Hat ember egy orgián elmélkedik az élet értelmetlenségén. Akár így is összefoglalhatnánk egy mondatban a Dollár Papa Gyermekei és az Örkény István Színház közös produkcióját, a Romantikát, ennél azonban természetesen jóval többről van szó. Hétköznapok, anyaság, kapcsolatok, kapcsolódások és ezek kilátástalansága kerülnek a darab fókuszába, némi abszurditással kiegészülve.
Az előadás elején Kiss-Végh Emőke, a darab írója és rendezője (harmincnyolc éves, két gyerek anyja, nő) álbajuszban, (hiszen a jó rendező férfi) baseballsapkában és napszemüvegben egy videóbejátszásban köszönti a nézőket, és néhány praktikus infóval is szolgál. Ilyen például a darab hossza (körülbelül 1 óra 40 perc, ami, mint megtudjuk, ideális hossz), vagy, hogy ha valakinek esetleg jobb dolga akadna, nyugodtan kapcsolja ki a felvételt. A bejátszás meg-megszakad, néhol a mondat közepén, néhány szóból csak foszlányokat értünk. A szaggatottság felkelti a befogadó figyelmét, és megelőlegezi a darabban végig jelenlévő feszültséget.
A következő jelentben Kiss-Végh betessékeli a bekötött szemű szereplőket az Örkény Stúdiójába, majd helyet foglal a nézők között. A zavart színészek egy darabig az előtérben botladoznak, amit mi, akik felvételről nézzük az előadást, olykor egy biztonságikamera-felvételnek ható bejátszáson követhetünk. Ezzel a technikával többször is él a darab, voyeur-pozícióba helyezve a befogadókat. A színészek a Kiss-Végh által adott sípszóra leveszik szemükről a kötést, és ki zavartabban, ki határozottabban kezdi el bejárni a színpadként funkcionáló tereket. A nézők szokatlan módon a színházterem végében kaptak helyet, míg a színészek a terem felét, a mellette lévő járásokat, valamint az előcsarnokot használják játéktérként. Díszlet nincs, a darabban szinte végig nézőtéri fény van, az előtérben is égnek a villanyok, az ajtók nyitva, kilátni az Asbóth utcára.
Hamar kiderül, hogy a résztvevők egy olyan titkos, zártkörű programra érkeztek, ahol „mindent szabad”, nem kell alkalmazkodni a hétköznapi, megszokott keretekhez, elvárásokhoz. Ez a szabadság legszembetűnőbben a szexualitásban nyilvánul meg, Nagy Zsolt az előadás körülbelül ötödik percében meztelenre vetkőzik, és szinte végig így is marad. Először Patkós Márton karaktere is izgatottnak tűnik, de talán még nála is lelkesebb a Zsigmond Emőke által megformált fiatal anyuka, aki büszkén meséli, hogy már másodszor vesz részt hasonló eseményen. Novkov Máté és Brezovszky Dániel zavartan lézengenek, próbálják bejárni a teret. A többiek közül kitűnik Kerekes Éva karaktere, aki el is mondja, ő ajándékba kapta a jegyét, és azt hitte, színházba megy. Zavarában arra is rákérdez, előadáson vannak-e, ami a már említett voyeur pozícióval, és a végig látható, de meg nem szólított élő közönséggel jogos kérdésnek tűnik. A többiek karakterének közeledését élesen elutasítja, majd félre is vonul. Mi, akik felvételről nézzük az előadást, a kamera figyelemirányítása miatt szinte meg is feledkezünk jelenlétéről.
Zsigmond Emőke és Nagy Zsolt karaktere megpróbálkozik egy gyors, állatias aktussal, amely azonban meghiúsul, és már ezen a ponton világossá válhat, hogy bármennyire is próbálnak lazának, bátornak, önfeledtnek és vággyal túlfűtöttnek tűnni az est résztvevői, valójában képtelenek cselekedni, nem tudnak kitörni abból a mindennapiságból, amiből egyébként oly nagyon el akarnak menekülni. Próbálkozásaik abszurdak, szánalomra méltók. A darab dramaturgiája egyszerű, a szereplők látszólag beszélgetnek egymással, valódi dialógus azonban nem tud kialakulni. Olykor egy-egy szereplő látszólag (társadalom)kritikus, vitára, beszélgetésre alkalmas megállapítást tesz, ezek azonban mindig üresnek hatnak, puszta frázisok, valódi tartalom nélkül. A darab során a karakterek problémái, az okok, amiért az extremitásba menekülést választották, fokozatosan törnek felszínre. A dialógusokat hosszabb monológok szakítják félbe, a szereplők vallomásszerűen, a közönséggel szembefordulva (de róluk tudomást nem véve) nyilatkoztatják ki véleményüket a világról, anyaságról, emberekről.
Talán a legmeghatározóbb kinyilatkoztatás Nagy Zsolt karakteréé, aki arról beszél, hogy legszívesebben ráüvöltene az emberekre az Aldiban, hogy ne szívják el mások elől a levegőt. A monológgal ijesztően könnyű azonosulni, a mindennapi frusztrációk, az egymás iránti közöny, indokolatlan harag és gyűlölet kvintesszenciája fogalmazódik meg benne. Zsigmond Emőke karaktere kismama, aki a napi rutinból, az anyává redukálódott identitásából akar menekülni, legszívesebben otthagyná a gyerekét egy sarkon, azt kívánja, bárcsak háromba szakadt volna a méhe a fogantatáskor, és már csak „faszokról” és „baszásról” tud álmodni. Helyzetének tragikomikumát fokozza, hogy monológja alatt Nagy Zsolt karaktere a mellével játszik, fogdossa, harapdálja. Viszonya az anyasággal ambivalens, hiszen ezek ellenére, amikor megkérdezik tőle, hogy „ezek után” ő újra anya lesz-e, felháborodottan válaszolja, hogy ő ott, abban a pillanatban is anya. A korábban említett frázisokból itt is elhangzik egy, amikor Novkov Máté az elhangzottakra úgy reagál, a „mocskos, rohadt férfiak” elnyomják a nőket. Megállapítása azonban üresnek hat, a szereplőkből semmilyen reakciót, a befogadókból pedig legfeljebb egy cinikus mosolyt vált ki.
A vágyott, de meghiúsult aktus(ok) helyett a résztvevők különféle módszerekkel próbálják meg kiváltani az estétől várt hatást: kicsi a rakást építenek, kiverik egymás fogát, majd a kiütött fogat lenyelik, levetkőznek, átöltöznek, énekelnek, üvöltöznek, de valójában semmi nem hat, a korlátok és szabályok hiánya, valamint a tárva-nyitva álló ajtók, a felkapcsolt nézőtéri fény ellenére a bezártságérzet, a cselekvésképtelenség csak egyre nő. Hétköznapi szerepeiket a zártkörű eseményen akarják levetni, valójában azonban itt is szerepet játszanak.
Kerekes Éva, aki a darab első felében szinte mozdulatlanul, a falhoz simulva áll, mintha nem is szereplője, hanem díszlete lenne az előadásnak, és akinek jelenlétéről az események közepette megfeledkezünk, egy ponton egy pisztollyal ront be a színpadként funkcionáló térbe. A többieket összetereli, az előadás pedig – mit sem veszítve a már megszokott abszurditásból – túszdrámává lényegül. A következő nagy monológ az övé, megtudjuk, karaktere csak arra vágyik, történjen valami, mert abból, ami most van, már elege van. „Nem megyünk el innen, nem lehet innen elmenni”, jelenti ki. Megállapítását érthetjük a színpadon kialakult helyzetre is, de nem nehéz a közép-kelet-európai társadalmi berendezkedésének, a hétköznapok kisszerűségének elhagyhatatlanságára vonatkoztatni.
Monológjában újra előkerül az anyaság, a Zsigmond Emőke és közte lévő fizikai hasonlóságnak köszönhetően pedig karaktereikben az anyaság stádiumait (kismama, anya felnőtt gyerekkel) is felismerhetjük. Anyaidentitása Zsigmond Emőke karakteréhez hasonlóan tabukkal teli: az incesztus, a gyerektől való elszakadási vágy, az anyákon csüngő, őket kihasználó (fiú)gyerekek ellen érzett gyűlölet is megjelennek. Karakterének fontos sajátossága a kora, a jelenlévők közül ő a legidősebb, aminek fizikai jeleit korábban a többiek szóvá is tettek. Az öregedés, a (nemi)vágy és annak hiánya, a termékenység, bűn és tisztaság kérdése a darab többi monológjához hasonlóan reflektálalatlanok maradnak, a hisztérikus kirohanás sem jut el megoldásig. Monológja végül az önmagunkról és a mások által alkotott kép disszonanciájában, a másra vágyásban csúcsosodik ki. Az előadás során végig vágyott kitörést ő a legextrémebb módon, a halálban találja meg. Mint mondja, azért fogja megölni a többieket, hogy „végre legyen valami más”. Brezovszky Dániel karaktere ugyan megpróbálja lebeszélni, egyben elcsábítani, a kísérlet kudarcot vall, Kerekes karaktere végez a többiekkel, majd magával is.
A túszdráma után a darab egy újabb váratlan dramaturgiai és műfaji fordulattal élve stand-up comedyvé válik. Novkov Máté, vagy talán a karakterét ̶ aki valahogy túlélte Kerekes mészárlását ̶ hátrahagyó Novkov Máté színészi minőségében kezd bele egy stand up-ba. A műfajváltást a színpad is leköveti, a nézőtéri fény kialszik, Novkov szó szerint is reflektorfénybe kerül. A műfaj sajátosságaihoz hűen, de az előadás során először kiszól, sőt beszól a közönségnek, anekdotázik, sztorizgat, Mácsait parodizál. A stand up-ban előkerülnek a darab főbb motívumai is: a mindennapok unalma, a kisgyerekesek és irodisták fáradtsága, az aktuálpolitika. A darab után szuterénekbe, üres lakásokba hazatérő nézők problémái reflektálnak a monológokban felmerülő problémákra, kérdésekre, megoldást azonban most sem találunk, de legalább ki tudjuk őket nevetni. Talán ennyi is elég.
Szereplők:
Brezovszky Dániel m.v.
Kerekes Éva
Nagy Zsolt
Novkov Máté
Patkós Márton
Zsigmond Emőke
Alkotók, közreműködők:
Rendező: Kiss-Végh Emőke
A rendező munkatársa: Mezei Bence
Világítás: Balogh Csaba Andor
Asszisztens, ügyelő: Veres Emőke
Súgó: Sütő Anikó
