Rendezőpályaudvar, elhagyott vasúti épület. Berogyott tető, a sárgás vakolat alól foltokban kilátszik a tégla. Kalapácsot képzel a kezébe, hosszú nyelűt, nagy fejűt. Két kézzel szorítja, meglendíti, beleadja minden dühét, üti a gyenge falat, száll a por, téglaszilánkok röpködnek, gerenda zuhan, cserép törik. Még folytatná, folytatnia kellene, addig kéne folytatnia, amíg össze nem dől teljesen, de nincs ereje, elejti a kalapácsot, nem megy. Még gondolatban sem tud rendesen pusztítani.
Elfordul az ablaktól, tekintete a szemben ülő nénire siklik, a néni rámosolyog, mintha azóta erre várt volna, hogy fölszállt. Beszédesnek tűnik. Nincs nála se újság, se könyv, talán telefon sem. Barna táskája az alsó poggyásztartó rácson fekszik, az oldala horpadt, mintha üres lenne. Még ki sem értek a városból, T. városából. Bő két óra hazáig, ha sokat állnak itt, lesz az két és fél is. Beszélgetni most végképp nem lenne türelme. Lehajol, a hátizsákjában matat, kocognak a tányérok. Papírzsebkendő akad a kezébe, beletörli az orrát, a hátizsák első zsebébe gyűri. Hátradől, becsukja a szemét.
Megint elrontotta. Hiába ígérte meg magának, hogy most nem fogja, hiába szuggerálta magát egész úton odafelé, amint megérkezett, tönkretette a hétvégéjüket. Már az állomáson. Az első csók, az első ölelés után, ahogy kicsit elengedték egymást, T. észrevette, hogy már megint szomorú. Hogy már megint arra gondol. Másfél perc, egyéni rekord. És most megint haza, és most megint egy hónap egyedül, jó esetben csak egy hónap, és persze nem egyedül, sosincs egyedül, sosem lehet egyedül, de T. nélkül, és az ugyanaz. Rövid telefonhívások két-három naponta, ahogy T. ideje, a munka, az üzleti reggelik, az esti és hétvégi rendezvények engedik, mert minden szart rásóznak, és a félelem, hogy egyszer csak azt mondja, bocs, de nekem ez így nem jó, inkább ne gyere a következő hónapban, inkább ne gyere többet. Vagy nem mondja, egyszerűen csak nem telefonál, ha ő hívja, nem veszi fel a telefont, automatikus üzenetet küld, megbeszélésen vagyok, utána visszahívlak, aztán észreveszi a hibát, gyorsan érkezik az új üzenet, ne haragudj, szerintem ennek így nincs értelme, engedjük el egymást.
T. megharagudna, megint pesszimista, megint a legrosszabbra gondol, de mi másra gondolhatna egy ilyen hétvége után? Pedig T. most is mindent megtett, kettejük helyett örült, vigasztalta, ne gondolj arra, hogy két nap múlva hazamész, arra gondolj, hogy két teljes napig együtt lehetünk. Óvatosan itatta, fehér bor, almás whisky, hátha belazul, mint öt hónapja, a továbbképzés záróbuliján. Hátha olyan lesz, mint akkor, mint az első este, de soha nem lesz olyan, annak az estének még nem volt tétje. Akkor kellett volna abbahagyni. Nem kellett volna folytatni, nem kellett volna ott aludni még másnap is, megegyezni egy hétvégében a következő hónapra, nem kellett volna belemenni ebbe az egészbe, akkor most nem lenne görcs, legalább ezzel kapcsolatban nem lenne félelem, bőven elég, ami otthon van, akkor ez az egész nem lenne más, csak egy gyorsan fakuló kellemes emlék, egy apró siker.
Fölnéz, a néni elkapja a tekintetét, összehúzott szemmel figyeli a szomszéd ülés fölötti fényképet. T. biztos megpróbálná rábeszélni, hogy csináltasson szemüveget. Megszólítaná, az unokáiról érdeklődne, beleszőné a beszélgetésbe, hogy mekkora érték az éles látás, ő már annyira megszokta a szemüveget, hogy még fogmosáshoz is fölteszi. Aztán előhúzna pár kupont a zsebéből, ingyenes szemvizsgálat, akciós szemüvegkeret, tessék elfogadni, nekem van bőven, minden hónapban kapunk a központból.
Vettem neked valamit, mondta T. Soha nem vettek még egymásnak ajándékot. Öt hónap, és se egy születésnap, se egy névnap. Őszi születésűek mindketten, szűz és skorpió, reménytelen párosítás. A karácsonyra gondolni sem érdemes, hol van az még, ha lenne is közös karácsony, akkor sem december végén. Vagy két héttel korábban, vagy két héttel később. De biztosan nem lesz, ha most nem adja fel T., addigra biztos elfogy a türelme, megunja az örökös küzdelmet, már most látszik, hogy fárad, úgy alszik, mint egy hulla, akit körberajzoltak, hason, széttárt karokkal, ugyanabban a pózban egész éjjel, csak a szuszogásából lehet tudni, hogy még él.
Otthon a napokat számolja, mikor jöhet újra, amikor együtt vannak, akkor pedig az órákat, mindjárt menni kell haza, mindjárt vége. T. látja rajta, hogy nincs ott, hogy képzeletben már a vonaton ül, és azon szomorkodik, hogy megint egy hónap egyedül. Legutóbb T. kihúzta a konyhába, add ki magadból a feszültséget, mondta. Törj össze valamit, mutatott a csepegtetőre, nyugodtan, bármelyiket. Hidd el, jobb lesz utána. Nem akart, nem tudott összetörni semmit, sajnálja, irtózik a rombolástól, irtózik a pazarlástól.
Négy csúnyácska tányér. Nem csomagolta be őket, nem is kellett, így volt jó, semmi dísz, semmi különlegesség. Ne aggódj, mondta T., olcsó volt, a kínaiban találtam őket. Látod, hibásak is, itt ez a bemélyedés, mintha körömnyom lenne, itt meg a fekete pöttyök, ezekért a tányérokért tényleg nem kár. Gyere, menjünk el sétálni, tudok egy jó helyet.
Gazos foghíjtelek, tűzfalak, a mobilrácson tábla, építési terület, idegeneknek belépni tilos. Ne aggódj, évek óta kint van a felirat, biztos elfogyott a pénzük, gyere. T. átbújt egy résen, a hátizsákjában csörömpöltek a tányérok, kinyújtotta a kezét, gyere már. Sittkupacok, csikkek, sörös dobozok, fél pár fekete cipő, sárga csipkebugyi. Tessék, nyújtott felé egy tányért T., bátran, teljes erőből, jót fog tenni. Megrázta a fejét. T. úgy fogta a tányért, mint egy frizbit, lendített, a tányér a falnak csapódott, csattanás, szilánkok, hullott a vakolat, kilátszott a tégla. T. úgy vigyorgott, mint még soha, jólesett neki kiadnia a feszültséget, hiába titkolja, benne is van. Nyugodtan törd szét mind, mondta T.-nek, legalább neked legyen jó, de ő csak nevetett, és a kezébe nyomott egy tányért.
Még mindig állnak. T. már rég hazaért, eltette a vendégpaplant, a párnákat, megy a mosógép. Ő még bőven a vonaton fog ülni, amikor lejár a program. Holnap estére megszáradnak a huzatok, T. összehajtogatja, beteszi a szekrénybe, minden nyomát eltünteti annak, hogy ő ott volt.
Visszafordul az ablakhoz, az elhagyott épület sarkában néhány szál pipacs. Olyan egyszerű lenne. Lehúzni az ablakot, megfogni a tányér szélét, lendíteni. Nem látná senki, csak a néni. Talán megijedne. Kiabálna, hívná a kalauzt, de akkor már nem számítana. Talán akkor már le is tudná szerelni egy cinkos mosollyal, talán szívesen a falhoz vágna egyet ő is, biztos neki is van miért haragudnia. Mindegy. Nem megy, soha nem fog menni, ő nem az az ember, aki tányérokat dobál ki a vonatablakból. Különben sem érne semmit így, hogy T. nem látja. Valami könnyebbel kellett volna kezdeni, valami még kisebbel. Talán egy virágcsokorral. A filmekben mindig kidobják a csokrokat, mert csalódtak, mert dühösek, mert nem attól kapták, akitől szerették volna. Ő talán arra sem lenne képes. A virág nem tehet semmiről.
Elővesz egy tányért, kicsomagolja, az asztalkára teszi. Kisimítja a konyhai törlőkendőt, ráteríti a tányérra. Ha tegnap össze tudta volna törni, nem akadt volna ki T., nem kiabált volna vele az üres telken a belváros közepén. Kicsomagolja a második tányért, ez a fekete pöttyös. Az elsőre teszi, letakarja a törlőkendővel. Ha össze tudta volna törni, T. nem a céges emailjeit olvasgatta volna reggeli közben. Az egész nap nem így telt volna, semmittevéssel, néma főzéssel, mosogatással, reménytelen vadászattal a Netflixen és az HBO-n, hogy mit lenne kedvük megnézni, dilemmázással, hogy bevallja-e, miket látott már, ha eltitkolja, túl nagy a választék, ha bevallja, nem marad semmi érdekes, inkább eltitkolta. Állítgatták a szűrőket, belenéztek a trailerekbe, egyre hosszabbra nyúltak a csöndek, egyre jobban várták mindketten, hogy végre indulni kelljen a pályaudvarra. Biztos T.-nek is eszébe jutott, de egyikük sem mondta ki, hogy van vonat korábban is. A harmadik tányéron körömnyom formájú bemélyedés. Felesleges volt becsomagolni. Nehogy véletlen elrepedjen, micsoda hülyeség. Felesleges volt elfogadni, vidd el, neked vettem. Nem tette hozzá, hogy hátha majd otthon, ő pedig nem kérdezte meg, hogy mit kezdjen három vacak tányérral, hogyan magyarázza meg, honnan vannak, és miért pont három.
