A padlástérből keskeny, meredek lépcső vezet a földszintre. Korlát nincs, csak jobb oldalon a fehérre meszelt fal. Hideg, érdes felületére tapasztom a tenyerem, magamban számolom a lépcsőfokokat. Kettőnél elmosódik az élük, kiszámíthatatlan lesz a mélységük. Lassítok, a vízszintes megbillen alattam, a falhoz lapulok, még erősebben szorítom rá a tenyerem, odalenn felbomlanak, majd egymásba folynak a fekete-fehér négyzetek, és csak miután leértem, rendeződik vissza a szabályos mértani alakzat.
Ádám a konyhapultnál áll, nem fordul felém, jókora szeletet kanyarint a frissen lékelt görögdinnyéből, és vigyázva, hogy el ne dőljön, a kék kerámiatányér közepére igazgatja. A szelet túllóg a tányéron, de Ádám magabiztosan egyensúlyoz vele. A tárgyakkal meghitt a viszonya. Nem kérdezi, kérem-e, csak leteszi a tányért az asztalra, mellé illeszt egy gondosan élére hajtogatott szalvétát, és jó étvágyat kíván. Remeg a gyümölcshús, a héj tehetetlenül imbolyog, kishíján elterül a tányéron. Ádám magának is vág egy szeletet, leül velem szemben, és mohón falni kezd. A piros lé vékony patakokban csorog végig az állán, de nem törli le, újabb félkört harap ki a dinnyéből. Közben egykedvűen elnéz a fejem felett, tekintete végigsiklik a zöld kredencen. Nem is igazi kredenc, csak annak hívjuk. Tekintélyt parancsoló, dísztelen tölgyfaszekrény a sarokban, a szomszéd kínálta megvételre valami családi hagyatékból, robusztus, ámde otthonos darab, kiváló fókuszpont, mondogatta. Nincs rajta üveg, ezért középső ajtaját nyitva tartjuk, hogy a kézműves kerámiaedények láthatóak legyenek. A pávaszemes tojástartók a kedvenceim, könnyed játékosságukkal megtörik a nehéz tányérok és bögrék ritmusát. Ádámmal közös életünk első hónapjaiban rendszeresen lágy tojást reggeliztünk. Volt ebben valami meghitt szertartásosság, és tagadhatatlanul némi lassú, együgyű áhítat is, ahogy egyszerre törjük fel a tojást, ráérősen kanalazzuk a folyós sárgáját, egyszerre nyúlunk a porcelán vajtartóba, én levágok egy darab vajat, ő a kés hegyével kapargatja a tetejét, az enyhén égett héjú pirítósra kenjük, mintha egész életünkben ezt tettük volna, mintha a kenyér égett héjának roppanásától, a megrepedő tojáshéj hangjától mindannyiszor helyreállna a világ rendje.
Utálom összemaszatolni az arcom, ezért kockára vágom a dinnyét, kipöckölöm a magokat, és villára szúrom az apró falatokat. Kopog a tányéron a villa hegye. Mondani akarok valamit, mindig ez a makacs, ösztönös késztetés, hogy mondjak valamit, csakhogy jó ideje nem jut eszembe semmi. Néha akadozva megszólalok, kérdezek valami lényegtelent, csak hogy kérdezzek, a válasz egyetlen lezárt ütem, kopog, akár a villa hegye. Ádám hatalmasakat nyel, vélhetően a közös időnket nyeli ilyen kérlelhetetlenül, rágás nélkül, és az elmúlt másodpercek piros gyümölcshús közé keveredve emésztődnek a gyomrában. Miután végzett, összeszedi és kukába dobja a héjakat, a tányérokat a mosogatóba pakolja. Lassan folyatja a vizet, gazdaságosan mosogat, nem fröcsköli le a csaptelepet meg a csempét, és papírtörlő helyett konyharuhát használ. A nyitott teraszajtóból hosszan figyelem, vékony, inas karján kidagadnak a kékesszürke erek, a szeme alatt ugyanilyen kékesszürke árnyék. Mindent határozottan csinál, kicsit mégis elnagyoltan és kapkodva. Ha elszáll a kezéből egy tárgy, káromkodik. Gyűlöl hibázni, azt még jobban gyűlöli, ha tanúja is akad a tökéletlenségének, olyankor még jobban kapkod, és még jobban káromkodik. Leöblíti a mosogatószert a tányérokról, a kezéről is lerázza a vizet. Elindul felém. A feltámadó szél könnyű nyári ruhám alá kap, lobog felé a virágos vászon. Ádám fél lépésre tőlem. Kikerül.
Odakint hangtalanul csöpög az eső, a pálmaliliom éles, hosszú levelei idétlenül fröcskölik a vizet. Szakadjon le az ég, mondom, és néhány másodperc múlva tényleg zuhogni kezd. Elindulok a kertbe, a sár a lábszáramig csapódik. Normális élet ez, fogyasztható, mint a néhány napja felbontott birsalmakompót, csak fanyarabb, mint kéne. Elképzelem, hogy Ádám a teraszajtóból figyel, és utánam szól, gyere be! Ha utánam szólna, engedelmeskednék, visszamennék a házba, levetném a vizes ruhát, a szék karfájára teríteném, és hallgatnám a hajamból csöpögő vízcseppek morzéját a padlón. Szárítkozz meg, mondaná Ádám, hozná a törölközőt, és megvárná, míg a törölköző bolyhai magukba isszák bőrömről a nedvességet. A szomszédban nyílik a sufniajtó, az esőcseppek monoton kopogásába belerondít a kallantyú reszelős hangja.
A kerti asztal lábánál ázott süteménymorzsák. Vica születésnapi gyümölcstortájának maradéka. Vica a délutáni verőfényben hunyorogva szúrta villájára a süteménydarabokat, ne olyan mohón, ismételgettem, de meg se hallotta, óriási falatokat tömött a szájába, a fele a földre potyogott. Vica megvonta a vállát, majd a madarak felcsipegetik, és kacagott. Másnap egyetlen szeletet vitt magával az erdei táborba, nem fogom napokig enni, anya. Elkísértem a vonathoz, hazamentem, és kipakoltam a kredencet. Régóta terveztem, hogy zöldre festem. Bambuszzöldre. Már magától a szótól jóleső bizsergés fogott el. Néhány hete megemlítettem Ádámnak, mi lenne, ha átfesteném a szekrényt, azt felelte, jó ötlet, de ne fogjak bele, nekem ez túl bonyolult lenne, majd ő. Nem mondtam semmit. Youtube videókból egyetlen délelőtt alatt tanultam meg a krétafesték használatát. Tisztában voltam vele, hogy tökéletesen rögzítek vizuálisan. Mindent úgy csináltam, ahogy láttam, úgy kevertem fel a festéket, úgy mozgattam az ecsetet, úgy ellenőriztem, hogy egy-egy réteg megszáradt-e, úgy töröltem le a végén a fölösleges viaszt. Tudok szekrényt festeni, sóhajtottam elégedetten, öntöttem magamnak egy pohár rosét, néztem a művemet, íme hát, nálunk a kredenc a kályha. Minimum öt nap, mire kikeményedik a festék meg a viasz, ezt ügyesen összehoztam, csak meg kellett várnom, hogy senki ne legyen itthon. Mire Ádám megjön a rendes évi csapatépítőről, végzek mindennel.
A száradást várva beszereztem néhány lehetetlen nevű színárnyalatot, és elvetemült színekben tobzódtam. Petrolkékre festettem a kerti padot, ananászsárgára és vadszilva színűre a kaspókat, bádogszürkére a szerszámoskamra ajtaját. Alig bírtam megállni, hogy ne fessek mindent színesre. Az edények visszapakolását egy régi levesestállal kezdtem. Sosem használjuk, a szekrény hátuljában töltött másfél évtizedet. Valami megzördült benne, ezért levettem a fedelét, és belenéztem. Levelekből, képeslapokból gondosan összerakott, fehér szaténszalaggal átkötött csomag hullott ki belőle. A masni is tökéletes volt. Gyorsan visszaejtettem a csomagot a tálba, nincs időm most nézelődni, és pakoltam tovább. Miután végeztem, almát hámoztam, a cikkeket barna cukron karamellizáltam, belesorakoztattam egy tortaforma aljába, ráöntöttem a tésztát, mégis ki írhatta azokat a leveleket, mondtam ki a magam számára is idegenül és váratlanul, édes karamellben úszva, majd erősen megráztam a formát, hogy egyenletesen terüljön el a piskóta. A citromos vajmártás összeállítása után húztam ki az első levelet a kötegből. Kata írta Ádámnak tíz éve, cirkalmas, kalligrafikus betűkkel. Legalább ennyire cirkalmasnak találtam a levél tartalmát is, érzelgősnek, manipulatívnak és szenvelgőnek. A meglazult szaténszalag miatt kihullott egy képeslap is, rajta kalligráfiával Nemes Nagy Ágnes verssora, „kimondhatatlan szomj gyötör utánad”, és az aláírás, ölel mindig Két. Katából időközben Két lett, csak így, egyszerűen, fonetikusan. Ölel mindig Két, alatta a dátum. Nyúltak, zsugorodtak a számok, eltűntek, felvillantak, év, hónap, nap. Félreraktam a vajmártást, és betettem a lazacot a sütőbe. Végtelen ideig olvastam. Módszeresen a számokkal kezdtem, és csak lassan állt össze, hogy ezek a számok, ezek a dátumok a mi számaink, a mi dátumaink Ádámmal, Vicával, lefedik a közös életünket. December, január, július. Az a szokatlanul hűvös, esős július, amikor bőrig ázom vizsgálatra menet, a rendelőben csöpög a ruhámból a víz, le kell vennem, hogy száradjon, ott állok terhesen, félpucéran, és fázom. A baba szíve tökéletes, nyugtat meg az ultrahangspecialista, de maga meg ne hűljön. Vizsgálat után a ruhám még mindig csurom víz. Ádám nem veszi fel a telefont, az üzenetemre se válaszol, jobb híján magamra tekerem a rendelőben kapott lepedőt, és taxit hívok. A dátumok dekódolták az emlékeimet – szűz hóról a babakocsi keréknyomával, vizes homokról Vica arcán nyár este, az első közös ebédről, megilletődötten, nyílt tűzön sült pisztránggal, kertekről, tartalmas és tartalmatlan csendekről –, egyúttal fel is számolták azokat, mintha képzelgés lett volna valamennyi. Távoli. Idegen. Önmagam számára is idegenné váltam. Ádám kora este érkezett meg, fáradtan és kedvetlenül, a bambuszzöld kredenc láttán csupán annyit kérdezett: hát ez?
A madarak lekéstek a morzsákról, ázottan nem kell már nekik. Visszaindulok a házba. Csúszkál a sárban a flipflop. Koszos lábbal lépek a nappaliba, rendetlen és figyelmetlen vagyok, fel kell majd törölni a sárfoltokat utánam. Ádám a füles fotelben ül, és olvas, nem emeli fel a fejét, meg se rezzen. Átellenben vele a zöld kredenc.
A nyitott polcokhoz sétálok, előttem szemmagasságban a két pávaszemes tojástartó. Egyszerre nyúlok mindkettőért, de egymás után csattannak a sakkmintás kőpadlón.
