„Neved, mint elitélt felett
ha a halálos dob pereg,
szakadatlan és süketen
dobol elkínzott idegeimen”
Mondjuk, mint tegnap reggel, ahogy a szempillámat festettem a tükör előtt roppant bennem durván: P-T-R. Hogyan is várhatnám ezektől a betűktől, hogy lágyan olvadjanak számban, úgy, ahogy te tetted annak idején, hiszen, ahogy téged, úgy ezeket a mássalhangzókat is születésük óta meghatározza genetikájuk.
Az meg, hogy te viseled? Mint fogaimon a fogszabályozó, úgy sérti ínyem, ha számba kerül. Ahogy az ív drótja hátul beleakad húsomba, vagy a brekettek véres cafatokra szaggatják az érzékeny felületet, úgy szakítják fel neved betűi ajkamat. Nem tudom finoman, sebek nélkül kiejteni, és az acéllal ellentétben ezek ellen nem véd meg a formázható viasz sem.
Többször eltűnődtem már azon, hogy míg egy ilyen kemény, hideg, idegen anyaggal szemben van lehetőségem védekezni, addig ellened, aki lágy és testmeleg vagy, ellened nincs, és ezt a fájdalmat mindig jelentéktelennek érzem, ha hozzád mérem.
Próbáltam már szándékosan ismételni a neved, hogy ne maradj más, csak egy jelentőségét elvesztett szó, mint egy szemantikus szaturáció válj bennem értelmezhetetlenné, de így sem szelídült soha, nem lett puhább, lágyabb hangzású, sőt egyre keményebbé, egyre vadabbá vált.
Tegnap is, ahogy gondolatban kiejtettem, szemeim összezártak, mintha nem akarnának látni, vagy mintha attól félnének, hogy az agresszív betűk a tükörnek feszülve robbannak szét, rosszabb esetben akkora erővel, hogy a vékony üveglap nem bírja el, és a felém pattogó szilánkok fényüket követelnék.
A gyors, reflexszerű mozdulattól hosszú pilláim fekete foltot hagytak szemem alatt. Ez jól tükrözte a zavaros mentális állapotom, az éjszaka nem aludtam ki magam rendesen, mintha aznap éjjel melatonin helyett Te irányítottad volna álmaim.
Letöröltem, de a festék továbbra is elmosódva terült el arcomon, akárcsak te, úgy itta bele magát ráncaimba. A csap felé hajoltam, jéghideg vízzel mostam le a festéket, és mellé hánytam a betűket is. Ez is afféle védelmi reflex volt, ezúttal a gyomromé.
Órámra néztem: 5.27, megint késésben voltam, miattad.
A konyhába mentem, hogy elkészítsem a reggelimet, majd eszembe jutott, hogy ez veszélyesebb, mint a fogmosás. Álltam a nyitott hűtőnél, miközben visszaemlékeztem a legutóbbi ilyen látogatásodra, hogy milyen ravasz vagy. Bár legtöbbször éjszaka termelődtél bennem újra, mint a gyomorsav, azért mindig fenntartásokkal kezellek az ilyen napokon.
Egy pillanatra eltűnődtem, elképzeltem, hogy akad az eper a torkomon, vagy a zabkása légcsövembe szalad, és orromon keresztül akar majd felszínre törni, ezért úgy döntöttem csak a tejet merem kivenni a hűtő ajtajából.
Arra gondoltam, ha már enni nem is merek ezeken a reggeleken, legalább a kávét ne feketén igyam. Nem tesz jót a gyomromnak, főleg ma, hogy a sav mellé téged is újratermelt a szervezetem.
Egy erős feketét főztem magamnak, és épp a kezemben tartottam a tejesdobozt, hogy öntök a csészémbe, már-már megkönnyebbülve, amikor újra, mint kínzó migrén tört rám és reccsentek bennem a súlyos betűk: P-T-R és kezem önkéntelenül olyan erősen zárta ujjaim közé a papírdobozt, hogy a tej átugorva csészémet, helyettem az abrosszal itatta magát. Kirázott a hideg, mint a gondolattól, hogy ez délutánra megsavanyodik.
Remegtem, de már a dühtől, hogy nem bírsz csendben maradni.
Ekkor két kézzel markoltam meg a csészét, erősen, majd egy gyors, határozott mozdulattal megittam a presszóm. Megleptelek ezzel, így nem tudtál reagálni, de se kedvem, sem időm nem volt már egy kellemes reggeli kávéhoz, mindkettőt te vetted el tőle.
Egyetlen percig úgy gondoltam, hogy bárhol is legyél most, érzed, hogy hiába jöttél ma reggel, már nem tudsz nekem ártani, mert nyilvánvalóan azért jöttél, hogy engem felkavarj, de nézd, ismerlek én már annyira, hogy téged kijátszalak. Üres csészém a mosogatóba tettem, és bár nem szeretek mosatlanra hazaérni délután, idő szűkében megengedtem most ezt magamnak.
Egy könnyed, felszabadító nevetés kíséretében a táskámért nyúltam, mely a bárszéken hevert, diadalittasan nyugtáztam, ahogy ma reggel kezeltelek, és miközben sarkon fordultam, hogy elindulok dolgozni, észrevettem az első napsugarak szűrt fényét az előszoba szőnyegén, ettől még vidámabbnak éreztem magam, és mintha a nap újra kezdődne, ezzel az érzéssel zártam magam mögött az ajtót.
Az utcán a szokásos reggeli forgatag várt, a villamosmegállóban egy nő nekem mégis kitűnt a tömegből. Ahogy ránéztem, visszanézett rám, mélyen a szemembe. Külseje ápolt, haja rendezett, de arckifejezése annyira ijesztően hatott, hogy el kellett kapnom a pillantásom róla.
Tekintete zavart volt, szemei vérben, mosolyát inkább vicsornak mondanám, a szája széle kissé rángatózott, mint mikor karácsonyi fotózáskor erőltetjük magunkra a színlelt boldogságot.
Ahogy a villamos a megálló felé közeledett, a lábam mozdult előre, miközben a fejem hátrafordult, egy pillanatra elfogott az érzés, ismerem őt, de addigra már elsodorta a tömeg. Az emberek lökdösődtek, ismerősök köszöntek egymásnak a fejem felett, gyerekek hátizsákkal furakodtak egymás elé.
A belvárosban szálltam le, és ahogy mindig, most is elvarázsolt a város reggeli hangulata. Az utcán kétoldalt gyönyörű virágok és polgári lakások renovált homlokzata, sorra nyitottak a pékségek, a kávézók teraszán már felszolgálok igazgatták az asztalokat. Az üzletek hatalmas kirakataiba belefeledkezhetett az ember, miközben az egész utcát átjárta az áprilisi fény. Gyors lépteimmel még mindig a reggeli késésből próbáltam lefaragni, mikor újra megláttam őt.
Párhuzamosan mellettem jött, ahogy én, úgy ő is sietett. Eszembe jutott a zavart pillantása, amit nem kívántam újra látni, így irányt váltottam, befordultam a következő közbe, és szem elől vesztettem. Egyedül haladtam tovább a parkolón keresztül, és még az első vendég előtt sikerült beérnem. A napom gyorsan telt, a sok munkában végül teljesen megfeledkeztem róla, ahogy rád se gondoltam már többet, mióta reggel bezártam magam mögött az ajtót, mintha akkor téged is bezártalak volna, nem tolakodtál vissza gondolataimba a nap folyamán.
Mire hazaértem, a reggeli napfénynek nyoma sem volt, az előszobában levettem a cipőmet, a kabátomat a fogasra akasztottam, majd a konyhába lépve a kapcsoló után nyúltam. A kinti félhomály bent még erősebb volt, és ahogy lámpát gyújtottam, megláttam, hogy valaki áll az ablakon túl és egyenesen rám néz.
Ő volt az, a reggeli nő a megállóból. Ott állt a gangon és nézett be az ablakomon, ábrázata ijesztőbb volt, mint reggel, haja már szélfútta, pillantása még vérfagyasztóbb, arcán a fájdalom és a fáradtság egyaránt megjelent.
Követett, gondoltam magamban. Nem tudtam mit tegyek, mozdulatlanul álltam, farkasszemet nézve vele. A kezem magától mozdult a telefon után, nem tudom, kit akartam felhívni, talán a rendőrséget, talán egy barátot, reflexszerű mozdulat volt, ezúttal az agyamé, hogy segítséget hívjon. Ehelyett elindultam felé, és ahogy közeledtem, láttam, hogy velem mozdul, ő is közeledik felém. Ekkor a reluxát teljesen felhúztam, hogy a keresztbe álló lamellák ne törjék tovább a nőt, akit akkor már felismertem.
Mint a reggeli fények az előszobába, úgy kúszott lassan belém a felismerés, hogy már hét éve nem veled élek abban a lakásban, ahol az ablak a folyosóra néz, hogy most egy társasház harmadik emeletén lakom, ahol a konyha ablaka a parkra nyílik, a fákra és egy játszótérre, tizenkét méter magasról.
A rémületet felváltotta a döbbenet, mikor rájöttem, hogy magamat láttam reggel a megálló visszatükröződésében, majd ahogy munkába siettem, a kirakatokban én mentem magam mellett.
Csak álltam az üveggel szemben, és néztem a nőt, aki lettem.
Levegőre volt szükségem, úgy éreztem egy séta az egész napos munka után most különösen jól esne, mert hiába a tágas szalon és a két nagy ablak, a hajlakk, a festékek és a waxok erős illata a nap végére teljesen átitatják testemet.
A parkot csak az utcalámpák fénye világította meg, igyekeztem minden visszatükröződő felületet elkerülni. Úgy éreztem, az enyhe szellő lassan kifújja belőlem a gondokat, és fáradt érzékszerveim megérezték, hogy a szél nem csak a fák és a virágok tavaszi illatát fújja felém, hanem valami mást is. Felismertem, te voltál az. Szemhéjam megint önkéntelenül csukódott, mikor újra, mint üvöltő megafon szólaltál meg, és pattant bennem a pé, tompán ütött a té, és végül reccsent az er, és a fájdalomtól összehúzta a görcs a testem.
Tudod, akkor jöttem rá, hogy az egyetlen, amiben pontosan olyan vagy, mint ez a jól ötvözött acél a fogaimon, az az időtlen korróziómentességed.
„nyugalom kellene, béke, csend,
de itt visszhangzol, idebent”
(Szabó Lőrinc)
