Az Ünnepi Könyvhéten debütál Nyerges Gábor Ádám legújabb, Messziről jött vendégek című verseskötete. A Prae kiadó gondozásában megjelent gyűjtemény a fülszöveg szerint „fokozatosan számolja fel biztos pontjainkat, fogódzóinkat. Beleolvasva mind értelmezhetetlenebbé válnak az efféle logikai összefüggések. Egyben tér és idő, valóság és képzelet, földi és túlvilág határai is”. A szerző, aki ma 15 órától dedikálja a kötetet a Prae Kiadó standjánál (74. stand), jó pár izgalmas háttérinformációt árult el nekünk a kötet születéséről és verseiről. Nyerges Gábor Ádámot Hacsek Zsófia kérdezte.

 

A Messziről jött vendégek a 2020 és 2026 között írt verseidet tartalmazza. Hogyan született a kötet? Minden versed belekerült, amelyeket ebben a hat évben írtál, vagy valamilyen tematikus, esztétikai alapelv szerint válogattál közülük?

Válogatás eredményeképp – ez a munkamódszerem minden kötetemnél (nem is csak versek esetében, a két éve megjelent novelláskötetem is így állt össze). Mivel alapvető ellenszenvvel viseltetek az eleve egy koncepció köré íródó verseskötetek iránt (olvasóként is többnyire, szerzőként pedig teljesen), számomra egy-egy időszak verstermésének összegyűjtésénél mindig inkább kérdés a koncepció, semmint előzetesen meghatározott irányvonal. Adott alkotói időszak esetében mindig elérkezik az a pont, mikor az első ránézésre nagyon különböző, más-más témájú, stílusú, hangú versek valahogy mégis (legalább az én számomra) elkezdenek valahogyan összekapcsolódni, öntudatlanul is. Felismerni vélek bennük, a legváltozatosabb módokon, különféle kapcsolódási pontokat, egy-egy toposz, motívum visszatérését vagy akár olyan tematikai kapcsolódásokat is, mikor valami, ami adott versben épp csak felsejlik, megemlíttetik, egy másik darabnak már „főtémájaként” tér vissza. Az egész készülő anyagot pedig, ha elsőre nem is látom könnyen egységbe rendezhetőnek, az én szememben mégis egybe tereli a tudat, hogy ugyanaz az ember írta minden egyes darabját; akit adott életszakaszában ez és ez alakított, befolyásolt, foglalkoztatott, kell hogy legyen a mélyükön, a legkülönbözőbb versekben is, valami egyfelé mutató. Ennek a megtalálása számomra a legizgalmasabb fázisa egy-egy kötet születésének, ahogy szépen, fokozatosan kibomlik, hogy merrefelé tartanak a versek egészükben, így kristályosodik ki a kötetkompozíció, amely, persze, aztán már befolyásolja a további születendő verseket. Maga a válogatás pedig, pár bizalmas előolvasómmal, majd, a döntő szót kimondva: a szerkesztőmmel első körben minőségalapon zajlik, majd még a koncepció is alakít rajta: mi az, ami már kicsit túlfeszítené, gyengítené az összegészt. Ez, ennek a kötetnek az esetében, nagyjából két éven át zajlott.

 

Azok a versek, amelyeket nem válogattál be, megjelentek valahol, avagy meg fognak később?

A jelentős részük igen. Ez az alkotói időszak, amelyet a kötet összegezni hivatott, elég sok versforgáccsal, félkészen, töredékesen maradt (és jó pár „kikukázott”) darabot is kitermelt, ezek közül néhány a folyóirat-megjelenésig sem jutott el. De így is akadt azért pár, amely legalább valamelyik lap hasábjain napvilágot látott, mint például a Forrásban közreadott /realitás, netán az Irodalmi Szemlében A kávéfőző vagy egyéb elektronikus háztartási eszköz gyanútlanul embernek álmodja magát, mikor nincs bekapcsolva – vagy talán épp fordítva című darabok, amelyeket szerettem ugyan, de végül, a koncepció egészéhez képest, kicsit redundánsnak éreztünk volna a szerkesztőm is, én is, a kötetben. De például a napokban veszélybe került Népszava is (az áldatlan helyzetből következően csak online megjelentethetett) számában is szerepel egy végül kimaradt vers a kötetet ajánló összeállításban, az ahhoz képest a máshogy című darab. Nem tudom, ezek mennyire érdekesek az olvasó számára – én, zenehallgatóként, igencsak kíváncsian szoktam vadászni különböző kedvelt zenekaraim b-oldalas, lemezről lemaradó dalaira, ezért is jelzem az esetlegesen hasonló érdeklődésű olvasó számára, hogy a Szófán is találhat két ilyet (igaz, az egyikkel még lehet, hogy egy majdani jövőbeli verseskötetben számolok, de, hogy melyikkel, hadd maradjon titok).

 

Az egyik motívum, amely végighúzódik a köteten, az édesanya halála. Mi a tapasztalatod, hol jön el az a pont a gyászfolyamat során, amikor már szavakba lehet önteni mindazt, ami ilyenkor amorf módon kavarog egy emberben?

 

Ezzel kapcsolatban elképzelésem sincs, mit mondhatnék. Különösen, hogy ennek a dilemmája bele is került, bele is íródott a versek anyagába. Személyes ízlésem szerint a manapság igen felkapott traumairodalommal kapcsolatban erős fenntartásaim, az ilyen irányból íródó gyászversek közül sokkal szemben ízlésbeli ellentéteim is vannak. Minden (végeredményben nem kevés) erről szóló vers a kötetben erős meggyőződésem, mondhatnám, kicsit epésebben, gusztusom ellenére jött létre, azon egyszerű (és egyben rettenetesen komplikált) oknál fogva, hogy elemi erővel kikívánkozott – jobb meggyőződésem ellenére is. Mindazonáltal ezeknek a verseknek, én legalábbis úgy élem meg, vajmi kevés közük van az én személyes gyászfeldolgozásomhoz (eleve tagadom is, hogy a gyász „feldolgozható” volna, a folyamat része, hogy szelídülnek az érzések, valamiféle rutinként hozzászokunk a feldolgozhatatlan érzés meglétéhez mint valami maradandó, testi torzuláshoz, ami innentől – ha tetszik, ha nem – velünk marad örökké). A verseknek, persze, van, mégiscsak személyes közük hozzám és az érzéseimhez, tapasztalataimhoz, de csak egy irányú módon – azok nélkül nem születhettek volna meg. De semmiféle megkönnyebbülést nem adott a megírásuk, nem használt (nem is ezzel a céllal írtam őket) valamiféle terápiaként, vagy, ahogy közhelyesen mondani szokás: a szavak, a kimondás gyógyító ereje. Cinikusan és kegyetlenül fogalmazok, azt hiszem, de a félreértések kerülése végett hozzáteszem: ettől még másnak, más helyzetben, lehet, hogy tényleg segíthet, ha szavakat talál a kimondhatatlanhoz, nekem is volt már, amikor ennek személyes tétje volt, ez nem az az eset. A kérdésre pedig azért sem tudok ennél pontosabb, értékelhetőbb választ adni, mert, miközben tudom, hogy a gyásznak van egy sematizálható lefolyása, stádiumai, tünetei stb., ettől függetlenül is, minden gyász, veszteség átélése végtelenül egyedi. Ezért is olyan végtelenül magányos ez, mert egy bizonyos szinten túl megoszthatatlan, elmondhatatlan, átélhetővé tehetetlen és feltárhatatlan. És ezek a korlátok természetesen a vonatkozó verseim esetében is érvényesek, ezért sem gondolom, hogy sikerülhetett szavakba öntenem „mindazt”, amit ilyenkor az ember átél. Inkább csak valamennyit, pár körülményt, érzést, eddig mehet el a költészet (vagy eddig tudott az enyém).

Annak ellenére, hogy mennyire megrendítő a halál folyamatos jelenléte és a halottainkra való emlékezés a könyvben, afféle ellenpontozásként átitatja valamiféle szúrós, keserű komikum is, humoros, szarkasztikus, (ön)ironikus szövegvilággal. Ezek a szövegek hogy születtek, hogyan válogattad be őket?

 

Igazából nem érzek ilyen elvágólagos kettősséget a kettő között. A felfogásomban tragikum és komikum (hogy csak sarkított szélsőértékeket említsek) nem egymás ellenpólusai vagy ellentétei, nem zárják ki egymást. Sőt. Alapvetően együtt járnak, feltételezik egymást, még nem is spektrumként írnám le a komolyság vagy tragikum és humorosság, irónia végpontjai közti tartományt – mivel hogy nem végpontoknak látom ezeket. A gyászba is kerül némi fekete humor vagy fájdalmas, de mégis szép és vidám emlékezés, a viccek sem igazán könnyedek vagy felszabadultak. Lásd: a könyv egyik, talán „humorosabbként” felfogható versét az emigrációról és az elnéptelenedő, magába záródó országról írtam – ez akkor, ha viccelünk vele, már nem is volna tragédia? Vagy egy elviekben igen szomorú, „komoly” témáról szóló vers az Egy cigarettaszünet előzményei című, amely az emberélet folyamán sorjázó veszteségek, halálok, véget nem érő gyászolás témakörét boncolgatja, ezt azért nehéz „jó vicc”-nek gondolni. Közben a vers viszont arról is szól, hogy hány és hányféleképp lehet félreérteni, félreolvasni egy ilyen témájú verset, hogy miközben valami ilyet olvasunk, értelmezünk, már mennénk ki rágyújtani, mennyire funkcionális és gyakran korlátozott érvényű lehet (még szakmailag magas szinten is) az olvasás. Ez akkor meg humoros volna, ezen gúnyolódni – aztán mégis megfér ez a két dolog egy versben, számomra valójában teljesen problémátlanul, sőt magától értetődően, ahogy a legtöbb dolognak, történésnek, tapasztalatnak legalább két olvasata, értelmezhetősége van (valójában sokkal több is), de legalább egy drámai és bohózati mindenképp. Ezek pedig, mint a legkomolyabb tragédiák és a legjobb viccek, jellemzően egy tőről fakadnak.


A közélet, ezen belül főleg a művészetpolitika kritikája is markánsan megjelenik. A versek megírása óta kormányváltás történt Magyarországon. Bízol egy jobb, igazságosabb jövőben?

Maradjunk annyiban, hogy próbálok. De, ha általánosabb érvénnyel kérdezed: határozottan. Ha szűkebb értelemben a kulturális, művészeti élettel kapcsolatban (én most maradnék csak ennél a válaszom további részében), akkor valamivel kevesebb reménnyel – de legalább valamennyivel. De ehhez hozzá kell tennem, hogy a bizakodás, az optimizmus nem hozzám közel álló dolgok. És ez nem is csupán politikai bizalmatlanság – az is van benne, hiszen az új kormánnyal még épp csak ismerkedünk –, hanem egyben annak a szomorú realitásnak a belátása is, hogy a kultúra kérdése jellemzően nem tartozik a politika elsődlegesen fontosként kezelt területei közé. Ez indokolt is, amilyen helyzetbe Magyarország az elmúlt több mint másfél évtizedbe került, másrészt végtelenül elszomorító is, persze, hiszen a kultúra, annak sokszínűsége, működése alapvető nemzeti kérdés, a haza vagy a nemzet virtuális fogalmai jelentékeny részben ebből, a múlt és a kortársi jelen kultúrájából is képződnek meg. Ez pedig, ha többszörös áttétellel is, de kihat mindannyiunk, a kultúrát, legalábbis annak magasabb változatát nemigen fogyasztókra is, amennyiben mindannyiunk pszichéjét, mentálhigiénéjét, beidegződésünket, modorunkat, reflexeinket – mivel hogy: világlátásunkat formálja. Másrészt, fonák módon, van ennek jó része is. Nincs még olyan rég, hogy elfeledjük, mikor a kultúra államilag reflektorfénybe került, gyarmatosítandó területként. Most talán csendesebben, nyugodtabban, nem bosszúvágytól vezérelve és főként – ha megvalósulhat – szakmai alapon és a közeg legkülönfélébb képviselőjével egyeztetve talán tényleg elindulhat valami pozitív. Azt mondanom, hogy hiszek ebben, kicsit túlzás lenne, elsősorban megannyi korábbi negatív tapasztalat miatt – de kizártnak tartani pedig botorság. És, bár hiszem, hogy alapvetően „mindig lehet rosszabb”, abban azért biztos vagyok, hogy a NER-féle kultúrpolitikánál most csak valami jobb jöhet. A kérdés, persze nem az, hogy ez így is lesz-e, ahogy a viszonyítási alap is torzít a képen, ettől most már (még szoktatom hozzá magam) el kell tudni vonatkoztatni; annyi rémes és méltatlan kompromisszum (vagy még annak is a hiánya) után ideje végre azt megtenni mércének és elvárásnak, hogy hogyan lehetne jobbá tenni a kulturális, művészeti életet, annak infrastruktúráját. Szerencsére nálam ennél ilyesfajta szabályalkotó, rendszergyártó gondolkodásra jóval alkalmasabb agyú kollégáim már neki is álltak elképzelések, javaslatok, vitairatok publikálásának. Hálás is vagyok nekik érte – és bízom benne, hogy ezúttal a politika is akarja meghallani a hangjukat. Ha ilyen értelemben értetted a kérdést, akkor (legalább) ebben szeretnék bízni.

 

A Petőfi Sándorhoz való viszonyodat is tematizálod; a (PS.) kifejezetten róla szól, a Poétikai merengések holdfényben pedig erősen emlékeztet A hold elégiája című, erősen ironikus Petőfi-szövegre. Miért gondolkodtál 2020 és 2026 között éppen Petőfin?

 

Számomra ez, író, de főleg: olvasó emberként elég evidens. Petőfi nemcsak a magyar líra egyik legnagyobbja, hanem rendkívül érdekes, izgalmas költő is – ahogy a kötetben így vagy úgy megidézett többiek is: Orbán Ottó vagy a régebbiek közül: Balassi, Berzsenyi, Ady, Babits, Kosztolányi – Arany egy egész versátiratot is kapott. Számomra ez, a róluk, de inkább velük való gondolkodás eléggé magától értetődő. Petőfi sem most először kerül elő a verseimben, már a 2012-es Számvetésforgóban is szerepelt egy róla szóló versem. Ennek a mostani darabnak a közvetlen kiváltó oka egy megtisztelő felkérés volt: a néhai Kovács András Ferenctől jött, a Látó tematikus számába, mely az akkor kétszáz éve született költő előtt tisztelgett. Nehezen és nem szívesen írok előre megjelölt témára, felkérésre verseket, de ez esetben mind a téma, mind KAF személye miatt biztos voltam benne, hogy elvállalom, Petőfi költészete, irodalmi szerepe(i), öröksége, halála utáni mitizálása mind-mind foglalkoztat, és úgy éreztem, az ezekkel kapcsolatos gondolataim némelyike organikusan találkozik azzal, amit ezekben az években, a 2020-as évek Magyarországában éreztem, megéltem és a versben megírni szándékoztam.

 

Sok vers amolyan metaszöveg, amely magának a versnek a születésére, lényegére, az irodalom értelmezési és oktatási kereteire reflektál. Mit gondolsz, mi, akik a posztmodern korban vagy azután születtünk, már mindörökké ilyen "meták" maradunk?

 

Ó, korántsem! Elég csak arra gondolni, hogy ez a vonás, az irodalomra, saját megalkotottságára, befogadhatóságára stb. reflektáló irodalom nagyjából a 2010-es évek elejére végképp kiment a divatból, manapság kifejezetten modoros, ódivatú dolognak számít. És hát nem is érthetetlen, miért: a kilencvenes, kétezres évekre ez a fajta „szövegirodalmi” attitűd tényleg olyan domináns hegemóniával képviselte (már igen hosszú ideje is) az irodalmi mainstreamet, hogy valóban kifáradt, önismétlővé vált, ténylegesen manírossá üresedett, afféle tiszteletkörként, „gyári reflex” gyanánt. Előbb (mint az rendre lenni szokott) az úgynevezett irodalmi divat fordult el ezektől a megoldásoktól, majd, némi fáziskéséssel én is, lévén az irodalmi trendeket követem, figyelek rájuk, de alkotóként nem különösebben foglalkoztatnak vagy befolyásolnak ezek. Végül azonban én is meguntam a pályakezdésem „posztmodernkedéseit”, főleg amiatt, mert magamnál is modorosnak, kiszámíthatóan, korlátozottan egyedinek vagy innovatívnak éreztem utólag ezeket a megoldásokat. A Messziről jött vendégek jó pár versében megjelenő, mondjuk így: irodalmi reflexiók, önreflexiók így tehát már afféle ellenfolyamatként születtek: szinte túl pedáns is voltam abban, amilyen szigorúan leneveltem magam ezekről a megoldásokról, miközben helyenként, mint például a korábban már említett Egy cigarettaszünet előzményei című versben is, úgy éreztem, valami érdekeset, relevánsat hozzátehetne a műhöz (akár szövegszervező elemként is), ha szánt szándékkal nem tenne úgy a versbeszéd, mintha nem tudná magáról, hogy az. Számos versnél azonban az elsődleges reflexeim, írás közben, mégis azt diktálták, hogy juj és jaj!, már megint az átkos, „meghaladott” posztmodernitáshoz nyúltam, mint annakidején, pályakezdőként, aztán, ahogy a kiváló Mrs. Lipton mondja a Csengetett, Mylord?-ban, „hova vezet mindez?!” Azonban, amint ezt felfedeztem magamban, ezt az idomított ellentartást az irodalmi reflexiók iránt, viszonylag tudatosan igyekeztem (persze, módjával) lenevelni magam róla, bízva benne, hogy a tacskóéveimhez képest érettebb fejjel, valamicskét talán már tapasztaltabban, többet tudva arról, hogy mi és főleg miért működik vagy nem működik egy-egy versben, nem felesleges, üres elemekként kerülnek ezek a momentumok a versekbe, hanem manapság (mit ad isten) már inkább kikopott, így ritkaságszámba menő, izgalmasan (is) kihasználható lehetőségek gyanánt.