Két ujjam közé fogtam egy szelet sonkát és a macska orra elé tartottam. Nem érdekelte. Popeye félig lehunyt szemmel szuszogott, minden kilégzésnél valami furcsa, sípoló hangot adott ki. Még az is láthatta, hogy a végét járja, aki nem értett a macskákhoz.

– Meg fog halni? – kérdezte Bella, és leguggolt. Apró tenyerével végigsimított a sűrű, fekete bundán.

– Már nagyon öreg. Még a cicák sem élnek örökké – vigasztaltam a kislányt –, de kilenc életük van. Biztos vagyok benne, hogy a következőben is nagyon jól fogja érezni magát.

Unokahúgom egyetértően bólintott, mint akinek nem szükséges további magyarázat a négylábúak halál utáni sorsáról. Csendben figyeltük, ahogy Popeye teste ütemesen emelkedik és ereszkedik minden lélegzetvételnél. Már reggel eldöntöttem, hogy elviszem az állatorvoshoz és elaltatom szeretett, öreg bundásomat. Neki is így a legjobb. Ki tudja, hogy egyébként meddig lebegne az élet és halál közti állapotban.

A kapucsengő fülsértő visítása törte meg a csendet, Vera nővérem jött a gyerekért. Nagy lendülettel bevetette magát a nappaliba és azonnal belekezdett a szokásszerű okításba.

– Azért erre számíthattál volna. Egy ilyen öreg szőrmók! – hadarta miközben Bella tankönyveit rámolta össze az asztalról. – Ráadásul pont most, amikor versmondó versenyre készülnek a lányok! Jól vagy, kicsim? Nem szomorodtál el nagyon ugye? – intézte szavait Bellához, aki addigra felállt Popeye mellől, és most csípőre tett kézzel nézett anyjára.

– Nem megyek sehova! – közölte dacosan.

Vera keze egy pillanatra megállt a pakolásban, aztán újra nekilendült. Olyan ügyesen kapkodta össze a ceruzákat, matricákat és angolkönyveket, mintha iskolában tanították volna neki.

– Ez nem kívánságműsor. Nem asszisztálhatod végig, ahogy ez a macska elpusztul. Erika néni vár a beszédtechnika órára.

Bellával egymásra néztünk és szavak nélkül megbeszéltük, hogy itt most nincs értelme vitatkozni. A kislány még egy utolsó pillantást vetett Popeye-re, majd anyja utasítására felvette virágmintás télikabátját és kötött sapkát nyomott copfos fejébe.

– Holnap jövök megint – ígérte – elhozom a meghívót a versmondó versenyre. 

Miután elmentek, előbányásztam az ágy alól a hordozót és óvatosan beemeltem a pihegő cirmost. Az állatorvos egy sarokra volt tőlem, gyalog tettem meg az utat. Megálltam a rendelő előtt. Dáviddal mindig ide hoztuk a cicánkat, ha valami baja volt. Egyik alkalommal Popeye ügyesen kinyitotta a hordozó rácsos ajtaját, nem kellett hozzá sok idő, hogy a buszmegállóban várakozóktól kezdve az arra tévedő járókelőkig mindenki a fekete szőrmókot próbálja nyakon csípni. Popeye hajkurászása mosolyt csalt az emberek arcára. Még az öreg, zsémbeskedő újságárus is kuncogott a bajusza alatt!

A vidám emléktől összeszorult a szívem.

Dávid már egy éve elköltözött új barátnőjéhez, és most Popeye is elhagy.

Rövid várakozás után sorra jutottam a rendelőben. Felvázoltam a helyzetet, a zöld köpenyes doki megerősített döntésem helyességében. Eljött az idő. Az előkészületek alatt tenyeremet a cirmos oldalára fektettem és megköszöntem neki az évekig tartó barátságot. Popeye lehunyta szemét és lassított légzésén.

Az egész nem tartott sokáig. Egy tűszúrás és néhány perc csendes várakozás. Hamarosan ismét a hóbuckákkal szegélyezett betonjárdán álltam a hordozót szorongatva. Leültem egy közeli padra. A szél finoman játszadozott a tincseimmel, amelyek kiszabadultak a kontyomból. Lehunytam a szemem és a nap felé fordultam. A napsugarak hamar felmelegítették a hidegtől kipirosodott arcomat. Legördült egy könnycsepp. Aztán egy másik. Most már nem fogtam vissza magam. Hagytam, hogy addig sírjak, ameddig jól esik.

Másnap dél körül ismét betoppant Bella. Egy napocskákkal és abszurd firkákkal díszített borítékot nyomott a kezembe.

– Holnap lesz a sulicsarnokban – magyarázta csillogó szemekkel. – Mindenképp el kell jönnöd! 

Megígértem neki, hogy ott leszek. Másnap az általános iskola méretes tornaterme zsúfolásig megtelt emberekkel. A csarnok egyik végébe pódiumot emeltek, a rögtönzött színpad elé egyenletes sorokba székek kerültek a szülőknek. barátoknak és egyéb hozzátartozóknak. Az izgatott gyerekek az emelvény mellett kaptak helyet. Néhány diák a körmét rágta, vagy a ruhájával babrált idegességében. Mások, köztük Bella is, egyenes derékkal és büszke mosollyal az arcán várta, hogy kezdődjön a verseny. Vera és férje az első sorban kaptak helyet, onnan buzdították lányukat a versmondásra. Én egy hátsó székre telepedtem le, ahonnan még jól lehetett látni a fellépőket.

– Szabad?

Felnéztem és összetalálkozott a tekintetem egy meleg, zöld szempárral. Emlékeztem Gáborra, egyszer már összefutottunk az adventi vásáron. Bella egyik barátnőjének volt a szingli, jóképű apukája. Bólintottam, mire a férfi a szék támlájára akasztotta barna sportzakóját és leült mellém. Az előadás megkezdődött. A gyerekek egymás után vonultak színpadra és szavalták el a kiválasztott verseket.

Unokahúgom a műsor vége felé került sorra. Izgatottságtól kipirosodott sima, sápadt arca. Életrevaló magabiztossággal felszökkent a porondra, szőke copfjai játékosan táncoltak válla körül. Aranyosi Ervin Fekete cica című versét választotta a nagy napra. A sorokat tisztán, ünnepélyesen szavalta, ártatlanul eltúlzott színpadiassága mosolyt csalt a nézőtéren egybegyűltek arcára. Sárga-fehér pöttyös szoknyája és égszínkék blúza a nyarat juttatta eszembe; a málna, fekete ribizli és a földi szeder hónapjait. Ahogy figyeltem a gyermeki könnyedséget elöntött a nyugalom, mintha a nyár gondolatára belém költöztek volna a napsugarak.

Lelkes tapsvihar követte az Fekete cicát. Én is vörösre csapkodtam a tenyeremet, miközben igyekeztem visszatartani a bőgést. Bella büszkén meghajolt, majd széles vigyorral az arcán elhagyta a pódiumot. Gábor egy zsebkendőt nyújtott felém. Megköszöntem neki a figyelmességet és letöröltem néhány könnycseppet az arcomról. Unokahúgom után egy félénk tekintetű, vézna kislány következett. Kinga volt, az Gábor lánya.

Bellával ellentétben ő nem játszotta túl a dolgot. Bájos egyszerűséggel elhadarta a mondatokat, majd, mint aki jól végezte dolgát, visszasietett társaihoz a porond mellé. Édesapjának dagadt a melle a büszkeségtől. Ragyogó arccal integetett lányának és hüvelykujját felmutatva jelezte neki gratulációját.

Kinga verse után csendben szedelőzködni kezdtem. Jobbnak láttam még azelőtt kislisszolni a teremből, mielőtt megindul a párszáz lelkes szülő gratulálni csemetéjének.  

– Nem bánod, ha veled tartok? – suttogta Gábor – A büfében jó kávét csinálnak.

Döbbenten ránéztem, aztán halványan elmosolyodtam. Felálltunk a helyünkről és mint két óvatos macska, ügyesen kisurrantunk a teremből.