(...)

 

Akkoriban a fővárosban a kórház egy kisebb hegy tetején ült. Sokáig kanyargott felfelé a busz az erdő melletti úton, és végig arra gondoltam, tizenhárom év súlyával a vállamon, hogy visszafordulok, megkeresem apámat. De buszozok tovább, nem létezik számomra visszafordulás, sem apa. Csak én megyek anyámat meglátogatni, egyedül, és ezen túl kell esni, kikerülni, kijátszani, okoskodni vagy efféle most nem lehet.


Mindenesetre impozáns építmény, ahova anyát behozták, és ez erőt ad. Óriási, boltíves kapuk, felvezető lépcsők, mintha palota lenne. De mégsem az. Lepukkant építmény. Nagy idétlenséggel botladozva lépek be, a rosszul nyíló és csukódó, csikorgó nyavalyás ajtójukon. Hunyorgok kissé, tudni szeretném végre, mi történt anyámmal. A portás, alkohollal adaptált arcú bácsi, nikotinsárga ujjai között cigit morzsolgatva, ziháló lélegzéssel mondja, hogy a C osztályon van. Mintha az lenne a dögvész. És azt is megmondja nekem, a gyermeknek, hogy ne ijedjek meg, mivel ott, az osztályon rácsok vannak az ablakokon, és az a dühöngők helye.


De az én anyámnak semmi baja nincs, értse meg, mondom neki, a portás bácsinak, csak pár napja véletlenül felgyújtotta a konyhánkat, én bevásárolni voltam, a szomszédok hívták ki a mentőt, a tűzoltókat, rendőrséget, mert mi ketten élünk anyával, aki egyenesen a háziasszonyi státusából került be ide. És nem értem, mit keres az én anyum itt, hiszen soha életében nem dühöngött, nem kiabált, apám eltűnését is szépen nyugalommal közölte velem, Édesapád elmegy tőlünk, Juditka!, és tovább rendezgette az edényeket a bordó stelázsin, irtózatos, kicentizett rendbe. És a fodrászhoz is elment ezután minden héten. Manikűrt is csináltatott a félretett pénzéből, mert anyu ekkoriban pár háznál takarított, ezzel egészítve ki a segélyt. És akkor ilyesfélével vádolni őt, és ezért behozni, egy csomó idétlen arc közé, hülyeség. A portás erre hümmög valamit, hogy már jobban van, nem agresszív, reagál a gyógyszerekre, felkel, és nem jelent veszélyt senkire. Még most is érzem a kemény, megcsomósodott gombócot a torkomban, amihez társult az érzés, hogy mindez igazságtalanul történik, és hogy nem való nekem, mivel én kicsi vagyok ehhez. És én ismertem anyámat, jól tudtam őt, idegeinek, és magabiztosságnak minden sejtével bennem volt, akár a nyugalom és a biztonság megtestesítője, tehát semmi köze nem lehet ehhez a büdös, mocsok hegyi kastélyhoz. Meg az agresszivitáshoz sem, és miközben ezt mondom a bácsinak, kifele nézek, az ablakokon túlra, egy indokolatlanul tágas udvarra, egy valaha gondozott és szeretett helyre, fenyőkkel körülvéve, ahol egyforma köpenyekben, hétköznapi és nyugodt emberek sétáltak. A szellemváros. Nem. Ez a kísértetpszichiátria.

 

(...)

 

Olvasd tovább a 2021. októberi Tiszatájban!