A ráckevei HÉV-re azzal a szándékkal szállok fel, hogy mire a végállomásra érek, átolvasom Almási Miklós nemrégiben megjelent kötetét, a Közeli jövőnk és távoli jelent. Nem részletesen, másfél óra erre nem elég, de képet kapok arról, mit ír. A kötet alcíme: a digitális_társadalom_kritikája. Borítója kék, kékhalál árnyalatú kék, egy szomorú szmájlival, enyhén szájbarágósnak érzem a borítót, már sejtem, majdhogynem tudom, mit akar mondani a szerző, félek, ugye nem egy közhelyhalmazt kaptam a kezembe.


Almási Miklós nevét jól ismerem. Mi lesz velünk, Anton Pavlovics? című kötete legalább annyira fontos darabja a háztartásomnak, mint a krumplihámozóm. Banális párhuzamnak tűnik, de amikor Berlinbe költöztem, egyetlen bőrönddel, nem volt kétséges, hogy viszem magammal a krumplihámozómat is.

 

Nekiállok olvasni. Élőbeszédszerű, állapítom meg, keservesen sok benne a gondolatjel, a zárójel a zárójelben, a szerző sokszor a saját szavába vág.


Rövid felvezetés után, melyben leírja, miért jó a digitális korszak, mit profitálhatunk belőle – amelyet azzal zár, hogy akkor a pozitívumokról ennyit –, nekilát elemezni, hogy mit tanulhattunk a digitális korról, Oliver Stone Snowdenről szóló filmjéből. Hűha, gondolom, hát ez siránkozás lesz, amolyan régen minden jobb volt típusú, ráadásul Ráckevéig nem olvasom el a negyedét sem. Kezemben a telefonom, ránézek, görgetek, Candy Crusht játszom, nem tudom, mennyi idő telik el. Már Szigetszentmártonnál járunk, még belepillantok a könyvbe, de már meg is érkeztünk. Leszállok a HÉV-ről, a könyvet a táskámba teszem, majd máskor folytatom.

 

Napok múlva kerül ismét kezembe a könyv, nekiveselkedem. Hogy ne vonja el a figyelmemet semmi, a laptopomat gondosan lecsukom, a telefonomat képernyőjével lefelé fordítom, és belevágok – együltő helyemben elolvasom. Közben hullámzik a hangulatom, egyik pillanatban hevesen egyetértek a szerzővel, a másikban arra gondolok, hogy milyen jól összefoglalja, miként is hatnak az emberi életre a kütyük – lásd bevezető. Elszégyellem magam. Azt hittem, siránkozás lesz, én meg pont azt csinálom, amiről ír.


Majd olvasom tovább és tovább, néha az jut eszembe, amit egykori egyetemi tanárom – aki sajnos azóta már nem él –, Prazsák Gergő mondott a Deviancia szociológiája tantárgy egyik óráján. Azt mondta, hogy aki depressziós, az olvasson Schopenhauert, mert az mindent megold. Mert vagy rájön, hogy annyira talán még sincs rossz kedve, mint annak az embernek volt, vagy arra jön rá, hogy ebben az életben tényleg semminek nincs értelme, és megteszi a szükséges lépéseket. Arra gondolok, amikor a hackerekről és az adatlopásról szóló részt olvasom, hogy aki utálja a digitális világot, olvasson Almásit. Aztán vagy arra jön rá, hogy annyira mégsem utálja ezt a világot, mint ő, vagy arra, hogy az élet a továbbiakban egy lakatlan szigeten lesz a legszebb.

 

 

Társas magány, elidegenedünk egymástól, a barátok – de még a terapeuták – helyét is átveszik a followerek. Nem teázunk már együtt, elszokunk az illatoktól, szagoktól, mármint egymásétól, de legalább nem kell végighallgatni a másik siránkozásait, annyi időt áldozunk a másikra, amennyit nem sajnálunk. Forgatom a szememet, sóhajtok, ez paródiának tűnik. Elmondanám, hogy ismerek egy rakás olyan embert, aki szívesebben tölti az idejét a kocsmában vagy a kávézóban az igazi, hús-vér barátaival, mint a followerjeivel vagy a virtuális barátaival. Sőt, ez utóbbi fajtából nem is ismerek egyet sem. Aztán arra gondolok, hogy nem tartozom már a legfiatalabb korosztályhoz, arról, hogy a frissen érettségizettek, vagy az egyetemisták mivel töltik az idejüket manapság szívesen, arról fogalmam sincs. Nem alkotok hát véleményt, csak remélem, ez egyszerűen csak pesszimista túlzás. Remélem.

 

Olvasom tovább, a fényképezésről ír, egyetértek, hát, igen, manapság bárki lehet fényképész, ezért aztán nincs is értéke egy jó képnek, bármennyire is jó. Mert bárki képes rá – legalábbis sokkal többen, mint mondjuk száz éve. Még emlékszem, amikor elmentem Olaszországba – tizenhat évesen, hű, mekkora szám volt – és elvittem három tekercs filmet. A képek háromnegyede homályos, használhatatlan, mégis, kincsként őrzöm őket. Bólogatok, ó igen, de szomorú ez! A kütyük mindent tönkretesznek. Aztán visszagondolok a társas magányról írottakra, és remélem, hogy nem csak az én ismereteim féloldalasak, abból a szempontból, hogy míg a fotózás változásaira rálátok, addig a digitális korban felnövő fiatalok szokásaira nem.

 

A kettéváló időről beszél, hogy a digitális és az analóg (ő nem ezt a szót használja) világ „ideje” eltér egymástól. A kütyük eluralnak minket, mind több időnket követelik, emellett pedig annyi időnk megy rá arra, hogy megtanuljuk kezelni a mind újabb és újabb technikát, hogy az idő kettéválik, még ha ez filozófiai értelmeben képtelenségnek is tűnik. Valójában jelenleg létezik a digitális világ ideje és az analóg világ ideje. Túl pesszimistának találom ismét. Jó ritmusban jönnek a hullámok. A mesterséges intelligenciáról beszél, majd arról, hogy hiába tudnak világszínvonalon sakkozni a gépek, az ember, a kreativitás és a magaskultúra ember által képviselt szerepét a gépek sosem fogják tudni átvenni, mert az alkotás, a semmiből valamit létrehozása, az mindenkor emberhez kötődő kvalitás fog maradni.

 

 

A 92. oldalnál jövök rá, hogy ennyi gondolatot nem tudok fejben tartani, már most elfelejtettem a felét annak, amit le akarok majd írni. Almási itt épp arról beszél, hogy a globális világ lehetőségei elszakítják egymástól még a házastársakat is, mert semmi nem zárja ki, hogy az egyik Japánban, a másik Németországban dolgozzon vagy tanuljon. Skype-on tudnak beszélgetni, de végeredményben az ilyen kapcsolat halálra van ítélve, elidegenedik tőlünk a testünk, a sajátunk is, de a másiké pláne.

 

Ceruzát keresek, fel akarom írni a margóra – tollal mégis csak barbárság könyvbe írni –, hogy a nagyszüleim is éveket töltöttek távol egymástól, a hatvanas években. Kiküldetésben volt, hol egyik, hol másik, a nagy Szovjetunió területén, levélben vagy telefonon értekeztek, hetente egyszer. Tehát ez a jelenség nem a digitális világ terméke, minden rosszat mégsem foghatunk rá az internet elterjedésére.

 

Ceruza. Azon gondolkodom, hol és mikor láttam utoljára ceruzát a háztartásban. Elengedem, olvasok tovább. A közösségi média üzleti modelljéről van szó, mi a pénz a Facebookban, Twitterben, Instagramban. Hogyan válik veszélyessé a politikai üzenet? Hogyan szerzik meg az adatainkat és mit kezdenek vele, pontosabban: hogyan teszik pénzzé? És a közösségi média csak egy dolog, voltaképpen ők annyira nem élhetnek vissza az adatainkkal, azonban a hackerek igen. Az Almási által leírt folyamat hátborzongató, ijesztő, nem akarok belegondolni, hogy egy halom adat vagyok én is, mint mindenki, és ebből a halom adatból mindent tudnak rólunk. Mindent, talán azt is, amit még mi sem.

 

Eszembe jut a szerszámosláda. A szerszámosládákban analóg ceruzák vannak, én pedig, mint a digitális kor – majdnem – bennszülötte, ceruzával jegyzem fel a történetet a margóra! Micsoda fricska, örvendek magamban. Fél kézzel a szerszámosládában kotorászom, és olvasom a láthatatlan hatalmak működési mechanizmusát. Hogyan mozog a pénz a világban, ki határozza meg, hogy mi mennyit ér? Láthatatlan világhatalom. Mi pedig csak adatok vagyunk – bár ezt már Kosztolányi is megírta –, készül rólunk a profil, mely alapján mindent tudni fognak rólunk, hogy mit fogunk megvenni, mit lehet nekünk eladni. Mit kell nekünk mutatni, hogy minél hosszabb időre a képernyőhöz ragasszanak. Sőt, mi több, a szabadságunktól fosztanak meg azzal, hogy a titkainktól fosztanak meg, mert a zsebünkben lapuló szuperkém tudósít rólunk. Mindent tudnak rólunk, itt vissza is utal Snowdenre, aki pont erre akarta felhívni a figyelmet. Teljes lesz a panoptikum, erre még Foucault sem gondolhatott soha, arról nem is beszélve, hogy nem csak a bűnözőket, hanem mindenkit megfigyelnek, hogy kiszűrhessék a potenciális balhés arcokat.

 

Előkerül a ládából az aprócska ikeás ceruza, ki van törve a hegye.

 

Megfosztanak hát mindentől, mindentől, ami emberré tesz minket? Kétségbeesve olvasom a sorokat, miközben a gondolataimban valahol leghátul még mindig a ceruza problémája motoszkál, ezt a sok dolgot mind el fogom felejteni. Tényleg ennyire baljós a jelenünk?

 

Hegyező. Csak a jó ég tudja, mikor volt utoljára hegyező a kezemben. Egy radír van a táskámban, bár azt sem tudom, hogy minek, de hegyező, az még véletlenül sem.

 

A véletlenek szerepe. Almási azt írja, a véletlen voltaképpen természeti törvény, és az egyetlen olyan tényező, mellyel a digitális kor és a gépek nem számolnak, mert nem számolhatnak. A digitális világ nem hagyatkozhat arra, hogy egy gép talán jól, vagy talán rosszul csinál valamit. És gondoljunk csak bele, nap mint nap mennyi véletlen történik velünk! A véletlen a valóság része, mely megment minket. Mely megment minket? És ismét a gondolkodásról és a kreativitásról ír, mely mindig az ember sajátja marad, mely talán megment minket, hogy a való világot teljesen beszántsa a digitális kor. Talán. Azzal zárja a kötetet, hogy tudja, hogy épp a probléma közepén száll ki. Azt állítja, csak kérdéseket fogalmazott meg, arról, mit tesz az életünkkel a digitális kor. Én azt gondolom, a kérdések megfogalmazásánál sokkal tovább jutott, gondolatébresztő a kötet, vagy talán inkább csak simán ébresztő. Olyan ébresztő, ami után az ember átgondolja, mit tud tenni a saját védelme érdekében, hogy az életét ne uralja el teljesen a digitális világ, az összes vívmányával, melyből most ráadásul még meg sem lehet mondani, mi az, ami tényleg jó és mi az, ami tényleg rossz.

 

Feladom, a telefonomba jegyzetelek, nincs hegyezőm. Almási professzor, Ön nyert.