Mielőtt nekiláttam volna a jelen szöveg megírásának, leellenőriztem, nem ismétlem-e magam. Kavafisz Ithakája hihetetlenül fontos vers az életemben, hezitáltam, írjak-e róla, mert azt hittem, már számtalanszor megtettem. Úgy tűnik azonban, a helyzet az, hogy erre számtalanszor gondoltam, de nem írtam egyszer sem. Ez azért is meglepő, mert Táltosfog-írásaim legnagyobb részt utazásról, városokról, hovatartozásról szólnak, ebben a versben pedig mindez együtt van, ráadásul van egy isteni verziója, melyben Sean Connery olvassa a verset, alatta Vangelis zenéje szól, nem telik el hét úgy, hogy meg ne hallgatnám. Akit esetleg érdekel, itt tudja meghallgatni. Szokás szerint kezdjük a történetet Ádámtól és Évától.
A gimnáziumi kötelező olvasmányokat, tegyük a kezünket a szívünkre, igen kevesen szerettük igazán. Volt néhány kedvenc, néhány meglepően jó, a többinél maradt a szenvedés, vagy a kötelezők röviden sorozat (igen, igen, tudom, épp szófás szerkesztőtársaim fognak kiakadni, hogy ők bizony imádták az összeset, én meg majd szégyenkezem, hogy látszik, ki nem bölcsész a brigádból (A szerkesztőség bölcsész tagjai nevében kikérem a gyanúsítást: nekünk is volt kötelező, amit a pokolba kívántunk. (A szerk.)). Míg az Íliásszal szenvedtem, mint a kutya, nem tudta lekötni a figyelmemet, és végül, be kell valljam, én magam is a kötelezők röviden verzióhoz fordultam, addig az Odüsszeiát egyszerűen nem tudtam letenni. Beszippantott az első oldalon, és kiköpött az utolsón. Utána többször is elolvastam, és valahogy Odüsszeusz velem maradt egész eddigi életem során, például egy életközepi válság apropóján én magam is Odüsszeusszá váltam. Míg mások El Caminóra mentek, én csak fogtam magam, és elindultam, azzal a tudattal, hogy megyek Ithakára, csak előbb… előbb szembenézek a démonjaimmal az út során. Ahogy Kavafisz írja:
Ithaka
Ha majd elindulsz Ithaka felé,
válaszd hozzá a leghosszabb utat,
mely csupa kaland és felfedezés.
A Küklopszoktól és Laisztrügonoktól
s a haragvó Poszeidóntól ne félj.
Nem kell magad védened ellenök,
ha gondolatod tiszta és egyetlen
izgalom fűti tested s lelkedet.
A Laisztrügonokkal, Küklopszokkal, a bősz
Poszeidónnal sosem találkozol,
hacsak lelkedben nem hordozod őket,
hacsak lelked nem áll velük utadba.
Válaszd hozzá a leghosszabb utat.
Legyen minél több nyári hajnalod,
mikor — mily hálás örömmel! — először
szállhatsz ki sose-látott kikötőkben.
Állj meg a föníciai pultok előtt,
válogass a jó portékák között,
ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt
és mindennemű édes illatot,
minél többet az édes illatokból.
Járj be minél több egyiptomi várost,
s tanulj tudósaiktól szüntelen.
Csak minden gondolatod Ithaka legyen;
végső célod, hogy egyszer oda juss,
de ne siess az úttal semmiképp.
Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út,
hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten,
az út aratásával gazdagon,
s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad.
Neki köszönd a szép utazást,
mit nélküle sosem tehettél volna meg,
hát mi mást várhatnál még Ithakától?
Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is:
a szerzett tudásból s tapasztalatból
máris megtudhattad, mit jelent Ithaka!
(ford. Somlyó György)
A szerző szelfije Homérosszal, 2018
Abban a pillanatban tehát a vers legfontosabb üzenet számomra ez a pár sor volt:
„A Küklopszoktól és Laisztrügonoktól
s a haragvó Poszeidóntól ne félj.
Nem kell magad védened ellenök,
ha gondolatod tiszta és egyetlen
izgalom fűti tested s lelkedet.
A Laisztrügonokkal, Küklopszokkal, a bősz
Poszeidónnal sosem találkozol,
hacsak lelkedben nem hordozod őket,
hacsak lelked nem áll velük utadba.”
Életem során más és más szakaszok vátnak hangsúlyossá a versből. Egyébként, ha most visszatekintek ifjúkori irodalmi ízlésemre, azt mondom, nagyon is kiszámítható. Voltaképpen az Odüsszeiát olvastam újra és újra, csak más főszereplőkkel, például, azt hiszem, a Lassie hazatér abszolút értelmezhető Kutya-Odüsszeiaként, de nagy kedvenc volt Robinson is, a Tüskevár és Téli berek, és kicsit más műfajban a Váratlan utazás is. Mind-mind a hazatalálásról szól.
És mi az apropója ennek az írásnak? Az, hogy most épp néhány másik sor vált fontossá, azaz már megint voltam valahol. Anyukám a hatvanadik szülinapjára azt kapta tőlem, hogy elviszem magunkat Párizsba. Oké, a helyzetem, mondhatni, az irgylésre méltónál is irigylésre méltóbb, az egyik legjobb barátomnál ugyanis ingyen tudtunk megszállni majd’ egy hétig, ezen barát pedig az Eiffel-toronytól mindössze 1600 méterre lakik. És még főzött is nekünk, minden este! Na, de nem hencegni akarok én itt.
Anyukámmal megnéztük a fő látványosságokat. Szent Mihály útján épp a tavasz suhant, a Notre Dame-nál konstatáltuk, hogy jól halad a helyreállítás, ennek örömére teletömtük magunkat sós palacsintákkal (sajtos-sonkás és sajtos-gombás, kevesen tudják, hogy a franciáknak van ám saját street foodjuk, ami meglehetősen hasonlít az oroszra, talán nem véletlen a rokonszenv részünkről). Megdöbbentünk, hogy a kultikus könyvesbolt, a Shakespeare and Company turistalátványosság lett, még biztonsági őrt is alkalmaznak, ettől egy kicsit el is szomorodtam, olyannyira ellentétben áll ez az üzleties szemlélet a hely alapítójától, George Whitmantől.
Nem teszünk akkor és most képet. A könyvesbolt maradjon meg ilyennek, legalább a tudatunkban...
Volt időm a városban egyedül is, úgy, ahogy én nézek várost, úgy nem sokan akarnak, így anyukám úgy döntött, a Montmartre-on tévedjek el inkább egyedül. Így is tettem. Már akkor fogalmazódott bennem a következő írásom szövege, talán azzal próbáltam elterelni a figyelmemet arról, hogy elvétettem egy kanyart, ezért feleslegesen kutyagoltam hegynek felfelé úgy másfél kilométert. Ahogy nézegettem a házakat, az utcákat, szívtam magamba a párizsi levegőt, éppen ezek a sorok jártak a fejemben (bár be kell valljam, hogy Sean Connery hangjával és angolul: Learn, and learn again, from those, who know.) :
„Állj meg a föníciai pultok előtt,
válogass a jó portékák között,
ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt
és mindennemű édes illatot,
minél többet az édes illatokból.
Járj be minél több egyiptomi várost,
s tanulj tudósaiktól szüntelen.”
És mi nem kapott helyet a szövegben? Párizsban már nagyon érzékelhető az olimpia-láz, ettől néhány látványosság, hogy is írjam, kissé élvezhetetlenné vált, amolyan lelátóváros lett. De úgy kell nekünk, miért most mentünk oda. És persze, azt is tudom, hogy felesleges Párizshoz hasonlítgatni Budapestet, hiszen semmilyen szempontból nem úgy alakult a két ország történelme, hogy ezt érdemes legyen megtenni, remélem, nem az szűrődik ki soraimból, hogy Párizs mily’ csodálatos a silány Pesthez képest, ilyen szándékom nem volt.
Kavafisz Ithakája velem van az utamon, olyan, mint egy Delphoi jóslat: voltaképpen akkor látom meg, hogy meg volt írva, amikor már megtörtént az esemény. Kíváncsian várom, életem további szakaszaiban mely sorok, és mi módon válnak hangsúlyossá.
Kordokumentum: Place de la Concorde, 2024. május, az Olimpiára készülődő Párizs
