltó. Nem hogy a madarakat nem ijesztette el, de még a vízből sem tudott bort csinálni, nem gyógyított bénát, hisz maga is az volt. Teljesítményéért nem is mehetett fel a mennyek országába, csak a cseresznyefa tetejébe.

 

Pedig szentté is avathattunk volna, annyit szentségelte nagyapám. Még most is látom magam előtt, ahogy rohan a kert végébe fehér klott gatyájában, egy bottal a kezében, hogy elégtételt vegyen a madarakon, és a fent trónoló süket Istenen, aki se szép, se csúnya szóval sem volt hajlandó megmozdítani a füle botját, hogy elkergesse vele a seregélyeket.

 

Pampi átkozódásai úgy zúgtak ki a száján, mint felbőszült darazsak a fészkükből. Fullánkjaikkal csíptek mindenkit,akit csak értek. Vártam, hogy mikor fogynak már el végre, de azok csak jöttek és jöttek. Sárgák voltak és feketék, betakarták az eget. A szalmakalapos Krisztus pedig csak állt a fa tetején, rongyos arcát úgy borították el az átok–darazsak, mint a temető kőkapuját a borostyánok. És szegény csak állt mereven, kifeszítve. Nem tudott, talán nem is akart védekezni a fullánkjaik ellen. Bemásztak a nadrágja,ingje alá, kóró testét úgy felpüffesztették, akár egy vásári lufit. Egyszerre sajnáltam és csodáltam a szalma– megváltót, hogy így képes tűrni, rezzenéstelen arccal Pampi darazsait. Ő valóban odanyújtotta neki a másik orcáját is.

 

Nana, a nagymamám, megelégelve a rettenetes lármát, rárivallt Pampira, hogy elég lesz már, Lajosom, hagyd már azt a rohadt cseresznyét, majd veszünk a piacon, amúgy is mit ordibálsz itt klott gatyában, szégyelld el magad, milyen példát mutatsz így a gyereknek, most azonnal gyere fel megpucolni a krumplit, mert kell az ebédhez. Nana szavaitól a darazsak visszaröppentek Pampi szájába, a hangzavar megszűnt és a nap újra kisütött.

 

Ekkor különös dallamra lettem figyelmes a cseresznyefa felől.

 

– Mi ez a hang? – kérdeztem.

– A seregélyek énekelnek. Így köszönik meg a cseresznyéket – válaszolta a szalmakalapos Krisztus.

– A cseresznyék énekké változnak?

– Igen! Tudod, amikor azt mondod, hogy köszönöm, valahol énekelni kezd egy madár. A köszönöm az az ima, amit a vén, süket Isten is meghall fenn az égben.

–  Akkor miért kiabálnak a felnőttek, ha a madarak énekelnek?

– Azért, mert süketek, nem hallják az Istent – válaszolta a szalmakalapos Krisztus, majd kényelembe helyezte magát a cseresznyefa tetején.

 

Egy tányérra való cseresznyét sikerült Pampinak összeszednie a kertből. Nana olyan elismerően simogatta meg nagyapám fejét a gyümölcsök láttán, ami csak a háborús veteránoknak és az új világok felfedezőinek jár. Kiültünk a tornácra és megettük az összest. Az ízüktől dalra fakadtunk mi is, mint a seregélyek a kertben.