Ön a Nobel-díjas író új regényének főszereplője, és ha jól tudom, jelenleg semmiben sem értenek egyet. Mielőtt megkérdezném, hogy lehet ez, és mi az oka, elsőször azt szeretném megtudni, hogy egyáltalán hogy tudott hangot adni a nemtetszésének, illetve ez az információ hogy jutott el a szélesebb publikumig? Ön alakította így, vagy a tisztelt író úr kotyogta ki valahol dühében?
Nézze, Júlia. Nem tudom, tegezhetem-e. Talán maradjunk a magázódásnál, aztán majd később eldöntjük. Hogy hogyan alakul a kettőnk viszonya író úrral, azt gondolom, kizárólag ránk tartozik. Nincs közöttünk harag, tudja, ahogy Amerikában mondják, nothing personal, it’s just business. Hogy a széles publikumig eljutott volna, ezt a kijelentést megtámadnám, oknyomozó újságírók akarnak olyasmit bizonygatni, aminek valamennyi alapja van, de teljes egészében nem tudom alátámasztani az állítást. Ez amolyan magánügy. Valamennyire. Most meg közügy lett, vagy lesz, bár, hogy pontosan hány embert érdekel valójában, azt nem tudom. Hogyan adtam hangot? Hát, hogyan beszélgetünk mi itt és most? Széles körű félreértés, hogy fiktív figura volnék. Kikérem magamnak, remélem, nem haragszik meg, de kikérem magamnak. Nem tartom magam mágikus lénynek, de itt és most kérem, hogy képzelje el, hogy mégiscsak az vagyok.
Mégis, ha már elfogadta az interjúfelkérést, eljött ide velem egy kávéra, és beleegyezett, hogy kérdéseket tegyek fel - és nem volt titok, hogy miről fogunk beszélgetni -, kérem osszon meg velem valamit abból, hogy mégis miért nem tudják folytatni a közös munkát. Tudja, van egy olyan érzésem, hogy magát fogják okolni amiért megakadályozza az író úr munkáját. Erről mit gondol? Nem kéne mégis elmondania, hogy mi történt? Végül is Ön kívánkozik ki ebből a történetből. Felmerült bennem az is, hogy nem is az író úr módszereivel, hanem az életével, a sorsával elégedetlen. Igazam van?
Júlia, nem túl sok kérdés ez egyszerre? Hát, kezet foghatna az író úrral, zaklatás ügyben. De igaza van, ha már elfogadtam a felkérést, elmesélem magának. Tudja, vagy nem tudom, tudja-e, képes-e elképzelni, hogyan vagyunk MI és hogyan vannak ŐK. Mármint mi, a teremtmények. Valakinek a teremtményei. Végső soron mindenki valakinek a teremtménye, nem tudom, hogyan magyarázzam úgy, miként, hogy a lehető legkevésbé legyen félreérthető. Júlia, maga mit szólna ahhoz, hogyha élhetne bárhol, pusztán egyetlen feljebbvaló létezésétől függne, hol. Tényleg, bárhol. És akkor ez az egyetlen feljebbvaló nyomorultnak tenné meg önt, amikor megtehetné királynőnek is. Mondja, mit szólna ehhez?
Értem, persze, újságíróként érzem, nagyon érzékeny pont ez Önnek. De mondja, nem gondolt arra soha, hogy az író úr igazán nem akar kiszúrni Önnel. Az író úr, azt szeretné, ha csodálnák Önt, nem pedig irigyelnék. Nem lehet, hogy ilyen szándéka volt?
Úgy látom, maga teljesen egyértelműen az ő pártján áll. Ezen a ponton meg is bántam, hogy elvállaltam az interjút, de rendben, akkor feltételezzük egy pillanatra, hogy az ön nagybecsűje nem akart nekem rosszat, vagy hogy mondjam, szenvedést nem akart, nem tudom, ilyen kontextusban egyáltalán mi az értelme a rossznak és a jónak, és végső soron mi az, amivel valaki jót akar, de rendben, tegyük fel, hogy nem direkt akart kínozni engem, nem direkt, hanem azt akarta, hogy nekem a végén valamiféle zűrzavaros metafizikai értelemben véve jó legyen. Visszakérdeznék, Júlia. Hogyha Ön, teszem fel, Ön azt akarná valakinek, hogy csodálják, akkor nem közölné vele előre, hogy ez a szándék? Ez a cél, a cél pedig nemesíti az eszközt? Itt, ezen a ponton kénytelen vagyok megfordítani az eredeti kérdést, és bátorítani arra Önt is, hogy nézzen rá így: szóval valójában ki az, aki nem működik együtt? Ki az, aki megteremt egy hozzám hasonló lényt, az én képességeimmel, az én temperamentumommal, aztán az a bizonyos valaki elvárja, hogy hagyjam, hogy irányítsanak? Hát hol van itt kérem a szabad akarat? Miféle jóindulat az, amivel másnak szenvedést okozunk, milyen jóindulat az, ahol ahelyett, hogy adnánk, elveszünk, miféle jóindulat az, ahol ütlegelünk, ahelyett, hogy simogatnánk, mert hiszen mindezt mások szeme láttára tesszük. Érti, Júlia? Érti, hogy miért nem volt opció az együttműködés?
Szerintem Önnek nem velem van vitája, hanem az író úrral, mint Teremtőjével. Hiszen Önök Teremtő és Teremtmény. Mindannyiunknak van ezzel baja, már aki egyáltalán hisz abban, hogy létezik Teremtő és nemcsak úgy véletlenszerűen létezünk a világban. Persze feszegethetünk filozófiai kérdéseket, létkérdéseket, de ezekre eddig még senkinek sem volt megnyugtató válasza. Önnek is csak kérdései vannak, csakúgy, mint nekem. De felfigyeltem egy odavetett szóra, mely kiviláglik zűrzavaros magyarázatából (hiszen Ön egyértelműen el van veszve), hogy ugyanis kezet foghatnék az író úrral zaklatás ügyben. Nem tudom itt mire céloz, de ez súlyos vád az író úrra nézve, hacsak nem a nyomorult életébe való belekényszerítést nevezi annak. Hogy zaklató lennék, kikérem magamnak, csak kérdéseket teszek fel, amelyeket Ön zaklatásnak érzékel, pedig nem is én, hanem maga szerette volna oly nagyon ezt az interjút, azzal, hogy kikiáltott a könyvből, és ráadásul ahelyett, hogy érdemben válaszolna, vádaskodik. Megnyugodhat, ezt az interjút nem közlöm le. Viszont ha már létkérdésekbe bonyolódtunk, Önt az zavarja, hogy ilyen temperamentummal milyen szörnyűséges helyzetbe sodorták. Javaslom, hogy béküljön ki vele, hiszen csak ő változtathat a sorsán, senki más. Hiába ad ezer interjút, senki sem tudja jobb belátásra bírni, csak maga. De zaklatónak minősíteni a Teremtőjét, pusztán azért, mert jobb sorsra érdemesnek tartja magát, hát nem tudom.
Nyugodjon meg, mesélje el mi történt magával, kezdje el megírni a saját könyvét. Megírhatná az író urat, és akkor talán megfordulna a Teremtő és Teremtett viszonya, a fikció és a valóság méginkább összekeveredne, sőt, még bosszút is állhatna rajta. Felboríthatná a szerepeket, mint ahogy ebben az interjúban is. És ezért végtelenül hálás vagyok Önnek, mert untam már nagyon.
