Egy török, egy londoni és két magyar ül egy londoni szórakozóhely félhomályában, és próbálják felsorolni, hány európai nyelven tudják elmondani, hogy paradicsom. Internet nincs, a Google nem segít. Végeredmény? Ez, kérem, nem egy vicc.
Előző írásomban arra tettem ígéretet, hogy budapesti történeteket fogok mesélni, azt állítottam, hogy az ember identitását rendkívüli módon meghatározza a város, amely életének színtere. Most mégis egy másik városról kell mesélnem, egyszerűen annak az apropóján, hogy teljesen friss az élmény. Hogy jön ide a török, a londoni és a két magyar?
Az angol, a londoni (és az angol vidéki) kultúrát gyerekként Agatha Christie krimijeiből ismertem meg. Azokat a történeteket szerettem a legjobban, melyeknek Hercule Poirot a főhőse – aki időnként kedvesen lenézően nyilatkozik az angolokról. Valahogy a magamévá tettem a nézőpontját, mert a karakter szimpatikus, elegáns, zseniális nyomozó, és ráadásul jó humorú.
A családom két nemzetiségű, már gyerekként is sokat utaztam, kilenc éves voltam, amikor először repültem egyedül. Nem mindig szerettem ezt az állapotot, inkább szerettem volna hatalmas családi ebédeket, ahol húsz rokon ül egy asztalnál (és talán még meg is gyilkolnak valakit, hogy aztán fel kelljen deríteni, ki a tettes), nem pedig olyat, hogy ezer kilométereket és egy napot kell utazni azért, hogy a legközelebbi rokonaiddal találkozz. Aztán valahogy mégis természetessé vált, el sem tudtam már képzelni, hogy máshogy legyen. Sőt, az egészet megszerettem, általában az utazást is. Kis tiniként a francia Riviéráról ábrándoztam, kicsit később Párizsról, a csillogó, nyugati nagyvárosokról, Rómáról, New Yorkról, Milánóról. Aztán ahogy tágult a horizontom, egyre jobban kezdtek érdekelni a távoli, nagyon egzotikus országok. London valahogy soha nem volt a mentális térképemen. Miért is lett volna? Hát mi van ott, eső, köd, emeletes buszok, a Big Ben és a Buckingham-palota, de ezekért miért is kellene odamennem, mikor a világ olyan nagy és olyan színes? Meg egyébként is, már Poirot is megállapította, hogy az angoloknak csapnivaló az ízlésük, ha étkezésről van szó. Fish and chips? Nem eszem halat, köszönöm.
Aztán pár éve valahogy úgy alakult, hogy Marokkóból londoni átszállással jöttünk volna haza, de lekéstük a csatlakozást, és ha már ottragadtunk Londonban, maradtunk is pár napot. A párom közel egy évtizedet élt ott, így a város szinte a második otthona. Napokat töltöttünk azzal, hogy buszoztunk, jártuk a várost, napközben pubokban ettünk, vagy valami távoli nemzet büféjében, olyanokban, amilyenek Pesten nincsenek. Nem győztem csodálkozni. Hisz az egész világ itt van! A China Townban csak kapkodtam a fejem. Azt is felfedeztem, hogy tea szempontjából én bizony valójában angol vagyok. Szombat este Soho: ennyi érdekes és fura embert egy helyen soha nem láttam. Tomi megmutatta a kedvenc helyeit, próbáltam megjegyezni a bonyolult pubneveket, végül annyira futotta, hogy legalább ő be tudja lőni, melyikről beszélek (legalább a Spice of Life-ot és a Bear and Staffot sikerült). A Spice of Life azért maradt meg nagyon emlékezetes helynek, mert egyrészt, ott tudtam meg, hogy a So’ho valójában egy vadász kiáltás, nyúlvadászatok alkalmával használták réges-régen, ez még őrzi a régi London struktúráját. Másrészt a felirat a pincébe vezető lépcsőn: In London, everyone is different and that means, anyone can fit in.
A szombat estét egy nagyon hangulatos kis föld alatti bárban zártuk, The Trisha’s, éveken keresztül volt Tomi törzshelye.
A jól sikerült este után pedig kellett egy kiadós reggeli, így elmentünk (figyelem, ez már étteremajánló) a Temze partján álló Wetherspoon’s pubba, melynek becsületes neve a The Liberty Bound, reggeli, kilátással a Tower Bridge-re. Ekkor ettem életemben először tradicionális angol reggelit, fry upot, ahogy ők hívják, és ott találkoztam hosszú idő után egy régi ismerőssel: hisz a baked beans teljesen ugyanaz, mint a kecskeméti konzervgyár paradicsomos babja, mely gyerekkorom egyik kedvenc étele volt! Hát, Poirot egy szót nem szólt paradicsomos babról, teljesen elérzékenyültem, hirtelen választott hazám lett London. Vagyis Anglia. Vagyis az ország, ahol akár minden nap lehetne paradicsomos babot enni. A pub neve, a Liberty Bound szintén sok száz éves tradíciót őriz. A városon belül, a Tower környéke külön státuszt élvezett, hiszen a Towerbe voltak bezárva a rabok és a koronaékszerek. Micsoda fifika, micsoda ötlet, nem építünk külön szigorúan őrzött helyeket, amit őrizni kell, azt ott őrizzük. Ebben a körzetben olyan dolgokról dönthettek szabadon, amely dolgokról a város további részein nem, például életről és halálról. A pub maga valamikor a 19. század végén épült, de éppen azon a határvonalon, ahol ez a körzet véget ért, ezért hívják a Szabadság Határának (vagy hogy is lehetne ezt jól fordítani). London tele van a saját történelmével. Szegény Budapest! Londonban bizony nem volt árvíz, mely romba döntötte szinte az egész várost. (De tűzvész az volt! - kotyog közbe egy másik Szófa-szerkesztő.)
Évek teltek el ezóta a londoni kirándulás óta, és ugyan itthon is találtam baked beanst, de az sajnos egyáltalán nem ugyanaz, mint a londoni, sokkal édesebb. Tudtam, hogy vissza kell mennem, London nem múló lelkesedéssé vált, és most februárban meg is történt a nagy visszatérés. Ismét felkerestük a kedvenc helyeket, már landolás közben azon járt az eszem, hogy nekem bizony órákon belül fry upot kell ennem, és vagy négy liter tejes teát magamba döntenem.
Elfoglaltuk hát szállásunkat Sheperd’s Bushban (London, ó, London, hol máshol lehetne ilyen nevű kerület, kérem, mi a pásztor bokrában lakunk), és irány a belváros.
A Trishába ez alkalommal korán érkeztünk, néhány ember lézengett csak. Kértünk egy-egy sört, még szabad asztal is volt. A pultnál egy idősebb angol állampolgár feltűnően unatkozott, beszélgetni kezdtünk. Dimitrij (tényleg angol, csak a szülei voltak sokadgenerációs belorusz bevándorlók) nagyon bőbeszédűnek bizonyult, ráadásul már-már magyarokra emlékeztető panaszáradattal számolt be az elmúlt évek eseményeiről. Eloldalogtunk, bekukkantottunk a dohányzóba, ahol egy tetőtől-talpig tweedbe öltözött rejtélyes idegen, és a helyet üzemeltető londoni srác ült. Egy darabig ácsorogtunk szerencsétlenül, aztán valahogy elkezdtünk beszélgetni. Megélénkültek, amikor megtudták, Magyarországról jöttünk. A rejtélyes tweedesről kiderült, hogy török. Elmesélte, hogy gyerekkorától úgy tartja a mondás, náluk, Törökországban, hogy egy magyar író azt mondta egyszer, jó házasság az, amelyben a férj Pesten, a feleség Budán él. Nem találta a mondás eredetét interneten, viszont most, hogy így belefutott két magyarba, legyünk kedvesek, mondjuk meg, ki lehetett ez a bölcs ember.
Sajnos nem tudtuk (és nyomát sem találom az idézetnek, ha esetleg akad olyan kedves olvasónk, aki tudja ennek a mondásnak az eredetét, kérem, ne habozzon felvenni velem a kapcsolatot!). De mást is tudott ám a magyarokról, azt állította, hogy a paradicsom elnevezés teljesen egyedülálló. Hogy az teljesen magyar találmány, és esetleg elárulhatnánk neki, hol az eredete. Sajnos erre sem tudtam neki válaszolni, tehát ugyanitt: etimológiában járatos nyelvészek jelentkezését várnánk a paradicsom szó eredetének megfejtésére. Így történt, hogy mindahányan ott voltunk, Dimitrij, a tweedes török, a londoni belvárosi és a két magyar elkezdte felsorolni, hogy mondják a paradicsomot az általa ismert nyelveken. Mondanom sem kell, hogy ahányszor elmondtuk a paradicsomot, mindannyiszor a babra gondoltam. Döbbenet, hogy néha mennyire messzire kell elmenni ahhoz, hogy az ember teljesen új dolgokat tudjon meg a saját országáról, nyelvéről. Londonban velem valahogy csak jó dolgok történtek eddig, és egészen biztos vagyok abban, hogy még visszatérek oda.