„Viszonyaink áttetszők és kuszák, merevek
de gyengék, könnyfakasztóan ostobák,
de hát mire is számítottunk, a palaszínű ég alatt
nem tagadhatjuk meg magunkat, csak egymást.”
Krusovszky Dénes 2020-as verséből, az Áttetsző viszonyokból emeltem ide a fenti összegzést,
s ha még hozzátoldottam volna pár sort ugyaninnen az ember törékenységéről is, akkor – úgy
vélem – elég pontosan jellemeztem volna a prózaíró Krusovszky világát a lírikus Krusovszky
szavaival. Epikus életművének szinte minden darabjáról elmondható – A fiúk országától
kezdve a két regényen át A másik mozaik című kötetig, hogy írójukat az alapvető emberi
viszonyok – a szülő-gyerek, a férfi-nő, a testvéri, baráti, munkatársi kapcsolatok –
ellentmondásossága, változékonysága, kiismerhető kiismerhetetlensége izgatja. Mert
viszonyaink áttetszők. Kivehetők, de csak annyira, mint hajdani fémtükrökben az arcok:
„tükör által homályosan”. Szerteágazók, kuszák, sok hatásnak vannak kitéve, átlátszóvá még
pontos prózaanalízisekkel sem tehetők. Olyan epika ez, melynek fókuszában nem a
történések, fordulatok, bonyodalmak állnak, hanem ezek háttere.
Különösen igaz ez az új kötet, A másik mozaik hét elbeszélésére és három novellájára (ez
utóbbiak A halott fiú anyja, a Halászok és a Rage Room). Drámai történés jobbára a szereplők
múltjában fordul elő, mely már eleve behatárolja a helyzetüket. Fordulat, lényegi történés
előfordulhat még a jövőben is, de azok elbeszélésére a narrátorok már nem vállalkoznak. Az
énelbeszélők (ők vannak többségben) meg sem tehetik ezt, hisz beszámolójukban a
helyzetüket gondolják végig, talán épp döntést készítenek elő (vagy vizsgálnak felül). Így az
olvasónak magának kell kitalálnia, mi fog történni, ha egyáltalán történik valami. A
Bronzszínű foltok, A halott fiú anyja, A másik mozaik, a Hikikomori és a Rage Room esetében
több jövőbeli eshetőséggel is számolhatunk attól függően, hogy a narratív valóságokból
milyen vonatkozásokra figyelünk fel, s közülük melyeket tartjuk perdöntőnek. A Krusovszky
által konstruált világok ugyanis sokrétűek, összetettek. Az utalások, célzások az
előzményekre, következményekre, az emlékidézések több időbeli réteget létrehoznak, ezek a
tárgyi környezet rajzával kiegészülve olyan gazdagságot eredményeznek, hogy nem könnyű
minden kis információra külön ügyelni.
A címadó elbeszélés, A másik mozaik esetében például nyitva marad a kérdés, hogy mi történt
a görög társasutazáson résztvevő öregúrral. Hazatérhetett-e a larisszai kórházból az otthonába,
ahogy ezt (beágyazott elbeszélőként) az utazásról fél évvel később mesélő középkorú férfi
reméli, vagy ott halt meg, netán pszichiátriai betegként kezelik valahol? Ha az idős férfinak a
múltra vonatkozó megjegyzéseivel szembesítjük jelenbeli viselkedését – dührohamát és
későbbi összecsuklását – súlyosabbnak ítélhetjük állapotát, mint ahogy azt a másodlagos
elbeszélő látja, és sok mindent megsejthetünk a jövőjéről is. Az öreg többször említi, hogy
egy éve vesztette el feleségét tüdőrákban, pedig az asszony sosem dohányzott. Ő bezzeg
egyfolytában. Elmondja azt is, feleségével huszonkét éve jártak Görögországban, s újra el
akartak jönni. Első ízben akkor látszik szokatlanul ingerültnek, mikor a tengerparton olcsó
kagylófüzért tukmálnának rá. Nincs kizárva, hogy ittjártukkor a feleségének is ajánlgatták, s
ki tudja, nem beszélte-e le az asszonyt a bóvliról. Elvégre ő jó ízlésű, művészettisztelő
építész. Másnap a dioni Dionüszosz-mozaik látványa váltotta ki méltatlankodását, haragját s
tiltakozását. A mozaikot időközben áthelyezték szabad térről zárt épületbe, s az öreg váltig
állította, sőt harsogta: „Ez nem ugyanaz, ez valami más”; „ezek kicserélték az egészet”.
Holott korábban maga számolt be arról a hosszadalmas és precíz munkáról, amellyel az
átszállítás megtörtént.
Felvetődik a kérdés: milyennek láthatta hajdan az akkor még magabiztos, tetterős építési
vállalkozó a mozaikot? Az erőtől duzzadó, önhittségtől sugárzó Dionüszosz istent és
győzedelmes vonulását? S milyennek láthatta a feleség? Lehet, hogy most az asszony
szemével látja a figurákat? Vagy egy halála felé tartó, elözvegyült ember szemével? A belső
változás kivetítése a külvilágra (nem én, a külvilág lett más), a feltámadó harag, majd az
agressziónak önmaga ellen fordítása (fejét ablakba veri) súlyos megrázkódtatást sejtet. A
személyiség került mérlegre? A leélt élet mozaikjai rendeződtek át? Az önkép sérült vagy a
bűntudat tört fel?
A másik mozaik nem marad meg a fenti titokgócnál: az ismeretlen öregember története
kerettörténetbe ágyazódik. Ezáltal két barát életközepi válságára is ráláthatunk, mégpedig az
idős férfi egzisztenciális krízisének a perspektívájából. A kerettörténet szereplői (az
elsődleges és a másodlagos narrátor) új nemzedékhez tartoznak. Rájuk már hatottak az
emancipációs mozgalmak, beletörődtek a mellérendelődésbe (talán még kedvelik is, mint a
Fent a hegyen én-elbeszélője) és mégsem érzik jól magukat. Egyiküket (a társasutazás
résztvevőjét) kiégés fenyegeti a munkahelyén, és feleségét, gyerekeit is szeretve unja. Ezért
aztán ivásban, pornónézésben és kényszeres alkalmazkodásban keres menedéket. (Kiégés
ellen a Rage Roomban a pusztító indulat szabadon engedését kínálják piaci alapon.) A másik
mozaik elsődleges elbeszélője pedig épp elvált. Neki is volt egy görög útja a feleségével, s
most a hajdani szerelem csodás irracionalitásáról tűnődik. A két barát valószínűleg sosem volt
az élet császára, kis stiklik, önfeladások, árulások szegélyezhették útjaikat, s a bűntudat úgy
kíséri őket, mint az élet természetes velejárója, de azért szívesen felejtenek. A társasút
elmesélője az öregúr sorsáról is szívesen megfeledkezne, végül is eléggé beleártotta magát. A
felejtés, felejteni tudás számára is létkérdés, állapítja meg kicsit cinikusan a barátja: „ha nem
felejtenénk, élni sem bírnánk, márpedig élni, akárhogy is nézem, tulajdonképpen muszáj.” Az
állítás önmagában igaz, de az adott szituációban ironikusnak hat. Mielőtt felejteni kezdünk,
talán szembe kellene néznünk viselt dolgainkkal. Lehetőleg addig, amíg nem roppanunk bele.
Krusovszky szereplőinek elvont következtetései, bölcsességei jobbára duplafenekűek:
érdemes őket alaposan átgondolni, hol, milyen körülmények közt érvényesek. Ehhez a
mérlegeléshez hozzásegít a kötet a maga motívumhálójával. Visszatérő elemek jelzik, hogy
egyazon problémahalmaz köré szerveződnek az egyébként nagy változatosságot, sokféle
életformát, magatartást felvonultató szövegek. A kulcsfogalom most is, mint Krusovszky
pályáján annyiszor, az idegenségélmény. A karakterek elidegenedése másoktól, a környezettől
és saját maguktól – jelenlegi vagy korábbi énjeiktől. A körülmények és viszonyok változásai
miatt kérdésessé válik, kik ők: kik voltak a múltban, és kivé váltak.
E téren a legmeghökkentőbb annak a tizenhét év körüli kamasznak az esete, aki a családi
tragédiájuk elbeszélését a következő felütéssel indítja: „A halott fiú anyja, anyám valóságos
városi látványosságnak számít mifelénk.” Jókora késleltetés után, csak a novella felénél értjük
meg ezt a különös, nagyon távolságtartó, rideg mondatot. Akkor derül ki, hogy a srácnak volt
egy bátyja, de öngyilkos lett, s emiatt a kisváros az édesanyát bélyegezte meg. A kamasz
tudja, hogy az anyja ártatlan, de mikor az végre erőt vesz magán, s vele együtt elköltözni
szeretne, nemet mond. Depressziójában, magába fordulása idején ugyanis az anya a másik fiát
is „elvesztette”: elidegenítette magától. Megfeledkezett róla. Jól követhető a változás: a fiú
éles váltásokkal (értékszembesítő módon) számol be a barátnővel, haverokkal töltött időről,
illetve az otthoni életről. (Ez az egyik értelmezési lehetőség. A visszautasítás másik oka az
lehet, hogy a fiú még nem gyászolta el a bátyját.) A fiúi együttműködés megtagadása
kegyetlennek tűnhet az anya, de érthetőnek a kamasz szemszögéből: veszítse el a barátait,
azokat, akikhez pillanatnyilag egyedül kötődik?
Az Áttetsző viszonyok fent idézett soraiból A halott fiú anyja befejezéséhez nagyon
odakívánkozik a részlet második fele: „nem tagadhatjuk meg magunkat, csak egymást.” S a
könyv egyik mottója is illik ide: „Hogy vagyok, ami vagyok, ez elől nincs menekvés”
(Tanikava Suntaró, ford. Simon Márton). Ez utóbbit a Rage Room asszisztensnője is
beismerhette már párszor élete folyamán. A novellahelyzetben egy dühöngőszobás ügyfele
autófelgyújtása kapcsán ő védekezik riadtan – „De a benzin tényleg nem az én ötletem volt.”
–, miközben senki nem vádolta ilyesmivel. Kontrollhiányára, impulzivitására azonban
mondott pár példát a közelmúltból, miközben ifjúkoráról, a távoli múltról mélyen hallgatott.
Csak nem piromániás volt? Az, hogy a gyújtogató fiatalembert állami gondozásba adott
fiának véli, szintén erre enged következtetni.
A főszereplők jobbára harmincas-negyvenes férfiak. Vagy a családjukban magányosodtak el,
vagy elhagyták őket, mindenesetre nem találják a helyüket s régi önmagukat. Újra kellene
rakniuk életük és személyiségük mozaikjait, vagy legalább megtisztítani a foltoktól: a
magányhoz vezető esendőségektől, rossz hajlamoktól. A foltokat nem véletlenül említem,
motívumsorrá válnak a kötetben a tárgyi világ tényleges foltjai is, nem csupán a magatartás, a
személyiség kedvezőtlen jegyei. Mindkettőre rendre felfigyelnek a szereplők. Vannak, akiket
a másik ember inadekvát magatartása vagy nevetséges akarnoksága tesz figyelmessé egyéb
foltokra is (Drónok, Bronzszínű foltok), s vannak, akik saját szégyellt tulajdonságaik –
ambícióhiányuk, kihasználhatóságuk, magaelhagyásuk (Fent a hegyen, Hikikomori,
Mnémoszüné klinika) vagy veszélyes hajlamaik (Rage Room) miatt lesznek érzékenyek a
külvilág foltjaira is. Szintén fontos motívum a fejfájás – a másnaposságtól a migrénig és a
tudatvesztésig. Mindig jelzik, az önfelejtés védekezés, a test defenzívába vonulása a lelki
zavarok elől. Ezzel ellentétben a tudatos emlékezés jótékony hatású. A legtöbb elszigetelődő,
elidegenedő karakter a múlthoz fordul támpontokért vagy érzelmi vigaszért. Abba az időbe
vágynak vissza, amikor még spontánul, természetesen teremtettek kapcsolatokat. Talán
ilyesmit remélnek akkor is, amikor az ifjabb korosztálytól, fiatalabb nőktől, lányoktól várnak
megújulást (Fent a hegyen, Drónok). A múlt az önkép lényegi összetevője, az aktuális énkép
értékelésének kiindulópontja, ebből adódóan szinte minden beszámolóban jelen van:
fájdalmas emlékbetörésként (Rage Room), szisztematikus megidézésként (Bronzszínű foltok,
Drónok), a jelen állapot magyarázataként (A halott fiú anyja, Halászok). Előfordul, hogy a
szöveg egészét is az időszembesítés strukturálja (Bronzszínű foltok, Hikikomori).
Az akarathiány, a sodródás és a kiszállásvágy érzelmeire szokatlan választ ad a könyv
egyetlen sci-fije, a Mnémoszüné klinika. Itt a főhős mások emlékeihez fér hozzá egy
tudományos kísérlet révén, s ez úgy hat rá, mint a legboldogítóbb tudatmódosítók egyike. Az
írásnak két olvasata van aszerint, hogy ok és okozat viszonyában mit tekintünk kiindulásnak.
Mert az is lehet, hogy az idegen emlékek feltöltése csak fantazmagória, egy baleset okozta
lázálom, de lehet az is, hogy a baleset a módosult tudatállapot következménye.
A Hikikomori elbeszélője olyasmit talál a maga elszigetelődésének az orvoslására, ami az
olvasó számára önbüntetésnek tűnik, nem megoldásnak: ki akar vonulni a világból,
bezárkózni a lakásába a japán hikikomorik mintájára. Ő a balekké válás szégyenével
küszködik. A könyv magánosai közt olyan is van (Bronzszínű foltok), akire felszabadítóan hat
pár jelentéktelen változás az életében. Közülük a legfontosabb, hogy tanúja lesz az őt
gyerekként megszégyenítő apa felsülésének. Kettőjük helycseréjétől megnő a fiú önbizalma,
úgy vélhetjük, nyitni fog a világra. A Bronzszínű foltok a kötet leghumorosabb írása, nem
csupán az apa exhibicionista tetszelgése kap ironikus színezetet, hanem az olvasók nélküli
üzemi könyvtár haszontalan működése is. Humort, iróniát még az Autofikcióban találunk. Itt a
sikeres író – beazonosíthatóan az Akik már nem leszünk sosem szerzője, azaz Krusovszky
Dénes – kerül kínos, félig komikus, félig tragikus szituációba, mikor egy író-olvasó
találkozón a földije megtámadja, hogy a bátyját hamis színben tüntette fel. Itt részben maga az
autofikció szövegtípusa válik irónia tárgyává, részben az írói szerep.
A kötet darabjai bravúrosan vannak megszerkesztve, és változatos struktúrájúak. Krusovszky
a legfőbb feszültségteremtő eszközét, a késleltetést e kötetben is rendszeresen alkalmazza, az
elhallgatásokkal, célzásokkal és erős vágásokkal együtt ezek alapozzák meg a szövegek
titokzatosságát. S mint korábbi műveiben, itt is nagy szerepe van a tárgyi világnak.
Szimbolikussá is válhatnak tárgyi elemek (Drónok, A másik mozaik), de leginkább egy-egy
figura helyzetét, életformáját, életminőségét szemléltetik. Mint a Hikikomori tárgyaktól
zsúfolt lakásának képei vagy a Halászok naturális környezetleírásai. A falusi konyha csutkára
elhasználódott tárgyai szűkös és reménytelenül praktikus életformát sugallnak, a puritán
nagymamáét, a rongyok és pornófotók pedig a fiáét, az alkoholista nagybácsiét a
hajléktalantanyán. A tárgyakat szemlélve a nőkhöz való viszony kettősségét is átéli a fiú
unoka. Életében először.
