Ne felejtsétek, minden hónap utolsó csütörtökén a Nyitott Műhelyben randizunk, mi, a Szófa olvasói, szerzői és szerkesztői. Várunk mindenkit. Aki nem tud eljönni, az megnézheti a beszélgetést felvételről a Szófa YouTube-csatornáján.
Gyuricza Péter
Osztálytalálkozóra készülök. Az ötvenedikre. Az általános iskolai pajtásokkal látjuk viszont egymást, akik még élünk, vagyunk, (majdnem) nyugdíjasként. Emlékszem, nyolcadikban milyen izgalommal tapasztottuk szemünket az orvosi rendelő kulcslyukára, hátha megláthatjuk a csajok duzzadni készülő mellét. Vagy a fenekét. A másik emlék, amiből jókora botrány is lett, amikor az egyik fiú behozott egy dobozban pucér csajokról készített (pornográf?) képeket. Elkobozták. Ez a két mozzanat mélyen belém ivódott.
Miért is idézem fel ezeket a pillanatokat? Azért, mert Bendl Vera Majdnem negyvenét elolvasva az ember óhatatlanul is saját emlékeit, élményeit, szerelmes küzdelmeit, főleg kudarcait veszi sorra. Próbálja a - ki tudja, mennyi valóságból gyúrt - regényhős élethelyzeteit a magáéhoz hasonlítani. Bendl Vera kendőzetlen nyíltsággal beszél az éppen negyven közeli szerelem élményéről, a szerető-lét vállalható vállalhatatlanságáról, a kompromisszumokról, miközben a szerelem feladványa generációs kérdésként is kell, hogy foglalkoztassa, mert miközben saját életét reménytelennek érzi, eközben kamasz lánya lelki (szerelmi) krízisében kell tanácsot adnia. Milyen élmények, tapasztalatok birtokában adhat tanácsot a könyv fiatal főhőse, aki így összegzi addigi életét: „…teherbe estem, és szültem, szerettem és szenvedtem, esetenként gyűlöltem, dolgoztam, és igazából egyáltalán nem gondolkoztam, és nem is terveztem. Mindig csak túlélni akartam, ha jól emlékszem, ez volt a legnagyobb célom, ezt terveztem el a legtöbb reggel, amikor felébredtem, este meg még inkább, mert akkor már nyomasztott az egész nap, minden teher, ami mögöttem volt.”
Bendl Vera monológot mond, a kortárs dramaturgok és rendezők kész monodrámát kapnak. Sodró, lendületes vallomás a Majdnem negyven, szókimondó, olykor trágár, mint amilyenek valójában vagyunk. Egy XXI. századi nő dilemmái, aki a XX. században született és szocializálódott. A körúti Combino korában él, itt, köztünk, Pesten, még ha ezt nem is hangsúlyozza különösebben. És azon se háborodik fel, ha „Kimaradt egy Combino, na és? Egyébként is ritka, hogy időben érkezik.” Az elvek a fontosak, ennek szép hasonlata, amikor így szól: „Ilka, én pótlóbuszra nem szállok.”
A regény központi témája a majdnem negyvenes Kati (beteljesületlen?) szerelme, illetve a korlátok, megalkuvások és kompromisszumok közé zárt szerelme, amit már az első mondatban kimond: „Szerető lettem, a kurva élet.”
Az merült fel bennem, hogy milyen szívesen olvasnám, hogy milyen történeteket, örömöket és kudarcokat írt volna regénnyé Bendl Vera, amikor majdnem húsz, majd amikor majdnem harminc volt. És ki tudja, mit hoz a jövő, amikor eléri a majdnem ötvenet?
Egy majdnem hatvanöt,
Gyuricza Péter
