„a szövés résein átfolyik a fény” (lezárni)
Szabó Imola Julianna Kivétel a nincs című kötete 2026 júniusában jelent meg a Jelenkor Kiadónál, de eddig a kritika szinte egyáltalán nem foglalkozott vele, pedig – szerintem – ez az utóbbi idők egyik legfontosabb verseskönyve. A kötet mint tárgy is figyelemre méltó. A borítót és az illusztrációkat is a szerző tervezte és készítette. A vizuális jelek szerves részeit képezik a kötetnek, mondhatni egy könyvtárgyat tarthat a kezében az olvasó.
Szabó Imola Julianna sokoldalú művész: táncelméleti szakíró, grafikus, író, költő, videóművek, összművészeti alkotások létrehozója, s ez a sokszínűség, bonyolult komplexitás megmutatkozik a könyvön is. A Kivétel a nincs borítóján nyugtalanító kép látható: egy nő, felhővel eltakart szemmel, nővényi és állati formákkal. A vérből kiágazó, burjánzó erek levelet hajtanak, ágbogaik túlnyúlnak a figura alakjának határain, még a hátsó borítón is folytatódnak. A testhez kék, piros és fehér színek kapcsolódnak (akár Szűz Máriára is asszociálhatunk), illetve a halak aranyló sárgája keretezi a címlapot felülről, ami a „letörni” című verset juttathatja eszünkbe („éjjelre sárga kövekké nő a fény”). Az erek mint gyökerek nyúlnak a hátsó borító Terék Anna által írt ajánlója fölé, mintha levegőbe vagy a földbe kapaszkodnának, vagy akár a semmibe, a „nincs”-be tágulnának. Összetartják a nyelvit és a képit, a teret és az időt, a meglevőt és a hiányt. A papír színe nyers, szürkés, földszerű. A ruha kékes színe fehér résektől szabdalt („a szövés résein átfolyik a fény”; „szétrepedt tojáshéj”), utalhat a kötet szövegében is fontos szerepet játszó transzparenciára, áttetszőségre, a „nincs” és a végtelen jelenlétére. Az első belső borítón levelek, ágak közt meggörnyedt alak áll kezét előre tartva, a testén kézírással fehér szavak, mint apró cérnaszálak látszanak: „anya”, „levágják”, „kenyér”, „te”, nem”, „nem a te hibád”, „sors”, aki”, „megdögleni is”. Ezek a szavak kurzív betűkkel olvashatók a versekben (például: eldalolni: „pedig azokat levágják” ; kiütni: „vaj kenyér tészta”; kipakolni: „nem a te hibád”; „túlmutatni: sors”; túlesni: „aki hamar nő fel az hamar fog megdögleni is”). Azt gondolom, ezt az oldalt vizuális költeménynek lehet tekinteni, hiszen a képi és a nyelvi elem egységet alkotnak. A szöveg itt a jelentés és a látvány része, versszerűsége miatt a kötet szerves részét képezi.
A rajzok a szövegek előtt és mellett is fontos jelentésbővítő szerepet játszanak, illetve önálló jelentést hordoznak. A kötet négy ciklusra oszlik; az egyes egységek élén egy-egy igekötő áll címként: „le-”, „ki-”, „el-”, „túl-”. Az első ciklus előtt egy madár csőréből kopasz, levelet hullató fa ered, aminek az ágai hasonlítanak a hátsó borító vérereihez. A madarat gombolyag- vagy fészekszerű vonalak hálózzák be, ami jelenthet biztonságot és korlátozottságot is. A lap felső szélét vastag vonal zárja. A „ki-/kihordott életek”- ciklus előlapján sötétebb kép látható, a sűrű textúrájú tájat/alakokat kis fehér folt szakítja fel. Egy tekergő szál kivezet egy nyitott ablakon, felfelé eltűnik. Itt a széles sáv függőleges. Az „el-/elfeledett gyerek” szerkezeti rész előtti képen megismétlődik a panelház, illetve egy fej nélküli alak lógatja a lábát a felhőről. A vonal most a lap alját keretezi. Végül a „túl-/túlélni”- ciklus világosabb képén egy lombos fa nő ki egy emeletes házból, fehér gyökereit körbeveszi a „gombolyag”, lombjához fecskét kapcsol egy szál. Az eddigi széles vonal helyét balról megjelenő keskeny vonal veszi át, ami elenyészik a hófehér semmiben.
Azért tartottam fontosnak az illusztrációk részletes ismertetését, mert a képeken a kötet szövegeinek motívumai láthatók. Számomra a legizgalmasabb a fonal vagy szál, ami föl-fölbukkan, összeköt és behálóz, átvezet egyik képtől, szövegtől a másikig; egyszerre jelenti önmagát és utal metaforikus, metonimikus és szimbolikus láthatatlan tartalmakra is.
De mit jelenthet ez a jel? Mi ez a mindent összevarró, összekötő fonal?
Kiterjedt szakirodalma, elmélete van a szöveg-szövet szavak kapcsolódásának. Az elméletírók és az alkotók megegyeznek abban, hogy a „text” és „textil” jelentése, működése toposz minőségben összefügg egymással. Ahogy Roland Barthes fogalmaz A szöveg öröme című könyvében: „A Szöveg plurális. Ez nem azt jelenti, hogy több jelentése van, inkább azt, hogy megvalósítja a jelentés pluralitását, egy redukálhatatlan pluralitást. <…> A Szöveg pluralitása nem tartalmának többértelműségéből ered, inkább az azt összeszövő jelölők sztereografikus pluralitásából (etimológiailag a szöveg, szövet; <…>).” Barthes a költői nyelvet/költészetet nem tartja elfogadható beszédmódnak, mivel a modern költészetből kiindulva hiányolja a nyelvteremtésből az etikai aspektust („<…> amikor a költői nyelvezet pusztán struktúrájával radikálisan megkérdőjelezi a Természetet, nem törődve a diskurzus tartalmával s egy ideológiai támponton sem veti meg a lábát, akkor már nem létezik írásmód, csak stílusok vannak, <…>”) Hozzám – többek között – Héléne Cixous szemlélete áll közelebb, aki szerint „<…> az írás maga a változás lehetősége” , azaz írni, költői szöveget létrehozni önmagában véve is értelmezhető etikai cselekedetként, hiszen megvalósulása és hatása másoknak is segít.
A Kivétel a nincs című kötet szövete a traumákat, a női létet, a test és a megszólalás problémáit tematizálja. Nem „megkérdőjelezi a Természetet”, hanem létrehoz egy komplex világot. Teremt. Teremtő ereje a változást hivatott megvalósítani és segíteni. Sőt, ez a változás magában a szövegalkotás aktusában megy végbe. Szövegei hófehér (tejfehér?) alapon nyelvi, nem nyelvi és vizuális jelekkel létrejövő világszálak: a lírai beszélő belső élményeinek, traumáinak, félelmeinek, fájdalmainak és reményeinek bonyolult szövedékei, amelyekbe „beleszövődnek” a tér, idő, tapasztalat külső elemei is. „A metafora – s általában a költői, az irodalmi nyelv mint olyan – nem elégszik meg annyival, hogy felfüggessze a valóságot, de a jelentést a valóság felől is megnyitja, nemcsak a képzelet felől: legfeljebb ez a valóság nem a közvetlenül megtapasztalt, természeti valóság, hanem egy mélyebb, voltaképpen megalapozottabb realitásra utal.” - írja Földes Györgyi Riceur teóriáját értelmezve. Én annyival egészíteném ki, hogy a „mélyebb realitás” része a megtapasztalt valóságnak, maga is valóság, mint ahogy – természetesen – a költői nyelv, a vers szövege is az. Nincs „külön valóság”. A költészet éppen a valóság legrejtettebben, legfájdalmasabban megnyilvánuló működését képes közvetíteni. „A nyelv <…> alkalmas arra, hogy közelebb vigyen <…> a tapasztalathoz, hogy utat törjön addig, ameddig a kifejezés megengedi. Létre tud hozni, és szorosra tud fonni egy olyan utaláshálót, melynek szövedékében sejthetővé válik az a tapasztalat, aminek eredendően ambivalens karaktere nem deficit, hanem pozitív létmód.” Deczki Sarolta is az „utalásháló” és a „szövedék” szavakat használja a nyelvre, amelyet – határait is figyelembe véve – alkalmasnak tart a tapasztalatok kifejezésére.
Nemes Nagy Ágnes publikálatlan esszéjét az írásról Pataky Adrienn idézi: „<…> nem azonos a transzcendenssel; az kívülem van, ez bennem. De velem sem azonos, mintha külön érdekei lennének. Fütyül a tudatos érdekeimre. Félek is tőle olykor, hiszen nincs hatalmamban. Állatokban, növényekben és – igen – kövekben ráismerek. Természeti jellegű. Csak az a vers ér valamit, ami mellőle nő ki, vagy amelyikben legalább egy fotonja, egy lehasadt paránya található. Minden egyéb vers epidermisz-borzolódás, langyos szimpla kávé.” Szabó Imola Julianna verseit talán Nemes Nagy sem nevezné langyos kávénak, hiszen minden sorában, szavában valami elemi erejű, szerves teljesség érezhető.
A kötet nyitó verse a letakarni című mű, amelyben a varrás metaforarendszeréhez kapcsolódóan a „gyűszűért”, „gombostűk” és a „foltokat”, „varrod össze” szavak olvashatók. Pontok és foltok szabdalják és alkotják a világot, amelyet az első sorban T/1-ben, majd E/2-ben megszólaló beszélő próbál összetartani, kitisztítani („áztatod és áztatod/ testedben a foltokat”). Törekvése szinte lehetetlen és fájdalmas („a világ élei/ felsértik tenyerem”). A fájdalom tere külső („gyűszűért zuhantunk/ a panelházak alá”) és belső („kifolyik ujjaid között a vérsár”); konkrét, „valóságos” („panelházak”; „éjjelre”; „szülő”; „másnap”; „kilakoltatás előtt”; „fal”) és metaforikus/metonimikus („bábeli szótagok”; „távolodás díszletében”; „bélésként csúszik szét/ az éjszaka”; „áztatod és áztatod/ testedben a foltokat”). Egyszerre tértapasztalat és térkonstrukció, bizonytalan és bizonyos. Ebben a térben sok fájdalmas tapasztalat van jelen, ugyanakkor része a térnek az is, ami nincs. A ki nem mondott „nincs” nélkül minden más lenne. Nem jobb vagy rosszabb, hanem más. A vers terében az elvont fogalmak, irányok („az égtájak”) pontszerűen jelenvalók („gombostűk”), ezzel szemben áll a konkrét és metaforikus idő képe: „bélésként csúszik szét/ az éjszaka” , azaz a kemény, hegyes, felsebző pontokkal szembeállítható az egybefüggő, lágy, szétcsúszó megfoghatatlanság. A beszélő tapasztalata Barthes „elvárásainak” nem felel meg, hiszen látszólag fiktív teret teremt, de ez a tér épp képei által konstituálja a valóságot.
A kötet címe talányos, nehezen megfejthető, ezért többértelmű. Abba a halmazba, amelyben kivétel van, mindenképpen létező elemek tartoznak. A „nincs” üres halmaz, tagadó létige, vagy birtoklást tagadó szó. Elvileg, ha valami nincs, akkor nem lehet része a halmaznak. A címben viszont a „nincs” szó nem igei, hanem főnévi jelentésben jelenik meg, erre utal a határozott névelő is. A paradoxon így teljes: a „nincs” (ami a létező tagadása, egyfajta hiány vagy a semmi) olyan, mintha létező dolog lenne, vagyis van. Ahogy Heidegger írja: „És mivé válna a tér üressége? Túl gyakran tűnik egyszerűen csak hiánynak. Az ürességet ilyenkor úgy értik, mint a hézagok és köztes terek kitöltésekor fellépő hiányt. Mégis vélhetően az üresség éppen a hely sajátosságának édestestvére, s ezért nem hiány, hanem létrehozás.” Azzal, hogy a kötet címe kiemeli a „nincs” szót, fókuszba kerül a szövegek értelmezésekor is. Mi nincs? Mi hiányzik? Ez a „nincs” a szálak által összetartott, összecsomózott szövedékből hiányzik? A rácsok közötti hézag? Ezt az elemet nem képes „belevarrni” a beszélő a szövegbe, testébe? Vagy léteznek olyan tapasztalatok, amelyek a fájdalom mértéke miatt szinte tabuknak számítanak, kifejezhetetlenek prózai, hétköznapi nyelven? A Barthes-féle elvárásoknak a predikatív kijelentések felelnek meg, amelyek magukban foglalják az „igazságot” (ezáltal a fikció világába vezetnek), mintegy kinyilvánítják azokat. Szabó Imola Julianna versei ennél jóval többek: tömör, lecsupaszított, enigmatikusan sűrű szövegei a „nincs”-et, a hiányt, a szálak közötti űrt is kifejezik. Hiszen a térben nemcsak a megfogható anyag létezik, hanem az anyag réseit kitöltő űr is.
A kötetben tizenegyszer fordul elő a „nincs” szó (ebből kétszer jövő, egyszer múlt időben). Kétszer birtoklást tagad (kipakolni: „torkolata nincs a medernek”; elnézni: „anyámnak nincs szárnya”), minden más helyen létezést tagad (kifordulni: „nincs ébredés”; „mert már nincs padlás”; kiásni: „nincs több álruha/ nem lesz többé/ szem és száj nélkül/ betonra rajzolt hatféle anyád/ nem lesz kínos másnap/ se kövek se karcok se üvegek”, elbeszélni: „a bűnben nincs párbeszéd”; elragozni: „de ha nincsenek jelek/ miként beszéljek hozzád”; elengedni: „nekem már nincs hova mennem”; túlnőni: „pedig akkor már nem voltak lángok se szikra”). Ezzel a szöveg (heideggeri értelemben) létrehozza a hiány terét. Kifejezi a fájdalom, a veszteség, a halál és a traumák kifejezhetetlenül fájdalmas tapasztalatát. Megteremti a „valamit” a „nincs”-ből. Hangot ad a néma fájdalomnak, a nyelv/beszéd nélkül szenvedő(k)nek.
Michel Foucault alkotta a „heterotópia”, azaz a „hely nélküli hely” fogalmát, ahova azokat a tereket sorolja, amelyek átmenetet képeznek, határon találhatók (mint pl. a partot mosó tenger, a kőszoborban található lyukak, vagy a gombolyag szálai közötti űr, a galacsin lapjai közötti hézag). „A rend egyrészt magukban a dolgokban adódik belső törvényekként, titkos hálózatként, amelynek különféle pontjairól e dolgok mintegy nézik egymást, másrészt pedig a rend csak bizonyos tekintet, figyelem, nyelv keretében létezik, és csupán e keret üres kockáiban nyilvánul meg a mélyben, csöndben, már jelenvalóként várva kijelentése pillanatát.” Ezek a terek Szabó Imola Julianna verseiben is megjelennek. Állandó és visszatérő, központi motívumok a víz, az úszás és a szél. A víz és a szél „kitöltik az űrt”, az ember számára megfoghatatlan minőségű anyagból állnak, jelentésük archetipikus.
A már idézett letakarni című versben („áztatod és áztatod/ testedben a foltokat/ hátha feloldódnak/ de megtanulnak úszni/ pikkelyes és kemény/ kérges vázuk/ átalakít”) a testben található foltok tanulnak meg úszni, azaz alkalmazkodnak a körülményekhez („áztatod”, „de megtanulnak”), ezáltal a változást, a túlélést segítik. A leúszni című verset a címe is ehhez a motívumhoz köti. A „de a hínár cérnája összevarrta a hullámokat” sorban összekapcsolódik a varrás/szövet, és a víz motívumköréhez tartozó „hínár” szó. Mintha a könyv illusztrációjában látható, mindent összekötő szál lenne a cérna, amely rögzíti a megfoghatatlant, szövetet alkotna a vershez a kifejezhetetlenből. A leemelni című vers kettéosztja a teret, a part és a víz horizontálisan elkülönülnek egymástól. A hullámok mozgása vertikális, lefelé irányuló („hullámzik/ merül/ süllyed”), amiből fölfelé csak a szél képes kimozdítani az éjszakával körülvett, eltévedt úszót („nem vártál szelet/ halrajokban úszott köréd az éjjel/ két kikötő között/ bárki eltéved/ ha szárnya lesz annak/ amit felemel”). A szél tehát olyan anyag, amely jelen van, alakít, ereje van, bár „láthatatlan” (csak a környezetre gyakorolt hatása látható). A fent említett heterotopikus teret kitöltő „semmi” idézi elő a változást („szárnya lesz annak/ amit felemel”). Kivétel, ami nincs, viszont a legreménytelenebb helyzetekben „felemel”. A kipakolni című vers utolsó sora elkülönül a többitől („úszol”). Olyan itt ez a szó, mintha a létezel vagy élsz szó szinonimája lenne.
A kötet szinte minden versében felbukkanó nedves, áramló, folyékony elemei felidézik a magzatvíz védett közegét (ami lehet fullasztó és veszélyes is). Elszakadnak a szokásos irányt képző szilárd talajtól, új irányt jelölnek ki. A számomra kissé ijesztő elnevezésű, Astrida Neimanis által alapított „hidrofeminizmus” mozgalmának is az volt a célja, hogy a szokásos, hierarchikus, merev közegekből kilépve új irányból tekintsenek a világra, valóságra: „<…> nem a szilárd (illetve annak tűnő) testek individualitására, hanem a folyadékok közösségére teszi a hangsúlyt, ami összeköti az embert a többi élőlénnyel és az élet alapfeltételével, az anyagcserét lehetővé tevő vízzel. <…> a merev és átlátható (egyúttal könnyen kiaknázható és kontrollálható) racionális struktúrákat felváltja a szabad áramlás, a deterritorizáció, amely a hatalom és a tudás újraszerveződéséhez is elvezethet.” A mozgalom hatása a képzőművészetben, a performansz-művészetben, illetve számos más területen is megjelent. Mindenképpen érdekes felvetés, hogy a gyakran traumákat okozó, merev, megszokásokon alapuló társadalmi, szociális kapcsolódásainkat egészen új alapokra helyezi, a középpontba a szabad áramlást teszi, amelyben a test nem uralja a közeget (mint hagyományosan), hanem az empátia és egyfajta szimbiotikus kommunikáció kapcsolja össze az élőlényeket. Szabó Imola Julianna versei megvalósítják ezt a kommunikációt. Empátiája minden élőre kiterjed, eggyé szövi szavaival a széteső, apatikus, keserű világot.
Mi jelent még összekötő kapcsot a kötet verseinek heterotopikus tereket megíró közegében? A nyelv. A versek világában a „nyelv”, a „szó” és a “beszéd” szintén visszatérő elemek. Szerepük ambivalens. A nyelv egyrészt segít kifejezni az érzéseket. Azt gondolom (Bathes-tal vitatkozva), a versbeszéd mindig többet képes kifejezni, mint az epika fiktív világa. Nincs fiktív vers. A vers nyelve (jó esetben) egyedi, hiszen elemi módon kapcsolódik a versben beszélőhöz. A jó költői nyelv nem szépelgő lirizálás, nem hamis közhelyek „feldíszítése”, nem tanító célzatú kijelentések sora, hanem elemi része az individuumnak. Az írás testi tevékenység. A szöveg – test, a test – szöveg (ezzel a témával kiterjedt szakirodalom foglalkozik) , és mint ilyen a némaság és az elfojtás (a „nincs”) ellentéte, megtörője.
Az ilyen értelemben vett megszólalás képe az “éneklés”. A kipakolni című versben még az ének is elakad („éneked dadogás”). Az afáziás ember beszéd- és nyelvhasználati képessége sérül, képtelen kifejezni magát, de énekelni képes. Mintha Szabó Imola Julianna szövegeinek beszélője ilyen afáziás betegséggel küzdene, amit a traumák okoztak. Afáziája – természetesen – képletes. A beszéd, a szó akár bántani is tud, eszköze lehet a hazugságnak. (kifordulni: „ha kétszer mondjuk el/ ugyanazt a mondatot/félbetörik”; kiásni: „csak a szavak/ azokat hova nyeld”; elkenni: „rövidre vágta/ a mondatait a haját”;elbeszélni: „a bűnben nincs párbeszéd/ csak zárójelek/ idézetek/ és kötelék”). Az ének a beszéd előtti megnyilvánulási forma, a külső hatások előtti állapothoz köthető (ki)áradás (kiütni: „számolni sem tudtál/ csak énekelni”), még szabad, tiszta és őszinte. Ehhez kapcsolódóan Héléne Cixous – a már idézett A medúza nevetése című kiáltványában – az éneklést a női léthez kapcsolja: „Akárcsak az írásban, a női beszédben sem szűnik soha annak az éneknek a visszhangja, amely valaha átjárt minket, észrevétlenül, mélyen megérintett, és amely meg is tartotta a hozzánk szólás képességét.”
A kötet motívumai közt állatok (madarak, szarvasok, bálna), növények (fák, cserjék és virágok) és emberek (anya, apa, gyermekek, nagyanya, nagyapa) is megjelennek, mindent összekötnek a szálak: élőt és élettelent, mondhatót és mondhatatlant. Az előző témához is kapcsolódik a lemerülni című vers kezdő sora: „fejhangok egy bálna énekében”. A vízi óriás éneke sirató ének, a merülő lírai beszélő fájdalmának mértékét fejezi ki („és csak merülsz/ és merülsz”).
Számomra a madarak a legizgalmasabbak, mert a madár topikusan a szabadságot, a dimenziók közötti áttörést és az éneklést egyaránt jelenti. Az „el-” – ciklus előtti rajzon is madár látható, mint ahogy erről már írtam. A madarak többször a metaforák képi síkját alkotják, illetve a „szárnyalás”, „szárny” szavak a korlátozhatatlanságot jelentik (lefogni: „madarat nem érdemes”; leemelni: „ „bárki eltéved/ ha szárnya lesz annak/ amit felemel”; letörni: „pikkelyes madarak úsznak a fák lombjain/<…>/ ezer fekete madár éhesen csipkedi/ vajúdva hántja az ég kérgét”; kipakolni: „uszonyaid sorvadt szárnyak”; túlnőni: „de áttetsző árnyékot varrnak körém a madarak”; túlesni: „ha kinyitom a szemem madárnak látlak”). Bár a tér és az emberi viszonyok fájdalmat szülnek, a beszélő nyelve megbénul, a megszólalás nehéz, szinte lehetetlen, az éneklés, úszás és a szárnyalás képessége mindentől függetlenül, gyakran nehézségekbe ütközve, de létezik. Maguk a versek is „énekek” (siratóénekek?), a szöveg a fájdalom réseit tölti ki szóval.
Írásom mottójául a lezárni című vers részletét választottam, mert a Kivétel a nincs című kötet áttöri a fájdalmat, erős és bátor jelekkel sugároz fényt a szenvedés résein keresztül. A transzparencia mindig jelzi a teret és irányt, ahonnan nézünk, és megmutat valami átszűrődőt (a „túlit”, a „mást”), azaz utal a láthatatlanra, láthatóvá téve azt, illetve megmutatja a közeget, ami átlátszik. A címben idézett soron kívül a kivágni („átfon a fény a levelek résein”), a kifújni („átúsznak a fényen pikkelyes/ halottaim”), vagy pl. a túlnőni („egy emlék/ néha felvittem a fényre”) című versekben csillan fel a fény valamilyen közegen keresztül.
Tehát, összegezve az eddigieket: a kötetben a szövés-szöveg motivikus és vizuális módon is megjelenik. Olyan traumatikus tapasztalatokat tematizál, amelyek a kimondhatóság határán mozognak. A látszólag megbomlott egészet összetartja a létezés szála, (köldök)zsinórja, a fájdalom közegében fuldokló ember / nő saját irányt és nézőpontot talál a kifejezhetetlen kifejezésre, a többi élővel való összekapcsolódásra. Létével, szavával, lélegzetével kitör a láthatatlanságból, kitölti a semminek, a „nincs”-nek tűnő teret, megalkotja önmagát fájdalomból, szépségből, nyelvből és képekből. Együtt áramlik az élettel. Úszik.
