Lina éhes.

Ha nem talál semmit, Félszemű fájdalmat ad étel helyett. A kicsik akkor sem ehetnek, ha ő kedves hozzá. A gondolattól megborzong. Két napja semmi. Ma találniuk kell valamit. Az éhség nehéz kőként üli meg a gyomrát.

Vigyori jelez, látott három balekot a plázánál, amatőröket. A pláza volt az első, amit a bombázás után kifosztottak, mégis mindig akad néhány, aki ott próbálkozik. Talán ezekkel szerencséjük lesz.

Felveszi a játékmackót és elindul. Kifelé menet még egyszer ellenőrzi a kicsiket. Kereszt és Nike a helyükön vannak. Vigyori és Toto is.

Óvatosan lépdel a pláza felé. Az ingatag betondarabok bármikor leomolhatnak és mások is jöhetnek erre. Ragadozók vagy balekok. Az elsőt jobb elkerülni, a másodikat meglepni.

Sovány, koszos árnyként surran a kiégett autóroncsok között. Kerüli a hófoltokat, nem akar nyomot hagyni.

Az utca végén már látja a pláza szürke homlokzatát, egy találat félig lerombolta. A betonvasakon csüngő faldarabok ropogva-nyikorogva imbolyognak a szélben. Itt a falhoz simul, a pláza sötétjében pedig még óvatosabban mozog – a bakancsa alatt megcsikorduló üvegcserepek elárulhatják. Gyakran leguggol, szinte négykézláb halad. Néhány gyors, könnyed lépés, majd mozdulatlanság, mint a gekkó, amit egyszer az osztálytársánál látott. Orra elé sálat húz. A plázában mindig dögszag terjeng. Az alagsorban felgyűlt vízben lassabban rohadnak a hullák, mint az utcákon. Itt a dögevők sem férnek hozzájuk.

Többször megáll, vár, míg légzése lecsillapodik, majd fülel. Kisvártatva meghallja. Üvegcsikorgás, halk beszéd. Elvigyorodik. Igazi balekok! Meg is érdemlik, amit kapnak. Közelebb oson a hangok forrásához. Egy üres gyógyszertárban kutakodnak, lámpájuk fénye messziről elárulja őket. Lina még egyszer körbenéz. A lerombolt városban mindenki zsákmány.

Amikor megbizonyosodik arról, hogy más nem vette észre a balekokat – Vigyori ügyes felderítő – elhelyezkedik. Egy poros információs pult mögé kuporodik. Szánalmat keltően, a plüssmackót ölelve, ahogyan csak egy tizenegy éves kislány képes.

Miután elhelyezkedik, zokogni és szipogni kezd. Egy perc sem kell, hogy bekapják a horgot. Amikor meghallja őket, elnémul, fülel. Egy nő, egy gyerek és egy férfi. A férfi köhög.

– Te is hallod?

– Mit?

– Mintha gyereksírást hallottam volna.

– Ugyan már, képzelődsz. Kelly gyere vissza! Mondtam, hogy ne mászkálj el, veszélyes.

– Itt úgysincs semmi, nézzük meg.

Lina újra nyafogni kezd.

– Most én is hallottam, onnét jött.

– Nézzük meg.

– Ne, veszélyes is lehet. Kelly-vel nem kockáztathatunk.

– Pont Kelly miatt. Nem hagyhatunk sorsára egy gyereket!

– Jó, de csak óvatosan, nehogy baj legyen.

A férfi elindul, lépteik visszhangoznak az üres csarnokban. A nő lemarad. Féltőn fogja a kislány kezét.

A férfi fojtott hangon szól – Hol vagy? Ne félj! Segítünk, én Paul vagyok. Ő meg Kate.

Moccanás, Kate lámpájának fénye visszafordul az alvadt vértől mocskos információs pultra. A porcsillámok fénykörében rongyos alak mászik elő. Mocskos kabát mélyére fúródva egy maszatos, éhes-sápadt arc les ki a világra, hatalmas szürke szemekkel. Piszkosfakó tincsek bukkannak ki a sapka alól. Régen szőke lehetett. Kezében félszemű plüssmackó.

Összekuporodik, elfordul, vézna karját feléjük nyújtja. Paul nagyot nyel. Kate-nek nem tetszik. Üresnek látja a szemét. Csak az arca sír, a lélek halott mögötte. Odasúgja Paulnak, hogy hagyják itt. Kellyre gondol. Látott már ilyeneket. Akiket belül megöltek a borzalmak. Sosem jönnek már vissza, csak a baj van velük. Nekik most nem kell a baj, Kelly miatt.

Fojtott hangon vitatkoznak, Lina figyeli őket. Látja a nő kétségét, a magas, sovány férfi bizonytalanságát. A férfi köhög. Lina közelebb mászik, kinyúl, megérinti a kezét. A férfi rémülten rántja el, a nő az arcába világít a lámpával. A fény elvakítja, hunyorog.

– Kérem! – nyújtja kezét ismét, leejtve a macit. – Félek.

– Jól van, kislány, nincs baj –, fogja meg a kezét a férfi, és leguggol hozzá. A puskát a pulthoz támasztja. Most már a nő is közelebb jön, megenyhülni látszik.

Lina éhes és fázik. Nem hibázhat.

– Egyedül vagy?

Lina bólint és a nő felé nyúl. Az ösztönösen megfogja a kezét. Lina örül, de nem mutatja. Fél, hogy elriadnának. Ma talán lesz meleg és étel. Ma talán nem bántja Félszemű.

– Jól van, semmi baj, most már minden rendben lesz. Hogy hívnak?

– Lina.

– Jól van, Lina, velünk jöhetsz.

Lina hátrébb lép és megrázza a fejét.

– Nem lehet. Öcsike éhes és én vigyázok rá. Anya meghalt. – Szürke szemébe újabb könnyek gyűlnek, végig csorognak a beesett, maszatos arcon.

– Őt is magunkkal visszük. Ne félj – mondta a férfi, mire az asszony a fejét csóválva sóhajt.

– Jó, megmutatom hol lakunk. Nincsen messze.

– Rendben. Ne félj Kate-től, jó ember, csak félti Kelly-t. Ő Kelly – mutat a szőke kislányra.

– Szia! – int amaz.

Kifelé is óvatosan haladnak. Bármikor jöhetnek mások. Idegenek, ragadozók. Lina a többiek jeleit keresi, nem lát piros rongyot egyik jelzőpontnál sem. Nincs veszély. Amikor közel érnek, Lina a szétlőtt garázsépület mögötti házakra mutat.

– Ott lakunk. Itt át kell vágni. Nem veszélyes, de nézzenek a lábuk elé.

Paul megy elől, kezében a puskával, mögötte Kate és Kelly, Linával. Náluk nincs fegyver. Csak Lina kése. Meg se motozták. Amikor a vágóhídhoz érnek – jobbra-balra autóroncs, elől liftajtó, Lina megbotlik egy akkumulátorban, fájdalmasan felkiált. Paul megpördül. Halk csattanást hallani. Paul bal halántékából vérpermet robban, beborítva az autóroncsot. Lina magához rántja Kelly-t, a torkához szorítja rongyai alól előhúzott kést. A kislány dobálja magát, a kés megvágja a bőrt, Lina kezére vér csorog. A lefagyott Kate ösztönösen a kislány után kap, mire Lina mélyebbre nyomja a kést. A kislány sírva fakad.

– Vissza, baszd meg! Vagy lefejezem a kölyköt.

Kate megdermed.

– Kislányom… mi, miért? – zokogja zavartan. Tétován kinyúl Kelly felé.

– Engedd el, kérlek. Nem lesz baj, csak engedd el – suttogja nyüszítve. Térdre esik, úgy nyúl a lány után, könnye, taknya egybefolyik.

– Nem hát, csak csináld, amit mondok. Érted? Rám figyelj, ne vinnyogj! Foglyok vagytok, de nem bántom. Téged sem, ha azt csinálod, amit mondok. Ha okoskodsz, megdöglik, érted?

Kate könnyes arccal bólint, a kislány halkan sírdogál, Lina megrázza – kussolj – sziszegi a fülébe.

Közben megérkezett Kereszt és Toto is.

– Add a kezed! – Vakkant a nőre Toto, majd egy kábelkötegelővel összekötözi a háta mögött. Utána a zokogó, rongykupacként magába roskadó kislány jön, majd láncot hurkolt a nyakukba. Amikor vászonzsákot húznak a nő fejére, vergődni kezd, de Kereszt gyomron rúgja. A nő eldől, öklendezik.

Lina a földön heverő Paulhoz lép. A golyó szétroncsolta a halántékát, az aszfalton feketedő vértócsába rózsaszín folyadék keveredik. Agyvíz, halálos lövés. Ennek ellenére a férfi még lélegzik, testén rángások futnak végig, koponyájába fordult szeme jobbra-balra cikázik. Lina leguggol, megmarkolja a Paul állát, majd egy gyors mozdulattal elvágja torkát. Nem néz oda. Valamiért nem akarja, hogy a férfi szenvedjen. Feláll, kezét és a pengét a férfi ruhájába törli. Arrébb áll, hogy a vér ne fröccsenjen a cipőjére. Toto átnézni a zsebeit, a zsákjukat. Kekszet talál és barackkonzervet. Lina a kekszet Keresztéknek adja, a konzervet elteszi a másik kettőnek. Ha Félszemű nem is ad, ma akkor is ehetnek.

– Vigyori és Nike?

– Felderítenek és biztosítják az utat.

– Oké. Igyekezzünk, bármikor belefuthatunk egy őrjáratba.

Másik úton indulnak vissza a táborba. A parkon át. Mindig másik út kell, mindig fel kell deríteni. Lina ezt is Félszeműtől tanulta. A park régen szép volt, Lina sokszor járt ide az apjával. Mielőtt fejbe lőtték a katonák. Gyenge volt, nem tudta megvédeni anyut és őket. Félszemű mondta. Lina elhitte. Néha, amikor éjjel a fekhelyén rájuk gondol, utálja érte.

Lina nem lesz gyenge, olyan, mint apu, vagy Kate. Csak szipog és nyavalyog, bukdácsol a láncon. Toto néha megrántja, mire arcra esik. Toto jól szórakozik ezen. Kelly sír, az anyja a lány felé mászik.

Lina az oldalába rúg. – Most ki halott belül, te kurva, kérdi, maga sem tudja miért. – Hagyjuk itt a kölyköt, megnézzük, ő milyen lesz?

A nő zokog, könyörög, a kislány felé kúszik. Linát nem érdekli. A gyerekre néz. Az öccse jut eszébe. Egy ilyen gyenge féreg ütötte agyon fejszével, mert ő megsajnálta. Utána soká nem kaptak enni, csak fájdalmat. Félszemű többször visszarángatta az öccse testéhez. Figyelnie kellett, ahogy széthasított koponyával fekszik a letaposott, mocskos havon. Fagyott bőre műanyagnak tűnt, mint egy játékbaba. Az agyvelejét hamar kicsipkedték a cinkék, nem volt, aki szalonnabőrrel etesse őket. A többit a varjak és kutyák hordták el.

Félszemű, aki kiszabadította őket a katonák táborából, erőssé tette. Persze először fájt, gyűlölte érte, de már elmúlt. Most már öcsi sem számít. Csak az evés, a meleg. Jobb katona bármelyiknél, ezért ő a parancsnok.

Lina feleszmél, körülnéz. Elmerengett, ami rossz. Csak a most van, aki nem tanulja meg, halott. Nem maradhatnak itt tovább. A bombatalálattól drótgubancként összetekeredett mászókák és kiégett fatorzók nem adnak fedezéket.

Talpra rángatják a nőt, az botladozva, kétségbeesetten reménykedve követi a kölyök hangját. Mint a szamár a boton lógó répát – jut Lina eszébe. Valami mesében hallotta régen, de elfelejtette melyikben. 

Kiérnek az utcára, roncsautók sora, betört kirakatok, leszakadt vezetékek. Balra egy hulla, hátán kövér hátizsák, oldalán teli tárak. Túl hívogató, messzire elkerülik. Alá van aknázva, vagy orvlövész figyeli.

Lina meglát egy piros rongyot egy betört kirakat megpörkölt próbababáján. Őrjárat! Kézjelekkel mutatja. Kereszt befogja a kölyök száját, Lina a nőhöz lép, kést nyom a torkához, az megdermed, a keze reszket.

– Őrjárat! – suttogja – ne nyivákolj. Kussolj és kövess, vagy megdöglünk. – Azzal megmarkolja a nő átizzadt zubbonyát a karján és maga után rángatja az egyik alagsorba.

Ismerik a helyet, biztonságos.

Lina a törött pinceablakon át nézi a gumikerekeket és bakancsokat. Sálat húz az arca elé, nehogy elárulja leheletének párája. Megállnak a hulla mellett. Idegen nyelvű beszéd, a hanglejtésből parancsnak tűnik, majd robbanás rázza meg az utcát. Lina hátra esik, megijed, de hamar összeszedi magát. Halkan káromkodik. A katonák megpiszkálták a csalinak kitett hullát. Most még egy őrjárat jön majd, ezek meg addig nem mozdulnak.

Így ők is várnak. Lina Kellyt figyeli, öcsire emlékezteti. Ez nem tetszik neki, mert fáj. A kölyök szipog, Lina felpofozza. Kate megint könyörög, megrugdossák, felnyüszít. Linát leveri a veríték a félelemtől. Mi van, ha a katonák meghallották? Kinéz az ablakon. Nem hallották meg.

Sötét van, mire tovább mehetnek.

A táborba érve  Vigyori és Nike megkapják a barackkonzervet.

Félszemű örül a zsákmánynak, ma kapnak enni. Melegben ehetnek. Jól esik az olajoshordóban rakott tűz melege, még ha a fekete, zsíros füst kaparja is a torkát. Amikor jóllakott, Linának eszébe jut a kölyök.

– Mi lesz velük? – Kérdezi Félszeműtől.

Az kiröhögi, nagyot taszít rajta.

– Mi van, érzelegsz itt nekem, te kis szutyok? – kacarászik – Hát eladjuk őket a békefenntartóknak. Amerikai milliomosoknak mennek. Dugni, vagy szervdonornak, tudja a faszom.

Lina bólint, összekucorodik a fekhelyen. Ajkába harap, amikor Félszemű átkarolja. Meleg van, jóllakott, más nem számít.