Eric Blair a huszadik század elején született Indiában, Bihár egy aránylag kis városában. Apja a Polgári Szolgálat tisztviselőjeként dolgozott, Eric nyolcéves volt, amikor visszaköltöztek Angliába, hogy ott kezdhesse meg tanulmányait. Ugyan ekkor még nem tudta, nem tudhatta, de ez az indiai nyolc év egész életét befolyásoló élmény lett.


Eric még kisgyerekként, alig hatévesen döntötte el, hogy író lesz. A jó nevű Eton College-ben tanult, már ekkor is írt, bár aránylag kevés sikerrel. Néhány novellája ugyan megjelent az iskolai lapban, de nem váltott ki nagy visszhangot. Jó tanuló volt, de nem kiemelkedő, egyetemi ösztöndíjat nem kapott, ezért visszatért Indiába, hogy a burmai rendőrségnél szolgáljon. Néhány év után beadta felmondását, ebben jelentős szerepet játszott a brit gyarmati politikával való egyet nem értése.


Az ezután következő éveket londoni, párizsi csavargással töltötte, kevés pénzből élt, eleinte próbálta fenntartani a látszatot, hogy ő bizony gazdag úr, de nagyon gyorsan kifutott a pénzéből. Ekkor jelentkeztek nála a tuberkulózis első jelei, még a Párizsi szegénykórházba is bekerült.


Néhány év csavargásainak történetét megírta egy kötetben, mellyel kiadóknál házalt, szorgosan látogatta Anglia patinás kiadóit, de senki nem akart szóba állni vele. Kétségbeesésében és sértődöttségében elégette a kéziratot.
Ezidőtájt egy olcsó szobát bérelt egy régi barátjánál, egy hölgynél, akinek odaadta a kézirat egy korábbi változatát, így menekült meg az írás a teljes pusztulástól. A jóbarát szíve megesett Ericen, és elment egy nem nagyon ismert, nem nagyon nagy angol kiadóhoz, Victor Gollanzhoz, aki látott fantáziát a kéziratban és megegyeztek a kiadásban. Ekkorra Eric azonban már nem akarta, hogy könyve megjelenjék, teljesen elveszítette a hitét és a bizalmát. Rövid győzködés után azért mégis beadta derekát, egyetlen feltétele volt: nem akarta, hogy a saját nevén jelenjen meg a kötet. Keresett hát magának egy művésznevet, vezetéknevének az angliai lakhelyétől nem messze található folyó nevét választotta.


Így jelent meg George Orwell Down and Out in Paris and London című regénye 1933 januárjában. Milyen jó, hogy nem adta fel!


A kötet nem lett átütő siker. Blair, azaz Orwell tanításból, recenziók írásából tartotta fenn magát, sőt, még könyvesbolti eladóként is dolgozott. Viharos évek következtek: feleségével, mivel időközben megházasodott, Barcelonába utaztak, hogy Blair haditudósítóként dolgozzon a spanyol polgárháborúban, amelyben végül önmaga is részt vett, meg is sebesült, így kénytelen volt hazatérni.


Mindenkor baloldali (a szó eredeti, szép értelmében véve) gondolkodó volt, amelyet, ha lehet, a spanyol polgárháború még tovább fokozott. Azonban több harcos társát megölette az NKVD, a Szovjetunióval és a kommunistákkal szemben így olthatatlan ellenszenve támadt. Mint már sejthetjük, így született meg az Állatfarm, amelyet azonban akkor, 1944-ben nem adtak ki, mert a háborúban Anglia egy oldalon harcolt a fasiszták (aj, mennyi sok év eltelt, és mégsem akaródzik leírni a fasiszta mellé azt a szót, hogy német, pedig ez csak történelem) ellen a II. világháborúban. Ez csak valamivel később jelenhetett meg, Churchill híres, ’46-os Vasfüggöny beszéde után. Akkor viszont átütő siker lett angolszász nyelvterületeken, hiszen addigra a Szovjetunió kimondva is a nyugati világ ellensége lett.


Blairnél 38-ban alakult ki a TBC, a II. világháború lezárulta után elköltözött a Skócia partjainál található Jura szigetére, itt írta meg, élete vége felé azt a regényt, amivel bekerült a halhatatlanok sorába, és amelynek a sikerét már nem is élhette meg, az 1984-et.

 

Igen, ez egy szép életrajz, de miért is írtam ide egy szinte Wikipédia bejegyzés típusú fél cikket? Mert olyan szépen kidomborodnak benne az íróvá válás nehézségeinek vonásai. Korszakunk egyik meghatározó világnézete a pozitív filozófia (nem összekeverendő a pozitivistával). Ugye, hogy mindannyiunknak ismerősek ezek a lózungok, hogy Akármi lehetsz, csak akarnod kell, vagy Minden lehetséges, nincs lehetetlen, Ha eléggé akarod, eléred a céljaidat.
És akkor nézzünk rá még egyszer Orwell életrajzára, erre a korszakalkotó zsenire, akinek írásai a mai napig is olyan frissek, mintha csak tegnap írta volna. Író szeretett volna lenni? Igen, egészen kicsi korától tudta. Hogyan vált mégis azzá, az egyik legnagyobbá? Volt ott egy jóindulatú barát, abban a pillanatban épp, amikor már feladta volna. Rengeteg küzdelem, sértődöttség, egy aránylag hosszú időszak moderált sikerekkel, majd megszületett az első igazán nagy mű, melyet politikai (most már történelmi) okok miatt nem adtak ki, majd mégis kiadták. Amikor mégis kiadták, akkor sem lehetett biztos, hogy azért sikeres, mert jó, vagy azért, mert éppen nagyon beleillik a korszellem diktálta gondolati trendekbe. Majd megszületett a másik nagy mű, melynek sikerét épp csak egy egész rövid ideig élvezhette, azt sem teljesen, mert ekkor már komolyan beteg volt, ráadásul a felesége sem élt már. Nem olyan ez, mint egy népmese?


Mit is akarok ebből kihozni? Hogy 1984 tényleg napjainkról szól. Nagyon hangos, és végtelenül leegyszerűsített ideológiák záporoznak ránk a nap 24 órájában, minden irányból. Nagyjából hit kérdése, hogy melyiket fogadjuk el, legalább ebben a világban nem az történik, hogy az egyetlen, központi üzenetet kell elfogadni. Azonban tény, hogy sokszor hiányoznak a rétegek, a mélység, felgyorsultunk, már csak egy-egy mondatokra tudunk koncentrálni, mintha haikukba kapaszkodva élnénk az életünket. A figyelmünk ezer apró darabkára szakadt. Mintha teljesen elidegenedtünk volna az emberi léttől.


Valóban igaz, hogyha nagyon sokat küzd az ember a céljáért, akkor előbb-utóbb eléri, de én még azt is hozzátenném, hogy talán. Nem hiszek az egyszerű megoldásokban, azt gondolom, hogy a fent sorolt kijelentésekkel iszonyú teher kerül az emberre, önkéntelenül is hasonlítgatni kezdi magát másokhoz, nekem miért nem sikerül, neki miért sikerül.

Mi lehet a megoldás? Például az, hogy gondolatilag is lelassítunk. Ismét a hosszabb filmek, írások felé fordítjuk figyelmünket. Figyelünk a kortársakra, és például szépirodalmat olvasunk. Mondjuk itt, a Szófán.