Manapság – egy írószeminárium kapcsán — ismét nagyon sokat foglalkozom azzal, hogy miként lehet jó történeteket írni. Mi az, ami beszippantja az olvasót, ami nem szájbarágós, de nem is túl elvont, mi az, ami miatt akar még egyet és még egyet lapozni, elolvasni csak még egy fejezetet, míg azt veszi észre, hogy éjjel kettő van, és már megint rohamolvasásba (azaz binge, nincs igazán jó magyar fordítása) esett. Úgy hallottam, hogy vannak olyanok, aki hajlamosak ilyesmire.

 


Az írói szándék nagyon sokféle lehet, azt hiszem, annak a legegyszerűbb ez a műfaj, mármint az alkotás maga, aki egyszerűen történeteket akar mesélni. Olyan is van, akinek nehezebb, aki a tapasztalatait akarja megosztani olvasmányos, érdekes formában. Novellákban. Vagy regényben. Egyáltalán, melyik műfaj alkalmasabb erre?
Tegyük fel, hogy ez a valaki, szóval, egy ismerősöm mesélte, hogy ismer olyat, aki már hallott valakiről…szóval, tegyük fel, hogy ez a valaki egy kulturális mintázatot szeretne leírni, de úgy, hogy az ne értekezés és ne esszé legyen, ne is tanmese, hogy aki olvassa, annak ne az legyen a benyomása, hogy itt neki most valamit el akarnak magyarázni. Hanem legyen beleépítve történetbe, ahol a történet a fontos, nem az ismeretanyag.


Ilyenkor válik az irodalom építkezéssé. Előfordulhat például olyan eset, hogy ez a teoretikus valaki egy bizonyos nép babonásságát szeretné ismertetni. Nos, megteheti, hogy készít egy videót, amiben ezt elmagyarázza, vagy ír róla egy ismeretterjesztő cikket: de érdekes, ennél és ennél a népnél nem búcsúznak el küszöbön át, azaz mielőtt valaki kilépne a lakásból, mindkét félnek a küszöb ugyanazon oldalán kell állnia, különben megszakad a kapcsolat. Vagy ugyanennél a népnél, például nem szabad sötétben kivinni a szemetet, mert az balszerencsét hoz, és nem szabad zárt térben fütyülni, mert akkor elveszik a pénz.


Hűha, van egy rakás téglánk, de nincs kötőanyag, vagy talán fordítva, van kötőanyag, de nincs tégla, és akkor jön….jön A FOLYAMAT, amely során ezen elemeket elrejtjük egy történetbe. Nem ez a lényeg, de legyen benne. Hogy látunk hozzá? Előszedünk szereplőket, akikkel történik valami, de az a valami úgy kell, hogy történjen, hogy legyen benne búcsúzkodás és szemétkivitel, de ezek nyilván nem lehetnek központi elemek, mert őszintén, kit érdekel az, hogy valaki leviszi a szemetet, miért olvasnánk azt, hogy valaki leviszi a szemetet. Röviden: kell egy kabát a gombunkhoz. (Teoretikus, dramaturgiával küzdő ismerősünk sárgul az irigységtől, miközben lengeti kalapját Szűcs Teri előtt, a Visszatér hozzám az emlékezet kötet kapcsán.)


Nos, ilyen folyamatokban vagyok épp én is, dramaturgia, szálak keresgélése, felépítése, összefonása, fordulatok, meglepő dolgok, titkok, amelyek nem derülnek ki, és a megfelelő résekbe az átadni kívánt információ betuszkolása. Talán mégis egyszerűbb lett volna disszertációt írni.


És itt vissza is térnék egy pillanatra az előző írásomhoz, ahol ehhez nagyon hasonló dolgokat fejtegettem, néhány teljesen össze nem tartozó elem kohézióját fejtegettem (mint ahogy valójában most is). Volt is egy felhívás az írás végén: ha valaki megírja ezt a verset helyettem, azt a következő Táltosfog időpontomon publikálom. Továbbra is nem múló a csodálkozásom, más műfajnál mennyivel könnyebb ez az egész dolog:

 

Bakonyi-Tánczos Vera: Verstelenül

 

hazaérve leráztam magamról

 a negédes tavaszillatot,

óvatosan a komódra tettem

a fél pár kesztyű szomorúságát,

kipislogtam szememből

 a virágnyílás ellesett pillanatát,

elraktam anya gondosan csomagolt,

otthonízű céklasalátáját

az epres krémtúró édese mellé,

s a délután pirosa, fehére a kinyitott

ablakon át tovalebbent a szélbe

 

kifosztva álltam, verstelenül

vállamon prózanehéz kabátom

 

most az előszobában

a földön ülve várom

hátha bekopog egy verssel valaki

 

Székely Szabolcs: Cím nélkül

 

Március van. A vége hol van?

Ötujjas kesztyű egy bokorban.

Ki vesztett el itt fél pár kesztyűt?

Igazi rejtély, meg nem fejtjük!

Maradjon ez a fél kéz titka,

hiszen a kesztyűt leszámítva

mégsem bonyolult ügy ez itt:

orgonabokor rügyezik.

Március van. A vége hol van?

Naplemente a krémtúróban.

Pirosgyümölcsös, mondjuk epres.

Az is lehet, hogy mégis meglesz.

Mármint a kesztyű. Megtalálják!

Minden egyre céklasalátább.

Főleg az égbolt: este lett.

Lehet, hogy mégis elveszett.

Mármint a kesztyű. Mármint végleg!

Haza kell menni. Hogyha kések,

aggódni fognak. Nem szabad!

A bokorban egy kéz matat.

Még csak rügyezik, nem lila.

Előbb még el kell múlnia!