Huszonöt éve, 1998. december 16-án mutatták be az Eső első lapszámát. Boldog negyedévszázadot kívánunk az Eső folyóiratnak – a Szófa teljes szerkesztősége és olvasói nevében. Ezt a jeles évfordulót ünnepeljük most mi is: Enesey Diána e heti lapajánlójában először az Eső 2023. őszi lapszámából válogat, ezután pedig az Alföld decemberi lapszámába nyújt rövid betekintést. Ezúttal a versekre fókuszál a lapszemle.

 

A központi téma most az üresség, a kiüresedés az otthontalanság, az idegenség, valamint a veszteségek és a mindezekkel szembeszegülő erő, a remény: ez jelentette a tematikus szervezőelvet az alábbi vers-válogatásban is.

 

Áfra János: Ami el sem

Áfra János verse a reménytelenség és a remény iránti vágyakozás között kifeszített síkon mozog. Egy kiüresedő kapcsolatot ábrázol az első versszak, a szereplők „egy sekély vizű tó partján” száradnak, a szél nem csupán a testükön maradt vízcseppeket, szárítja, de kedvüket is „koptatja”, miközben „morzsolja a vágy maradékát”. Az egyébként is sekély vízben pedig „[b]eteljesületlen ígéretek fodrozódnak”. Ezek a képek a megszokásba süllyedő hétköznapokat mutatják be, a kihűlő viszony hűvössé váló szereplőit. Úgy tűnik, mintha a közös élmény összes természeti mozzanata is csak a kapcsolat veszteségeit szimbolizálná, sőt mintha még több veszteséget okozna, mégpedig azáltal, hogy nem pótolhatja mindazt, ami a kiúttalan megszokásban hiánnyá szilárdult.

A második versszak azt a reményt fejezi ki, hogy talán mégis új életre kelhet valami mindabból, ami az elmúlás martalékává vált. Egy vízi állatmaradványokból és pamutból képződő sellő képe villan fel, amelyre rábukkan egy halász, s hitet meríthet belőle. Talán a kapcsolat elhalt reményeiből is születhetnek újak, de a remény itt csupán a vágy tárgya, nem tűnik úgy, hogy valósággá válhat, legalábbis a záró sorok ezt mutatják:

„Csak jó akartam lenni,

de most itt fekszem,

és teljesen üres a szívem.”

 

Az Eső őszi lapszámában Csiki László tiszteletére született jónéhány írás, többek között André Ferenc Hazaájulás című verse is, amelyben az otthonosság hiánya nem idegenségként, hanem sokkal inkább ellenségesség formájában tárul fel.

 

André Ferenc: Hazaájulás

André Ferenc verse ezúttal is mellbevágó és kijózanító, szólásra és szabadságra buzdít, erre csak ráerősít az egyes szám első és második személyű megszólalások váltakozása. A vers a költői lét pozícionálásával kezdődik, az ezzel járó kiválasztottság érzése azonban csak ironikusan jelenhet meg, ugyanis a közélet helyzete voltaképp megfosztotta a dalnokot is a hazájától, az otthonosság, a szabadság érzésétől. A vers zárójeles szakaszaiban „három nővér”, a hamis múzsák, akik próbálnák elfordítani a költő fejét, tekintetét eltéríteni a valóságtól. A verset keserű irónia lengi be, a kilátástalanság egyre fogyatkozó levegőjét érezzük, de a változás szelét nem. De talán a toll is fegyver – így felelhetnénk az egyik verssor kérdésére. Talán képes a szavak ereje is lökni egyet a társadalom lomha gépezetén, talán épp ez a lökés lesz a ráeszmélés, amelyből megszületik a változás. A változás pedig elhozza a hazaérkezést, ami felváltja a „hazaájulást”.

 

Az Alföld vers-kínálatából Izsó Zita Befejezetlen romok című versét ajánlom, amely a mostani ajánlóba tematikusan is illeszkedik. Izsó Zita versében a romok, a romossá vált élet és egy kis kiteljesedés halvány reménye adja a kilátástalanság és a remény dichotómiáját.

 

Izsó Zita: Befejezetlen romok

A vers központi, allegóriába hajló metaforáját a romos templom jelenti, amelyhez a főszereplő felkísér „egy nála nem sokkal idősebb nénit”. A romos templom a romokban heverő élet szimbólumaként bontakozik ki a versben. Ám ahogy a romos templom közeléből gyönyörű kilátás tárulhat elénk, úgy a romba dőlt életből is nyílhat még új perspektíva, akárcsak az emlékekből:

„Az emlékezés tehát azt jelenti,

hogy vannak még

épen maradt részeink.”

 

A templom-romnál lévő versautomatából már csak egyetlen szó hangzott, folyvást ismétlődve. A vers főhőse arra gondolt, hogy talán ez az egyetlen szó is létre hívhatna egy új verset, de ehhez előbb meg kellene tanulnia azt az ismeretlen nyelvet, amelyen a vers egyetlen szava szól, hogy aztán ez a szó lehessen az új vers befejezése. Hogy igazán betöltődhessen, a szó saját közegébe kerülne, értelmet nyerne,

 

„és így nem lenne olyan,

mint az élete,

ami anélkül lett rom,

hogy valaha betölthette volna célját.”