Nyáron is érdemes figyelemmel kísérni az irodalmi folyóiratok lapszámait, ebben igyekszik segíteni a lapajánló is, amelyben most a júliusi Székelyföldé és az ugyancsak júliusi Alföldé a főszerep.

 

Benkő Imola Orsolyától ismét kiváló rövidprózákat olvashatunk, szám szerint hármat. Mindháromnak megvannak a stilisztikai és dramaturgiai erényei, de engem leginkább az első fogott meg vagy akár úgy is írhatnám – a próza címével szójátékot folytatva –, hogy Az első. Egy harmadik osztályos kislány egy napjából látunk néhány részletet, visszaemlékezés formájában. Az évzáró ünnepség napja áll a fókuszban, ám nem az osztályelsőségért járó oklevél teszi jelentőssé ezt a napot, hanem az, hogy a kislány ekkor tapasztalta meg – alighanem először –, hogy elfeledkeztek róla. Az első két mondat megadja azt a kontrasztot, amely az egész írást belengi: az elfeledettség hosszú árnyékot vet a látszólag szép és ígéretes nyári napra, a tej ráncosodó föle és az apa rohanása pedig eltorzítja és eltakarja a reggel kellemes pillanatait is.

„Emlékszem arra, amikor elfelejtettek. Reggel volt, nyár. A halványkék égen pufók és nyúlánk bárányfelhők vonultak. A tejet néztem, amit apa elém tett az asztalra. A tej föle, a pille ráncosan bámult vissza rám, emlékszem, arra gondoltam, mi van, ha mégis én leszek ma az első.”

A ráncos föllel borított tej végül a vécében végezte. A vízben fodrozódó ráncokról az anya homlokráncai jutnak eszébe, amelyeket a rossz jegyek váltottak ki. Az anyuka vakbélműtéte miatt biztosan nem tud részt venni az évzárón, hiányával van jelen, ami a fehér ing gyűrődésein is meglátszik – az apa nem vasalta ki. A kislány kissé kapkodós készülődés után, kilazult sarkú cipőben indult az iskolába, a szokott útvonalon, amelyen még a visszaemlékezés pillanatában is végig tudna menni, akár csukott szemmel is. Útközben a cipő sarka le is esik, furcsa járással érkezik a kislány az iskolába. Barátnője, Melinda cipőt cserél vele, mondván, hogy neki nagyobb szüksége van a jó cipőre, mert ő lesz az osztályelső, akit a pódiumra hívnak majd. Így is lett, de hiába a kényelmes cipő és oklevéllel járó dicsőség, meg persze a sok-sok szülő az iskola udvarán. A kislány apukája nem volt ott a tömegben. Mezítláb rohant haza az ünnepség után. Az oklevél pedig a reggeli tejpillék sorsára jutott, jelentőségét vesztette, hiszen nem volt kivel megosztania az osztályelsőség örömét, az apja helyett csak idegen szülők tapsolták csak meg.

 

Ne menjünk el szó nélkül a lírák mellett sem; a júliusi Székelyföld versekben is bővelkedik. Ezek közül szintén egyet emelek ki, amelyik a legnagyobb hatással volt rám.

Lágy Kornél Megérkeztünk című verse egy beteljesült, a teljesség idillje felé közeledő szerelem pillanatképeit mutatja be, ám az idillt hol megtörik, hol kiegészítik az utcán sétáló szerelmeseket körülvevő utcai jelenetek. Lépten-nyomon olyanokba botlanak, akik látszólag gátolják a közös pillanatok tökéletességét, azonban ezek a pillanatok úgy is értelmezhetőek, hogy minden első pillantásra zavaró tényező a kapcsolat valóságosságát emeli ki, ezzel megmentve a szerelmet attól, hogy ábrándos eszményképpé formálódjon. Ráadásul ezek a találkozások épp annyi humort, komikumot csempésznek a versbe, hogy az nem válik túlzottan érzelgőssé. Összefutnak néhány „kocsmaszagú ismerős”-sel, egy hobóval, aki irigykedésének ad hangot, környezetükben általános apátiát tapasztalnak, mintha csak a lírai én és kedvese kerülné ki az általánosan uralkodó, méla közöny. Viszont ők sem kerülhetik el a mindennapiságot:

„Nyelvünkön az éjjeli fagy

olvadó kockacukor.

Környezetünk

apátiába süllyed.

Próbálok csalás nélkül,

könnyedén

lehunyt szemhéjadra

nézni.

Mögötted

a Roni ABC narancsos

tükröződése.

Pilládon át,

mint

elhagyatott kőfejtő peremén

a naplemente.”

 

Radán Nóra Osztozkodás című versét és Benesóczky László líráját is kár volna kihagyni a Székelyföld olvasása során.

 

Az Alföld is igen gazdag júliusi lapszámmal jelentkezett.

Csehy Zoltán Prágából hazafelé című versében egy kedvetlenséggel és unalommal terhelt vonatutat látunk, a lírai én úgy érzi, kiveszett belőle az egykori derű, sem a táj, sem a Kundera-olvasmány nem nyújt támaszt, így egyfajta értelemkeresés veszi kezdetét. Ehhez kapcsolódik a szavak és a megfelelő nyelv keresése, amely révén önreflexívvé válik a vers. A lírai én azon tűnődik, hogy vajon a saját vagy a nyelv számlájára írható-e az az üresség-érzés, amelyet a kifejezőeszközök hiánya és ez a sivár vonatút ébreszt:

„Elkoptam magam is, vagy kiürült a nyelv.

Tűnő mámor. A versritmus előbbre visz?

Rám tör lassan a bús, szimfonikus magány,

s több tételben unatkozom.”

 

Ezenkívül G. István László és Acsai Roland verseit is ajánlom az olvasók figyelmébe.

 

A friss Alföld a bőséges próza- és lírakínálat mellett egyéb izgalmas írásokat is tartogat, például Pótor Barnabás interjúját Barnás Ferenccel. A beszélgetés írott verziója a „milyen szépen élünk itt együtt, és egyúttal milyen borzalmasan” címet kapta.

Pótor Barnabás jól irányzott kérdései nyomán feltárul Barnás Ferenc múzeumokhoz való kötődése és e kötődés története, valamint az is, hogy a múzeumok világa miképp hat(hat)ott az írásművészetére. Ugyancsak megelevenedik néhány részlet Barnás Ferenc debreceni gyermekkorából, bepillantást nyerhetünk abba is, hogy milyen viszonya volt és van a szerzőnek Debrecen városához. Ezután szó esik a debreceni egyetemi évekről és az egyetemi könyvtár különleges atmoszférájáról is. Barnás Ferenc mesélt a meghatározó olvasmányélményeiről, de arról is, hogy a családi és lakhatási körülmények, illetőleg az apja szigora miatt jó ideig nem volt „nagy olvasó”. Barnás kalandos és tengernyi tapasztalatot felhalmozó életútjának egyes részletei időről időre felbukkannak a beszélgetésben, a bányáktól a nyugat-európai utcazenélésig számtalan életmozzanatba bepillanthatunk.

A szerző néhány kötete is szóba kerül, kiemelten Az élősködő és a Bagatell, de az íráson keresztüli értelemkeresés és az életértelmezés vonatkozásában (valamint a külföldi recepció felől tekintve is) A kilencedik szintén fontos szerepet kap a beszélgetésben, a Másik halál és az Életünk végéig ugyancsak hangsúlyosan jelen van a beszélgetésben.

Egy igazán remek, gondolatgazdag interjú, amely számos továbbgondolásra alkalmas témát kínál az olvasók számára.

 

Aki pedig Borbély Szilárd líráját vagy éppen a Kafka fia című regényt szeretné mélyebben megérteni, bátran forduljon Schein Gábor, Valastyán Tamás és Visy Beatrix kitűnő tanulmányaihoz, amelyek bár nem könnyű olvasmányok, a bennük kibontakozó Borbély-olvasatok megismerése megéri a kitartást.