Nagyon sűrű hetek vannak mögöttünk. Azt hiszem, az elmúlt pár hétben több minden történt a kortárs magyar szépirodalmi szférában, mint az elmúlt két évben összesen. Talán túlzok, talán nem. Az események, viták, veszekedések, amelyek egyértelműen politikai töltettel bírnak, pedig nem kellene nekik, lehangolnak. Ugyanakkor abból, ahogy egymásnak feszült két tábor, mégiscsak kiviláglik, hogy szükség van valamiféle megújulásra, önreflexióra, számadás-vételre. Valamire, ami egységet teremt. Végeredményben a művészet az művészet, a művészet alrendszerében a politikai alrendszer szabályainak egyáltalán semmiféle hatalma nem kellene, hogy legyen. Mármint egy ideális világban, vagy egy szociológia tankönyvben.

 

De ez nem ideális világ, visszaolvasva ezeket a sorokat annyira naivnak, annyira lehetetlennek tűnik, hogy válasszuk szét a politikát és a művészetet, hogyha mástól olvasnám, felhorkannék, kavics alatt él ez a nő. Ettől még, azt hiszem, kijelenthetjük, hogy mindannyiunkat, akik ebben a szférában tevékenykedünk – akármelyik politikai avagy ideológiai oldalhoz is tartozunk, már ha tartozunk valamelyikhez –, egy cél hajt: alkotni valami maradandót, gyarapítani a magyar nyelvű kultúra írásos szekcióját, reflektálni arra, ami bennünk és a minket körülvevő világban történik, és világhírűvé válni és ezt megosztani másokkal.

 

Azon töprengtem, ki mondja meg, mikortól mondható, hogy valaki értéket teremt, mi számít jó műnek, ki számít jó írónak. Mi az, ami arra sarkall valakit, hogy kijelentse, manapság semmi értékes nem születik? Már eltekintve attól, akit a vakbuzgalom késztet ilyesfajta kijelentéseket tenni, anélkül, hogy bármiféle ismerete is lenne a témában.

 

Tegyük fel hát a kérdést: mitől lesz valaki író, mikortól számít annak? Mi a feltétele, a minimumkövetelménye az íróságának? (Itt most gyorsan elnézést is kérek a lírai műfajok képviselőitől, természetesen őket is ideértem.) Író-e az író, ha nem tud csak úgy magától írni, hanem, teszem azt, szüksége van például az adrenalinlöketre, amit a szerencsejáték ad? Író-e az, aki képtelen alkotni a határidő szorító, gyötrő adrenalinpumpája nélkül? Író-e az, akiről tudható, hogy csakis a szenvedés által képes alkotni, vagy akinek szüksége van arra, hogy szerelmes legyen, anélkül a biokémiai koktél nélkül ugyanis nem képes alkotni? Ha az írás sport lenne, ezek mind tiltott doppingszereknek számítanának.

 

Az írás is olyan műfaj, amit mindenki másképp csinál. Hogy ki hogyan, azt mindenkinek meghatározza a saját lelkiismerete, maximalizmusa (vajon a maximalizmusnak a minimalizmus miért nem ellentéte? nohát), saját magával szemben támasztott elvárásai és az önbizalma. Hogy mennyivel operál, mikor tudja kijelenteni egy írásról, hogy kész van, mennyire bízik a saját ítéletében.

 

 

Szóval, az irodalmi élet viharai között egyszer csak megjelent egy poszt Jászberényi Sándortól, melyben leírja a saját álláspontját arról, hogyan is kellene szerinte csinálni ezt a szépírás műfajt. Ennek egy részével egyetértek, egy részével nem (szinte látom magam előtt, ahogy Jászberényi Sándor telezokogja a kispárnáját, hogy valami Mirkó Anna nem ért vele egyet). Viszont egy valamivel a tartalmán túl nagyon is egyetértek, nevezetesen arról, hogy beszéljünk arról, ki hogyan alkot.

 

Szóval, a megfelelés kérdése. Függ-e bárki véleményétől, hogy író vagyok-e? Íróbb leszek attól, hogy Kukorelly Endre azt mondja a szemináriumon, hogy Anna, ez jó, vagy azt, hogy Anna, ez most így mi a fene (persze nem így mondja), vagy nem? Nem leszek íróbb. Nem a megerősítést keresem, hanem a vágy hajt, hogy jó legyek, egyre jobb, a lehető legjobb, kihozzam magamból a maximumot. Megpróbálhatnám persze enélkül is, de ha összehasonlítom azon írásaimat, amelyeket nem látott a szeminárium, azokkal, amelyeket látott, egyértelmű a különbség. Mondhatni ordító. Ha azt akarom tudni, hogy az írásom jó-e, a legkevésbé sem a pasimhoz fordulok, mert éppen ő az, aki nem akarna megbántani, sosem mondaná meg, hogy nem tetszik neki. Aki közel áll az emberhez, nem objektív, aki nem objektív, nem tud ítéletet mondani. Ráadásul, akik igazán ismernek engem, szóval ezen emberek legnagyobb része (remélem, egyikük sem sértődik meg), nem éppen irodalmár. Hogy mondjam. Ha megkérdezem a páromat, hogy szerinte finom-e a lecsó, amit főztem, azt fogja mondani, igen, finom. Ha letenném a lecsómat Széll Tamás elé, és megkérdezném, na, milyen?, azt mondaná, nem rossz, kezdetnek semmiképpen, így és így tudnád jobban csinálni. Nos, ez az a mozzanat, ami számomra elengedhetetlenné teszi, hogy megkérdezzem más írók véleményét. Nem a megerősítést akarom tőlük, hanem azt, hogy a hibát keressék. Épp ezért gondolom, hogy Jászberényi Sándor véleménye is mérvadó, ráadásul minél seggfejebb (sic!) valaki, annál hasznosabb lehet. Öregedőnek pedig mindenki öregedő, aki nem fiatalodik – elnézést, ezt nem tudtam kihagyni. 

 

Nem tudom, hogy mik az arányok, nyilvánvalóan tehetségesnek is kell lenni valamennyire, olvasottnak is, igen. És van még egy valami, ami nélkül nem fog menni a dolog, akármennyire is banálisnak tűnik, ez pedig nem más, mint maga az írás. Kifejtem egy kicsit jobban.

 

Lehet valaki szupertehetséges. Lehet mondanivalója, lehetnek támogatói, elviheti a kész írását megmutatni akárhány írónak, begyűjtheti a tanácsokat, vagy csinálhatja egymaga az egészet, egy ponton kijelentve: kész, olvassátok. Pedig ez nem annyira evidens, mint gondolná az ember. Kicsit feljebb írtam a szerencsejátékost, a szerelmes, a szenvedőt, ezek pedig a Dosztojevszkij, Turgenyev, Tolsztoj triót takarják. Írni tehát nem mindig könnyű. Írni néha nagyon nehéz. Néha az embernek nincs kedve folytatni, sokszor elkezdeni sem, ilyenkor pedig szükség van olyasmire, amiről szinte soha nincs szó: önismeretre. Tudnia kell az embernek, hogy mi az, ami írásra ösztönzi őt, mely körülmények között képes a lehető legjobb teljesítményt produkálni. Az irodalom nem sport tehát, nem számítanak a létrehozás körülményei, csakis a végeredmény.

 

Akinek úgy sikerül ez, hogy véleményezteti az írását más írókkal, annak úgy. Akinek nem, annak nem. Aligha lehet jelenteni, hogy az írás folyamatában, a létrehozás körülményeiben vannak felesleges dolgok, hiszen szerintem például rulettezni felesleges ahhoz, hogy írjon az ember, Dosztojevszkij ezzel minden bizonnyal vitatkozna.

 

Jut eszembe! Jászberényi Sándor azt is írja, hogy küldjük az írásokat folyóiratoknak, és olvassuk is ezeket. Ami azt illeti, én ismerek egy honlapot, ahol egyszerre olvashatunk ezekből kilencet.