Németh Ákos szövegére számos folytatás érkezett, az első helyezett szövegét múlt héten olvashattátok.

 

Kihirdetjük a második helyezettet is, aki nem más, mint  Hornyák Tibor, háromgyerekes édesapa, polgári foglalkozása szerint UX designer, és nem mellékesen – író.

 

Első helyezettünk, Masszi Bálint már publikáló író, a Szófa azonban fontosnak tartja, hogy segítse, adott esetben – lehetőségeihez mérten – mentorálja azokat a tehetségeket, akik még nem futottak be. Hornyák Tibor alábbi írásában közel hozza azt a helyzetet, amikor egy anya és lánya intim kettősébe berobban a konkurrencia, egy férfi a savanyú zoknijaival – minket meggyőzött. És téged?

 

Olvassátok a második helyezett írását!

 

 

Gondoskodása utolsó morzsái

 

 

     NÉMETH ÁKOS

A kávé-kantátáról beszélnek, ez Bach, mindketten szeretjük, anyám, meg én. A kerület hangversenytermében hárman ülünk most, szünet van, és azt hiszik, nem látom, amit látok. Nem mentünk ki a büfébe, a kényelmetlen ébenfekete széken a férfi önfeledten hallgatja anyámat, aki előbb Bachról beszél (tényleg szereti, de butaságokat mond), aztán vállalati ügyekről beszélnek, és anyám valami ilyesmiket mond:

     - A jogszabály szerint …-

és beszél, mindegy mit is, a férfi, és akivel jöttünk, mosolyog, ahogy a férfiak szép nőkre mosolyognak, mondjanak bármit. A férfi most vitába száll, de nem vitázik, ez évődés csak, szabadalmi oltalomról beszél, használati  mintáról, a férfi a vállalat jogásza, egy szabadalmi jogász így udvarol.

Anyám szeme fénylik, nevet, nem figyelek, nem a szavakra figyelek, a szavak merő unalom. Azt nézem, míg a férfi ezt mondja: diagnosztika, míg ezt mondja: elsőbbségi időpont, míg ezt mondja: jogelőd, anyám keze  reszket a férfiéban.

Anyám vegyészmérnök, (annak készülök én is), egy nagy gyárban dolgozik, kutatási igazgatóhelyettes, azt hiszem. De ez teljesen mindegy, a lényeg ez: nagyon szép. Számára nincs rossz perspektíva, ha vállalati karácsonyon fotózzák, nincs előnytelen ruha, szinte nem is sminkel, gyönyörű anélkül is. Negyvenegy éves, nem mond kevesebbet, nem nevez engem a húgának, ha bemutat, önfeledten nevet, ha csapják neki a szelet, és mindig csapják neki a szelet, és ha nevet, még a nap is benne gyönyörködik. Pár éve özvegy, apámat, aki jócskán idősebb volt nála, eltemettük, testvérem nincs, én friss érettségivel felnőttem éppen, így anyám szabad prédának számít a férfiak szemében, akik mindig udvarolnak.

De nem nekem.

Én a szép özvegy csúnya lánya vagyok. 

Mondják, szép a hajam, a ruhám, jaj, de szép, és szép a kezem, az is de szép. 

De nem mondják: szép vagy.

Ha egy fiú hazakísért az iskolából, mindig tudtam, mi jön, amint bemutatom anyámnak. A fiú dadog valamit bemutatkozás helyett, és le nem veszi a szemét anyámról, vagy éppen, hogy azonnal elfordul vörösen. És elengedi a kezem.

A férfi most (életkorban anyám és köztem áll, és legyen neve is, nos, nevezzük Jánosnak), János tehát anyám szemébe néz, beszélni kezd, és hosszan beszél.

Izotópokról beszél, ha jól értem, az anyám, akit egyszerűen Annának nevez, lenyűgözve hallgatja, végtére így szól  

     - Hogy értesz a szép beszédhez. Így csavarod el a fruskák fejét, igaz?

Ez nekem szól.

 

És Karin, a csúnya lány, megsemmisülten ül, bár senki sem látja az arcán a szégyent, ha a boldog reggelre gondol, hiszen a reggel az ígérte, hogy lesz este is, és este viszontlátja Őt, szaladt az utcán, mint egy hatéves, galambokat kergetett, várta az estét, és félt is tőle, maga se tudta, mit csinál. És az este elérkezett, a nyár első igazi estéje, és itt van Ő, de nem látja Karint. Észre se vette. Anyára figyel, csak anyára, csügg a szavain, ha anya szól, vele nevet, ha nevet anya, és Karin sírni tudna.

 

    HORNYÁK TIBOR

Igazából nem történt semmi különös. Mindenki haladt a kijelölt pályáján, minimális korrekciós lehetőségekkel. Anyám és János összekapcsolódva, mint egy nagy hippi űrhajó zakatoltak a mélyűrben, hogy kolonizáljanak bármilyen bolygót, ahol szeretni lehet, én pedig, a második fokozatban levált üres hajtómű, csak bucskáztam tőlük egyre távolabb, bele a feketeségbe.

 

Anyám olyan volt, amilyen. Szép, kedves, gondoskodó. A gondoskodása tárgya azonban hetek alatt János lett, míg előtte ugye majd’ tíz évig kizárólag én voltam. Nagyhal, kishal mondás analóg a szépségre is. Anyámnál is volt szebb, még ha ezt még János el sem tudja képzelni. Ketten maradtunk, és anyám rám öntötte a gondoskodását, legalábbis, amíg János fel nem tűnt a színen.

 

János először csak hétvégenként, majd egyre sűrűbben csütörtökön, később kedden is nálunk maradt éjszakánként. Nem adta fel teljesen a szabadságát, és nem véglegesítették a dolgot, de gyakorlatilag beköltözött. Lett szekrénye, a szennyesben megjelentek a savanyú férfi zoknik és alsónadrágok, és hiába öblítette le, mindig találtam szőrt, miután leberregtette a borostáját.

 

Bár egy lakásban élünk, falazhattak volna nekem külön bejáratot. Jó reggelt, jó étvágyat, mi volt a suliban, ezen kívül nem kérdeztek semmit. Nehéz megmondani, kinek a kezében volt a kötél vége, de hogy össze voltak kötve, az biztos.

 

Diszkrétek voltak, de a lakásunk nem volt elég nagy, hogy egy reményvesztettség után egymásra találó szerelmespár és egy tinédzser együtt éljen. Együtt kezdtük el a Terápiát nézni, de anyám, mintha mi sem történt volna, már Jánossal folytatta. Berobbantam melléjük, láttam anyám lecsúszott melltartó pántját, és figyeltem Jánost, ahogy sikertelenül próbálja elrejteni lidlis szabadidőalsóban az erekcióját.

 

Nem maradsz, kérdezték, mikor két perc múlva otthagytam őket. Nem, majd megnézem a laptopon. Hallottam, ahogy megnyikordul a bőrkanapé, János közelebb húzódik anyámhoz, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták.

 

János nem tetszett elsőre, nem volt a típusom. Átlagosnak mondanám, a haja már kezdett mikiegeresedni. Elegánsan öltözött, de túl sok parfümöt használt. Húsz perceket kotlott a wc-n. Viszont kedves volt, barátságos, humoros. Pár hét után észrevettem, hogy izzad a tenyerem, mosolygok ok nélkül, mint akinek elment az esze, és irigy vagyok anyámra.

 

Fürdés után direkt azt a törölközőt használtam, amit nem tudok teljesen körültekerni magamon, és rövid is. Ha felhúzom a mellbimbómig, akkor majdnem kilóg belőle alul mindenem, és magamra csavarva egy jó tíz centis sávot szabadon hagy. Tudom, hogy jó az alakom. Ha nem is vagyok szép, az alakomra büszke vagyok. Nem múlik el nyomtalanul a tíz év RSG, szokta mondani anyám. Jánost azonban csak zavarba hoztam, mikor a kéztörlő méretű törölközőbe csavarva mezítláb elcuppogtam előtte az előszobakövön. Zavartan fordította el a fejét, és élénken kezdte nézni az ablak alatt fészkelő bárrmilyen madarat. Pár próbálkozás, véletlen érintések, összenézések után rájöttem, hogy nincs az az olló, amivel elvághatom a köteléket anyám és János között.

 

Ha János nem lehet az enyém, legalább anyámat szerezzem vissza. Visszaköveteltem a gondoskodásának utolsó morzsáit is.

 

Elmentem a médiába, vettem egy mikró méretű fehér kamerát, két SD kártyát, és egy eldobható fényképezőgépet. Amikor másnap elmentek, úgy helyeztem el a fényképezőt, mintha valaki más készített volna rólam képeket. Ablaknyílásból, ajtótakarásból, belógó tárgyakkal. A kamerát felragasztottam a fürdőszobába, és hosszan maszturbáltam a zuhany alatt. Markolásztam a mellem, bedugtam két ujjam a puncimba, a zuhanyrózsát odaszorítottam a csiklómhoz.

 

Megint azt a kurva Terápiát nézték. Az már szóba sem jött, hogy engem is megkérdezzenek, nem lenne-e kedvem csatlakozni. Másodikra tudtam belépni a céges gépére. Megváltoztatta a jelszavát Ancsa82-re, anyám neve miatt. Elsőre az Annamari82-et próbáltam. Feltelepítettem a mikrokamera szoftverét is.  Bementem a dokumentumokba, és pár mappával mélyebbre beraktam az eldobható géppel készült képeket és a zuhanyzós videókat.

...

 

Ha érdekel, hogyan alakul a furcsa hármas története, a teljes szöveget itt olvashatod:

 

https://www.szofa.eu/iras/masodik-helyezett-folytatasa-teljes-nemeth-akos-prozakezdesere