Az első lépés után nincs sem lent, sem fent, nincs semmi, csak te vagy, meg egy vékony csík a Tejút közepén, egyedül arra figyelj! Ezt ismételgeti kezdettől fogva Sanya, az edzőm. Ha elhiszem, hogy ez itt előttem egy csík a Tejút közepén, akkor tényleg nincs lent, sem fent, ez könnyen belátható, ahogy jobbra és balra sincs, az űrben mihez képest lenne, vajon? De előre-hátra, na, az van! Csak az van, mantrázza Sanya, kezdettől fogva. A kötélen csak előre-hátra van, nincs más irány, nincs más valóság. Hosszan gondolkodom, ha nincs jobbra és balra, lent és fent, akkor miért lehet előre-hátra? Csupán azért, mert Sanya ezt mondja, kezdettől fogva? Az első fent óta. De ha fent sincs, akkor mióta? Akkor idő sincs. Ha pedig nincs idő, akkor sétálgathatok a kötélen bármeddig. Ez az, szakít félbe Sanya, pont így gondolkodott Philippe Petit, ezzel a felismeréssel egyensúlyozott a Világkereskedelmi Központ tornyai között, és csak a lent bámészkodók érzékelték, hogy háromnegyed órát lépdelt oda-vissza. Le is heveredett a kötél közepén. Megpihent. Végül az eső állította meg. Mert eső, az sajnos van.

Sanyának Philippe az Isten, a példakép. Szerinte az élet nem egybefüggő, valahonnan valahová tartó időintervallum, hanem tized- és századmásodpercek felfoghatatlanul sűrű szövedéke, és a létezés csak akkor valóságos, ha tized- meg századmásodpercek alatt történik meg minden. Ezalatt dől el, hogy valaki fennmarad-e a kötélen vagy lezuhan, kibillenti-e egy váratlan légáram, egy kontrollálatlan gondolat, vagy sem? Mert halál, na, az van a Tejút közepén, nyerít fel Sanya, és kezembe adja az egyensúlyozó rudat.

Lehet, hogy pusztán az életveszély miatt nincs se jobbra, se balra, töprengek. De gyorsan elhessegetem a gondolatot, mert ha csak úgy teszünk, mintha nem volna jobbra meg balra, miközben van, akkor nagy valószínűséggel, sőt, szinte teljes bizonyossággal van fent és lent is. Akkor pedig lezuhanhatok. Egyszer, például, megláttam Manyi nénit odalent, amint a manézst takarítja. Beleszédültem, mert Manyi néni nagyon is valóságos volt, és ha valakiről, hát Manyi néniről senki nem feltételezi, hogy egy galaxis mélyén lebeg és sepreget. Pedig milyen vicces lenne, gondoltam bele később, ha seprűnyélen hasítana az űrben, és nyomtalanul eltűnne az Orion-ködben.

Egy csík a Tejút közepén, ennyi van előtted, kiáltja fel Sanya, és egyből megértem, miért van előre meg hátra, miközben semmi más nincs. Mert egyedül a csík van. Előttem. És a hátam mögött. Még jó, hogy senki nem jön szembe, kiáltom vissza, mielőtt a kötélre lépnék. És ha jönne, akkor mi van, néz rám Sanya odalentről, mert ő már nem tud feljönni ide, mióta lezuhant és eltörött a gerince. Neki már az idő is, meg az élet is csak álom.

Képzeld azt, hogy valaki szembejön, magyaráz tovább, akkor mit csinálsz?  Világszám lehetne.

Dermedten kapaszkodom a rúdba, nyirkos a tenyerem. Próbálom felidézni, Sanya mire tanított, de azt sosem mondta, mit kell tennem, ha ketten egyensúlyozunk ugyanazon a kötélen. Mit kezdjek az idegen mozgás gerjesztette kiszámíthatatlan rezgéssel? Hogyan őrizzem meg az egyensúlyomat? Itt nincs semmi, csak előre-hátra, a kötél meg a Tejút, itt én vagyok a kezdet és a vég.

De ha szembejön valaki? Ha ketten vagyunk?

Bármi lehet.