Azon is sokáig gondolkodtam, milyen címet adjak egy Párizsról szóló írásnak, azon is, egyáltalán van-e értelme Párizsról írni, hiszen ez a város szinte mindenkit írásra ösztönöz – Párizsról írni klisé. Mivel azonban a Táltosfog rovat lényege, hogy időről időre leírjuk, mi, szófás szerkesztők, hogy mi mozgatott meg minket az elmúlt időszakban, rájöttem, hogy mégis csak kénytelen leszek Párizsról írni, egyszerűen azért, mert az elmúlt időszakban ez mozgatott meg a leginkább.

 

Először azt terveztem, hogy leírok valami teljesen atipikus sztorit, de Párizsról még atipikus sztorit írni is tipikus. Aztán tegnapelőtt, munkába menet megláttam a villamosról ezt a táblát:

 

 

És akkor rájöttem, hogy akármennyi írás is született már Párizsról, akármennyire részletesen dokumentálták írásban, olyan szöveg még nem született, ami arról szól, én hogyan élem meg a várost, és hogyan élem meg magamat Párizsban. No meg arra is, hogy miért szeretm úgy általában az idegen városokat, és miért esik jól bizonyos helyekre visszamenni, bizonyos helyekre meg nem. Hatalmas bölcsesség rejlik ebben az Esterházy-mondatban.  Azért nem kell rémüldözni, nem Eat, Pray, Love stílusú bejegyzésre kell számítani.

 

Honnan, honnan is indíthatnám ezt az egészet, ha nem onnan, hogy mit gondoltam Párizsról, mielőtt évekkel ezelőtt először jártam ott. Hát, azt gondoltam, hogy minden bizonnyal a világ legcsodálatosabb helye. Egy évvel azelőtt, hogy először utaztam Párizsba, igen hosszú időt töltöttem Dél-Franciaországban, amit nagyon, nagyon szerettem, és valahogy azt képzeltem, hogy Párizs még annál is Franciaországabb. Kicsit csalódtam. Az első találkozás egy kicsit csalódás volt. Túl sokat vártam. Nem gondoltam akkor sem, hogy Párizs nem szép, vagy nem lélegzetelállító, csak vártam valami pluszt. Olyan pluszt, amit aztán évekkel később – épp két hete – megtaláltam.

 

Második alkalommal egy évvel ezelőtt anyukámmal mentem, az egyik legjobb barátom épp akkor költözött Párizsba (és épp szeptemberben fog elköltözni, amitől nagyon szomorú vagyok, egyrészt azért, mert megszűnik a párizsi ingyen szállásom, másrészt azért, mert a világ túlsó felére költözik, így valószínűleg évekig nem fogunk találkozni – megint.) Születésnapi ajándék volt az utazás, mert Párizst tényleg muszáj látni, legalább egyszer. Adódott az alkalom, éltünk vele.

 

Nagyon büszke vagyok arra, és nagyon szeretem elmesélni, hogy a párom (utálom ezt a szót, a zokninak van párja, meg a fülhallgatónak, de hivatalos papír nélkül mégis hogyan definiáljam Tomit; nem a barátom, nem a fiúm, nem az élettársam, mert az valami fura, adminisztratív funkció, szóval, jobb híján, marad a párom kifejezés) majd’ egy évig lakott Párizs egyik nagyon híres könyvesboltjában, a Shakespeare and Companyban. Egy könyvesboltban lakott, az orosz szekcióban aludt, matracon, mindig kiemeli, hogy az orosz szekcióban, én meg nagyon szeretem, hogy ezt mindig kiemeli. Valahogy olyan büszke vagyok erre az elképesztő teljesítményre, mintha bizony én magam laktam volna a világ egyik leghíresebb könyvesboltjában, annak fénykorában. Ide mindig visszajövök. Visszajövünk. Ugyan most már nem olyan a hely, mint volt. A tulajdonos, George Whitman halála után a bolt többet nem ad otthont csavargóknak, életművészeknek, tehetséges fiataloknak, de az épület még áll, és talán maradt valami a szellemiségből is. Persze kicsit lehangoló, hogy mostanra biztonsági őröket is alkalmaz az üzlet, hogy kordában tartsa a turisták hadát, de legalább még áll és működik, nem ment csődbe.

 

 

Ezen a környéken mindig elücsörgünk, eszünk, jövünk-megyünk. Éppen egy ilyen jövés-menés alkalmával álltam meg az utca mellett, amely már korábban is izgatta a fantáziámat; azon gondolkodtam, mi ez az icipici, szűk utca, amelyre nem nyílnak ablakok, nincs benne semmi, annyira keskeny, hogy az embernek klausztrofóbiája van ott. Megálltam lefotózni az utcatáblát, Tomi azt kérdezte, tudom-e, mit jelent, amit éppen fotózok (persze, hogy nem tudtam, nem tudok franciául — örök fájdalom). Azt jelenti, hogy a halászó macska utcája. Valami távolról rémlett, és beugrott, igen, ez a könyv, Földes Jolán, a Halászó macska uccája volt a nagyapám kedvenc könyve! A nagyapámé. Talán a nővéréé. No, mindegy, valakinek ott, azon az ágon. Azon a tájékon. Felírtam. Elolvasom. Bevándorlókról szól. Én is bevándorlókról írok. Ugyanitt, ha valakinek van belőle eladó példánya, kérem, írjon a szerkesztőségnek. Jelige: Rue du Chat Qui Pêche.

 

 

És ha már így szóba került a környék meg az evés ivás, akkor rögtön három másik dolog is eszembe jut. Az egyik, hogy először arra gondoltam, Észak-Párizsról fogok írni, hogy elmentünk egy algériai kifőzdébe kuszkuszt enni, mert ezt mindig megtesszük, amikor Párizsban járunk. Észak-Párizs nincs rajta a turistatérképen, kicsit zűrös környék, például a kuszkusz felé menet elbaktattunk egy razzia és néhány letartóztatás mellett, ami szemmel láthatóan nem nagyon érdekelte a helyieket – hozzászoktak. De azért nem erről írtam, mert valójában a történet ennyi: elmentünk kuszkuszt enni, ittunk hozzá mentateát, közben esett az eső, mire befejeztük az evést, pont elállt. Hú, de érdekes.

 

A másik, hogy valószínűleg végtelen rajongásom a francia kultúra és gasztronómia iránt abban gyökeredzik, hogy elég sok tekintetben elég nagy az átfedés az orosz konyhával. Ha megérkezem Párizsba, általában az első dolgok közé tartozik, hogy elindulok gombás palacsintát enni. Mondjuk úgy, a reptérről egyenesen Crêperie. A sós palacsinta olyasmi, ami nyomokban a magyaroknál is fellelhető (hortobágyi húsos), de közel semmi annyira magától értetődő, mint az oroszoknál és a franciáknál.

 

És ha már oroszok és franciák: az egyik kedvenc történetem a kedvenc városrészemhez kötődik. Sajnálatos módon a Montmartre nem az, ami egykor volt, jelenleg Párizs első számú Disneylandje (hú, ez egy kicsit sznob kijelentés; sok itt a turista – mondja a turista), ennek ellenére is, szerintem a leghangulatosabb helyek egyike. Csak pár utcával távolabb kell menni a Place du Tertre-tól. Ahol, egyébként, áll egy étterem, a neve À la Mère Catherine. A legenda (és az emléktábla) szerint 1814. március 30-án orosz katonák étkeztek itt, és gyors kiszolgálást kértek oroszul: быстро, быстро, ami magyarul annyit tesz, gyorsan, gyorsan. A francia pincérek ezt a szót hallva kezdték el használni a kis, gyors kiszolgálást nyújtó helyekre a bisztró kifejezést, így született meg a bisztró műfaja, és így terjedt el az egész világon a francia szó, ami valójában orosz.

 

Van valami megmagyarázhatatlan kémia az oroszok és a franciák között, történelmi múlt ide vagy oda. A kedvenc zenész-költőim egyike Serge Gainsbourg, régi adósságomat törlesztve mentem el a sírjához, és ha már ott jártam, tiszteletem tettem Samuel Beckettnél, valamint Jean-Paul Sartre-nál és Simone de Beauvoir-nál. (Itt azért én is átmentem egy kicsit turistába…)

 

 

 

Serge Gainsbourgért akkor kezdtem rajongani, mikor az egyetemen a himnusz műfajáról tanultunk, és példaként Rényi Ágnes megmutatta nekünk Gainsbourg Aux armes-ját. Rendkívül szórakoztatónak találtam, hogy beperelték, de nem találtak rajta fogást. Tiszteletlenségnek, meggyalázásnak vélték, nem a tényt, hogy feldolgozza a himnuszt, hanem az et caetera-t. Gainsbourg, pedig, bemutatta bizonyítékként az eredeti kéziratot, ahol épp így volt leírva a szöveg: Aux armes, et caetera…Azt hiszem, egyszerűen lenyűgözött a szellemi szabadságnak ez a szintje. A hozzá tartozó videó, amit értelmezhetünk úgy is, hogy tiszteletlen, meg úgy is, hogy lázadó és rámutat arra, hogy a régi értékeket meg kell haladni. Aztán lassan-lassan elkezdtem meghallgatni több dalt tőle, és végül azt, ami most a kedvencem, épp Tomi mutatta. A dal egy metróban dolgozó jegykezelőről szól, aki arról ábrándozik, hogy egyszer kijut a lukból (kellemes dallamtapadást kívánok mindenkinek), de nem jut. Emiatt a dal miatt helyeznek Gainsbourg sírjára metrójegyeket, cigarettát pedig azért, mert nem is lehetett őt az ikonikus Gitannes-ja nélkül látni, láncdohányos volt.

 

A Montparnasse-i temetőben először az ő sírját kerestük fel, utána Sartre és Simone de Beauvoir sírját, meglepetésünkre ott is cigarettákat és metrójegyeket találtunk. No, nesze neked, tömegturizmus, tudták, hogy valahova metrójegyet kell tenni, de hogy hova és miért, azt már nem. Azóta is néha felemlegetjük, szegény Jean-Paul és Simone ülnek a mennyországban és azon tanakodnak, mihez kezdjenek ezzel a sok jeggyel.

 

 

Szóval nekem ez Párizs. Élő történelem, élő kultúra. Egyszer azért megnéztük az Eiffel-tornyot is, ha már ott laktunk a tőszomszédságában (valójában nem tudtuk nem látni minden egyes alkalommal, amikor kiléptünk a lakásból), de valahogy a torony, hiába a város szimbóluma, annyira izolált a várostól, hogy valójában nem sok köze van hozzá. Mint egy oltár. Szent és profán (lábjegyzet: Durkheim: A vallási élet formái). Mi a profánt szeretjük. Ülni egy téren, és nézni, ahogy a franciák teszik a mindennapi dolgaikat, sorban állnak a hentesnél, elegánsan bicikliznek, sálban ücsörögnek a teraszon. Mintha kötelező lenne, mintha adóvisszatérítés, vagy plusz szabadnapok járnának a sálas teraszozásért.

 

 

Valahogy annyira jól éreztem ott magam, annyira megmagyarázhatatlanul könnyűnek. Az emberek természetesen kedvesek, nem tolakodók, nem is mogorvák. Ha valakitől még egyszer meghallom, hogy a párizsiak bunkók, akkor begorombulok. További sztorikért keressetek bizalommal, elmesélném még, hogy egy hatalmas eső után kimentem a kávézóteraszra rágyújtani, vizes volt az összes szék, ezért állva dohányoztam, Ennek láttán egy vendég, egy idősebb úr papírtörlőt kért a pincértől, és letörölte nekem a széket, hogy le tudjak ülni. Megannyi apró történet, apró pillanat, ami nekem olyan emlékezetessé teszi Párizst, a várost, a párizsi létet és a párizsi franciákat. Ezt a várost lehet szeretni a látványosságok miatt is – de messze nem az a legjobb benne.

 

(képek: a szerző saját felvételei)