Ezen a héten a legújabb Új Forrásé és a februári Székelyföldé a főszerep. A mostani lapszemle leginkább arról szól, hogy mi mindenből lehet tanulni és mi mindent kell megtanulni.
Kezdjük az Új Forrással, amelynek rögtön az elején olvasható Kazuo Ishiguro (vagy Ishiguro Kazuo) japán származású brit szerző Rock helyett regények című prózája, Szilágyi Mihály remek fordításában. Ishiguro a számomra különösen kedves közé tartozik, így nagy kíváncsisággal vetettem bele magam a prózája olvasásába. Nem is csalódtam. A Rock helyett regények a szerző életéből emel ki néhány kulcsfontosságú, mondhatni, sorsdöntő mozzanatot. Az írás első fele az identitáskeresést és a környezetváltás nehézségeit tematizálja, felelevenítve, hogyan is élte meg gyermekként az Angliába települést, miképp őrizte a saját Japánról alkotott képét, amellyel kapcsolatban csak jóval később eszmélt rá, hogy nem pusztán azért hamis, mert a képzelettel elegyedő emlékek szüleménye, hanem azért is a történelemmel áradó változások már új társadalmi viszonyokat, és ezzel együtt újfajta Japánt is magukkal hoztak. A Japánhoz való viszony történetének feltárása és a gyermekkor felidézése az írás iránti vágyhoz és az ahhoz kötődő témakereséshez kapcsolódnak. Az íróvá válás szándéka a rocksztárrá válás ambícióját váltotta fel, de – mint a szövegből kiderül – nem abban az értelemben, hogy a zene jelentősége kiveszett volna az életéből vagy szakmai életútjából. Néhány sor erejéig láthatjuk azokat is, akik írói életútjának indulásakor kísérték a szerzőt.
Bepillanthat az olvasó az alkotói folyamatok kulisszái mögé is, megtudhatjuk, hol és milyen élethelyzetben készült el A dombok halvány képe című regény, s arra is fény derül, miért okozott utóbb elégedetlenséget a szerzőben. Ahogy azt is feltárja, hogy a kezdeti nehézségek ellenére miért ragaszkodott ahhoz, hogy a szépirodalmi alkotásai megszabaduljanak a filmszerűségüktől és forgatókönyv jellegüktől. Arról is beszámol, hogy milyen elemi erővel hatott rá Proust Az eltűnt idő nyomában első kötete, és miképp járult hozzá A napok romjai című kötetében a könyv erejét adó fordulathoz Tom Waits Ruby’s Arms című dala. Ezzel párhuzamosan pedig megmutatja, miképp hódít teret a brit irodalomban a posztkolonializmus és a multikulturalizmus, élén Salman Rushdie-val.
A februári Székelyföld rendkívüli versekkel kezdődik, André Ferenc lírái olyan magukkal ragadóak, hogy nehéz lapozni. A versek stílusjátékok, a címüket József Attila Gyermekké tettél című költeményéből kapták, parafrazeált formában: Százhúsz csikorgó télen át. Hangjátékok József Attilára. Egy Pilinkszky- és egy Nemes Nagy Ágnes-stílusgyakorlatot – vagy a cím alapján: „hangjáték”-ot olvashatunk most a friss Székelyföldben. A Hó és árnyék című Pilinkszky-változat bennem az Apokrif és a Te győzz le hangulatát idézi fel, mintegy szembesítésként szól, egyes szám második személyben – lehetetlen kitérni előle. „Állsz csikorgó menny alatt. A nap kegyetlen.” – hangzik a vers felütése, s a további sorokban is a szikrázó, az emberi élet elrejteni vágyott szegleteit bevilágító, igazságot fürkésző fény dominál. A vakító fény, a zord hidegség és az elhagyatottság képkockái tárulnak fel, s mindezen erőkkel szemben az egyes ember áll, a vers megszólítottja vagy – önmegszólításként olvasva – a lírai én maga. A körülményekkel való dacolás és a menekülési vágy kettőssége feszül a sorokban, s ez a leküzdhetetlen dichotómia végül tehetetlenségbe torkollik, ám egy lehetőség mégis adódik: lehet tanulni az élettől, a sorstól.
„Csak állsz, állsz. Tűröd, a fagy, hogy éget.
Félni és szeretni tanulsz mindentől.
Tiéd az ég. A föld. Törött beszéded
arkangyalok hallgatása istenről.”
A gleccser címet viselő Nemes Nagy Ágnes-változatban több vers hangulati, tartalmi és képi elemei is elegyednek, így például a Tanulni kell, a Jég, a Téli angyal, az Alázat, a Dagály után és a Bűn című verseket is villanásszerűen felidézte bennem André Ferenc versének egy-egy szava vagy sora. Télbe fagyott, didergő élet tárul fel a sorokban, a szavak hiánya, a némaság dermedtsége járja át a verset. Ám nem a szavak és a beszéd utáni vágyakozás, sokkal inkább a hallgatás, a némaság tanulása, a szótlanság mögé férkőzés, a némaság viszonyteremtő erejét kellene felfedezni, hogy enyhüljön a dermesztő hatás, de még egy kiáltás is segíthetne felolvasztani a hallgatás jeges telét: „Már elbírom, hogy rám kiáltsál.”
Az utolsó versszak talán valamiféle kiútra lel, létmegfejtést mutat fel, a némaság feloldását kívánva, a főcímet adó József Attila-verset visszhangozva, némi csavarral:
„Olvadjon föl nyelved hegyén
A gleccserbe zárt őrület.
Tiéd a bűn. A tett enyém.
Gyermek vagy. S én a gyermeked.”
Bármennyire is kimeríthetetlenek és lebilincselők André Ferenc versei, érdemes tovább is olvasni a lapszámot, például Bánkövi Dorottya Lágy apokalipszis című lírája miatt. A vers az életeken, generációkon átívelő történeteket tematizálja. Azok a pillanatok emelkednek ki, amikor az ember önmagában valaki másra bukkan, mintha egy másik élet hordozója volna, egy ismeretlen történet folytatása. Ám az ismeretlen történethez emlékek sem kötődhetnek, így csak a képzelet alkothat bármit is, ahogy ahhoz a bizonyos másik emberhez is a képzelet révén juthat közelebb, de a valóság felől szemlélve puszta fantomkép marad csupán, hiszen „hiányzik az élethez szükséges feltétele”. Fogódzó nélküliségben sodródást, kimerítő lelki száguldást és a részvétlenség közegében bekövetkező elhagyatottságot látunk a verssorokban. Végül az anyai örökségek sorakoznak fel, amelyek már generációkon át felhalmozódtak, és amelyeket a szavak álruhájába öltöztetve „önfegyelemnek” neveztek. Mindezek az idegenből sajáttá váló, átöröklődő, sokszor lerázhatatlannak tűnő terhek és az ezekkel való „felnövekedés” jelenti a „leglágyabb apokalipszis”-t.
