PesText fesztivál, Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál — az elmúlt időszakban csak úgy lubickoltunk az irodalmi eseményekben, és hátravan még a Margó is. Éljen az ősz!
És miért is szeretek nagyon-nagyon élő irodalmi eseményekre járni? Mert valahogy az irodalom, az élő, kortárs irodalom csupa izgalmas embert vonz. Események, beszélgetések, világ minden részéről érkező sokatlátott, tapasztalt, kreatív emberek, akikkel végighallgat az ember egy beszélgetést, és máris úgy érzi, megtudott valami újat a világról.
Talán meséltem már az eddig meg nem született disszertációmról. Nem tudom felidézni, írtam-e már róla, mert ha az egyetemi karrierhez szükséges tudományos fokozattal még nem is rendelkezem, de az ehhez szükséges — társadalomtudományok terén már-már kötelező kelléknek tűnő — szórakozottsággal abszolút. Szóval, ebben a szegény disszertációban — melyet rendszeresen ellenőrzök, hogy megíródott-e már, készülget-e szépen arra, hogy előbb-utóbb meg kellene védenie magát, mert rám, úgy tűnik, hiába számít —, azt szerettem volna leírni, hogyan is határoz meg minket a nemzeti identitásunk. Nem a gondolatainkat vagy az érzéseinket, hanem azt a módot, ahogy cselekszünk. Hogy a választásainkat befolyásolja-e vagy nem, és úgy általában, hogyan hat az emberre, ha az az identitása, hogy ő idegen. Hogy nem tartozik oda, ahol a mindennapjait éli, de ahonnan hosszabb időtartamra nem szándékozik elutazni, ahova odaköti őt valami vagy valaki. Tehát alapvetően minden meglenne, hogy odatartozónak érezze magát, de mégsem. Lehet tehát bevándorló, első- vagy másodgenerációs, történelmi viharok miatt ilyen-olyan határmódosulások következtében identitásától idegen területen élő, vagy egyszerűen olyan ember, aki valami miatt nem tud azonosulni a szabályrendszerrel és kulturális mintázattal, amelyben a mindennapjait tölti.
Igen, az egyetemi oktatók azon tulajdonságával is bírok, hogy iszonyú bonyolultan tudom magyarázni a semmit az első látásra pofonegyszerűnek és egyértelműnek tűnő dolgokat, hogy aztán rámutassak, valójában mennyire bonyolult problémával állunk szemben. Szóval, amikor rájöttem, hogy talán túl nagy fába vágtam a fejszémet (vö. ha mindent, ami ennek a témának a kifejtéséhez szükséges, tényleg alaposan, a tudományosság minden kritériumának megfelelő módon írnék le, akkor nem a disszertációt kellene megvédeni, hanem azt a szerencsétlent, akinek el kellene olvasnia, vagy akár csak meg szeretné emelni a fizikai megtestesülését ennek a munkának). Elkezdtem hát gondolkodni, hogy merre tovább. Szűkítsem a témát? Nem, szó sem lehet róla. Akkor írjam több részletben? Nem rossz, nem rossz, de még mindig nem az igazi. Aztán azon kezdtem gondolkodni, én hány disszertációt olvastam életemben, és azok milyen hatással voltak rám. Aztán azon, hogy amúgy ki a csoda olvasgat disszertációkat és tudományos munkákat tucatjával? Van, igen, van egy réteg, de amit én mondani szeretnék, azt ez a réteg már amúgy is tudja. Hát én nem szeretnék csak úgy írni, bele a vakvilágba, hanem azt szeretném, hogy magvas gondolataim és tapasztalataim hatással legyenek a közgondolkodásra. (Micsoda nagy szavak! Nobel-békedíjamat a világ megmentéséért, kérem, postázzák, nem szívesen veszek részt nagy eseményeken, szerénységem tiltja.) Közben teltek-múltak az évek, és egyszer csak elkezdtem foglalkozni azzal a gondolattal, hogy mindazt, amit el szeretnék mondani, talán más csomagolásban kellene. Meg az is lehet, hogy túl sokat várok egy írástól. Meg talán az arcból is vissza kellene venni.
A sokévnyi vergődés voltaképpen azzal ért véget, hogy elkezdtem arról gondolkodni, hogyan is lehetne interpretálni ezt a sehova-nem-tartozás dolgot irodalmi nyelven. Befogadhatóan. Szerethetően. Érdekesen. Ekkor vettem észre, hogy az ember nézőpontja csőlátásszerűvé válik, ha egyetlen problémára túl hosszan fókuszál, és arra, hogy az érdeklődés megszállottsággá válik évek alatt. És ha az ember megszállott, akkor nem tud józanon gondolkodni, aki pedig nem tud józanon gondolkodni, nem veszi észre, ha hibázik. Hogy néha sokkal többet jelent az, hogyha meghallgatok más embereket, mint az, hogy erőlködöm mindenféle modellek kidolgozásán és sakkozom a nagyok elvont elméleteivel. Nagy váltás volt ez. Az irodalom pedig kiváló terep, és még annak a folyamatát is élvezem, hogy felfedezem, mennyi mindent kell még tanulnom.
Elképzelhetünk-e például egy olyan történetet, ahol teljesen egyértelműen meg van nevezve a helyszín, mégis, minden olvasó úgy érzi, ez bizony az ő háza tájáról szól? Egy kocsmát, amelyben mindenki otthon van, annak ellenére is, hogy távoli, egzotikus tájon van elhelyezve a történet. Ha a tudományos gondolkodási sémámból indulok ki, ez lényegében lehetetlen. Hiszen azt, hogy valaki idegen vagy tartozik valahová, azt épp olyan abszurd lenne önmagában állóként definiálni, mint meghatározni az abszolút bal vagy jobb oldal fogalmát, ellentétpár nélkül. Csak valamihez képest lehet idegennek lenni, csak valahova lehet tartozni. Marek Vadas Rossz környék című (fordította: Böszörményi Péter) novellagyűjteménye éppen ilyen, minél többször olvasom, annál jobban elképedek, hogy az irodalom terepén hogyan hozza létre a fából vaskarikát. Mert egy olyan környékhez képest, ahol a híd alatt lidércek laknak, ahol a tyúktolvaj maga is tyúkká válik, vagy ahol a halott lány addig kísérti a falut, míg a holttestét el nem felezik és el nem temetik két különböző helyre, csakis kívülállónak határozhatja meg magát egy európai ember. Vagy mégsem?
A Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége Szlovákia volt, sok izgalmas alkotásról hallgathattunk előadást, amelyekben szinte vezérszálként haladt az önmagunk és a mások meghatározásának irodalmi interpretációja. A Rossz környékről szóló beszélgetést Reményi József úgy vezette fel, hogy ez nem is Kamerunban, hanem az ő, józsefvárosi kocsmájában játszódik. Elég jól ismerem a történetet, fura is lenne, ha a szerkesztő nem ismerné, meg is hökkentem hát. Mert én már abban is egészen biztos voltam, hogy Vadas tévedésből írta, hogy Kamerunban játszódik, így hát abban is, hogy Reményi tévedésből mondta, hogy Józsefváros. Hiszen hát ez nálunk játszódik, Ráckevén, ez a mi kocsmánk, ez a Két Kanca. Hiába ír Vadas dzsudzsukról, afrikai mágiáról, városokról, ahol soha nincs nappal, hiába is, hogy majd az összes élőlény, amelyek megjelennek a kötet lapjain, őshonos afrikai élőlények, mégis van valami abban a történetben, ami miatt teljesen eldönthetetlen, hol játszódik. Nem is érdekes, és éppen az a lényeg, hogy Vadas annyira biztos kézzel bánik az emberi nem karakterével, hogy a nemzeti mivolt lényegtelenné válik. Helyzetek vannak és reakciók, érzelmek, hiány, szeretet, gyász, szorongás, a történet középpontjában álló Nívó bár akárhol lehet. Vagy megkockáztatom, hogy mindenhol van egy.
Trükkös hely az írók elméje. Ezen a helyen tudományos módszerekkel bizonyíthatatlan képtelenségek születnek, melyek valahogy mégis közelebb állnak a valósághoz, mint egy húszoldalas hivatkozásjegyzékkel rendelkező disszertáció, lidércek ide vagy oda.