Mi is birtokolni szerettünk volna valamit, ami túlmutat
azon a világon, amit ismerünk, túlmutat rajtunk,
túl saját képzelőerőnkön, valamit, amiben mégis
meglátjuk magunkat, és ez a vágy mindig valami más
múlásával jött, az elhalványuló fényben, olyan hidegben,
amikor a jég a tavon megreped és hangosan rian,
és a hófúvás elfed minden földet, amit még látunk,
és a fejünkben újra lejátszódnak múltbeli jelenetek,
de fehérebb és kísértetiesebb színben, mint régen,
hamis fordulatokkal és elrejtett kihagyásokkal,
de sosem éreztük magunkat hozzá közelebb, mint
amikor az esti szél feltette a kérdést: „Miért kell ez,
és miért épp most? Menj oda vissza, ahova tartozol.”,
és akkor egy kis faház tűnt elő a fagyos messzeségből,
fényes ablakokkal, mi meg csak ámuldozva álltunk előtte,
csodálkoztunk, hogy ott van, és ki is tártuk volna az ajtót,
beléptünk volna a ragyogásba, hogy átmelegedjünk,
de éppen attól volt a miénk, hogy nem volt a miénk,
ezért maradjon meg annak, üresen. Így képzeltük el.