Luis Buñuel 1962-es mexikói korszakából származó filmjében, Az öldöklő angyalban illusztris vendégsereg gyűlik össze. Miután elfogyasztják a pompás villában megrendezett luxusvacsorát, és ideje lenne hazamenni, valami miatt senki sem tud kilépni az épületből. Semmilyen látható akadálya nincs a távozásuknak, ők azonban képtelenek útra kelni. Egy elkényelmesedett társadalmi osztály végső tehetetlensége – sietnek megállapítani a film kritikusai.  

 

Garaczi László Weszteg című könyve 2022-ben jelent meg, a fülszöveg tanúsága szerint a karantén időszakában játszódik, szerelmi történet, három szereplője van, és három napot ölelnek fel az események. Hajni és Brúnó képviselnék az érzelmi szálat, akik egykor valóban szerelmesek voltak egymásba, amíg Brúnó egy másik nő (Zita) miatt ki nem lépett a kapcsolatból. A mű idejében már csak üzenetekben társalognak egymással. De vajon miért nem találkoznak személyesen (is)? (Hajni esetében kapunk erre a kérdésre választ: ő még véletlenül sem szeretne az új szeretővel összefutni.)  

A cselekmény szempontjából teljesen érdektelen, hogy pandémia van, avagy sem. Ebben a könyvben – szándékosan nem nevezem regénynek – a történet csupán díszlet, keret – jobban mondva zavaró körülmény –, hiszen itt nem a sztori a főszereplő, hanem a szövegmozaik. (Garaczi Lászlótól már megszokhattuk, hogy szenvedélyesen vonzódik a rövid prózai formákhoz, ahol stílusbravúrjaival tud brillírozni.) Ennek a szövegmozaiknak az egyik alapja a három hangra írt textúra – Hajni és Brúnó egyes szám első személyben íródott vallomásai és Sybille irodalmi igénnyel megalkotott prózaversei (erre még később visszatérek) –, amelyben még a mondatok szintjén is csupán laza logikai szövetet (lásd textúra) képez a szöveg: „Elhajló erővonalak, felszabaduló energiák, beomló és újraépülő kristályszerkezet. Megválni attól, ami túl sok, túl hangos, túl gyors. Teljes gőzzel hátra.” (87. old.) Van, amikor katalógusszerű szövegötlet-cunamivá alakul át a narráció: „A planetáris intelligencia primitív világszelleme, turizmus, dubstep, Hollywood, élsport, világkormány, a legvidámabb bolygó.” (88. old.), majd paradoxonokon alapuló aforizmákat kezd ontani magából: „…az élet megalázó bosszúságok és gyötrelmek sorozata. A létezésből kisorvadás demográfiai poézis. A természet magánzárka, a test dögkút.” (45. old.)

 

Feltehetjük azt a kérdést Hajni és Brúnó elvetélt szerelmi történetét olvasva, vajon mit csinálnának ezek a szereplők, ha nem lenne járvány, és ennek folyományaként nem kellene korlátozások közt élni. Valószínűleg ugyanezt – azaz elszántan szenvednének a saját életükben −, csak több lehetőségük lenne értelmetlenül téblábolni a térben. A járvány viszont azt jelenti: be vannak zárva kényelmes otthonaikba és ott kell keseregniük (lásd Az öldöklő angyal című Buñuel filmet). Sybille „megszólalásaiban” viszont a járvány a szövegszervező motívum. Ezekben a részekben − vagy sűrű szövésű textúrákban − magabiztosan haladunk a teljes nihil felől a végső nagy poézis irányába. Mert a Wesztegben a poézis a katarzis.

 

A pandémia egyértelművé teszi: azok, akiknek értelmezniük kellene számunkra a világ jelenségeit – egyik nap nem kell maszkot hordani, a másik nap már kötelező, vagyis „Nem kell feltétlenül érteni, mi történik, nem is lehet. Senki sem érti. Aki érti, hazudik.” (11. old.) –, erre a feladatra alkalmatlanok; ez viszont azt eredményezi, hogy a már így is lehangoló remetei izolációban tengődő nagyvárosi ember végképp magára marad, és nincs mibe kapaszkodnia.

 

Mert ez a szöveg a magány apológiája. Hajni és Brúnó is végtelenül magányosak. Valószínűleg a pandémia előtt is azok voltak, sőt akkor is, amikor szerelmük szebb napjait élték. És ekkor jön ennek a szövegnek a felszentelt papnője, Szibilla – azaz Sybille –, és ha irányt nem mutat is, legalább irodalommá emeli a járványt és az azzal járó apokaliptikus zűrzavart.    

 

Hajninak és Brúnónak saját sztorija van, amely bár mozaikszerűen (emlékfoszlányok, benyomások, múltbeli események bevillanása) áll össze (ebből rajzolódik ki egykori szerelmük története) –– ezért is szerintem ez inkább szövegmozaik, mint regény. Hajni, Brúnó és Sybille egyenként hat szövegrészt, vagyis „megszólalási” lehetőséget kap ebben a könyvben. Három nap, három szereplő és hat „fejezet” jut minden szereplőnek. Irodalmi álmoskönyvek szerint a középkor imádta a számmisztikát. A hatos szám a tökéletességet szimbolizálja (az Isten is hat nap alatt teremtette ezt a világot). A hármas szám pedig maga a szentség.    

 

Vallomásaiban Hajni és Brúnó egyes szám első személyben szólal meg: ők maguk „beszélnek”. Ezek a szövegek stilisztikailag nem különböznek nagyon egymástól, Sybille szövegei azonban teljesen más irodalmi dimenziót jelenítenek meg úgy, hogy magáról a személyről közben semmit sem tudunk meg.

 

„Idén a szüret elmarad, nyár nélküli év, a nap ezüst fénye, mint a hold. Nem találják a király gyilkosát, a lusta Disznót felváltja a hiperaktív Patkány. A láz hírére letépik ruhájukat, kivetik magukat a toronyból. Meghasad a templomkárpit, az engesztelő szózat közben elered a püspök orra vére, maguktól megkondulnak a harangok.” (17. old.)

 

Sybille első szövegében a dolgok közepébe vágva, ügyesen csúsztatja egymásra a múltat és a jelent, az apokalipszist és a félelem paródiáját, a középkori vallási misztikát és XXI. századi ezotériát. Ehhez nominális stílusban, a költői nyelv tömörségével és a poétikai invencióval közelít.

A háromból Hajni története a legunalmasabb – ebben nyilván van stilisztikai szándékosság, ahogy szinte szóról szóra ugyanazok a tevékenységek ismétlődnek. Ő az, aki sehogy sem tudta túltenni magát a szakításon, és aki a leglátványosabban unatkozik, bár, ahogy mondani szokták, azok szoktak unatkozni, akiknek sok a szabadideje, és a járvány beálltával az ő életét érinti legjobban az korlátozásokkal járó új helyzet, hiszen tanárnő.

Brúnó összetettebb jellem. Olyan szinten őrült, hogy az már szimpatikus, és miközben Hajni története a kiszámítható unalomtól halad a hajmeresztő, szürreális groteszk irányába, a férfi története már az első mondattól kezdve abszurd.    

 

„Négykor aludtam el egy hosszú gaming session után, hatkor ébredtem, leszorítottam a merevedésemet egy párnával. Földrengésről álmodtam, emlékeztek a csontjaim, rázta a testem a motorikus idegesség. Bevettem egy Xanaxot, és elküldtem Hajninak az esti hangfelvételt.” (13. old.)

 

„Csak idő kérdése, jön a frász, rám támad egy hajléktalan a Városligetben, péntek délutáni sétám verekedésbe torkollik. Bot és ököl, aktiválódnak a régi reflexek, működésbe lépnek rozsdás algoritmusok, kapásból visszaütök.” (15. old.)

 

Brúnó intenzív gamer életet él, idejének nagy rész a virtuális térben zajlik – és ez nem a pandémia ideje alatt kezdődött. Rendszeresen Xanaxot szed, és ‒ ezt Hajni szövegeiből tudjuk meg ‒ erre még iszik is. Felmerül a kérdés, hogy az a rengeteg bizarr kaland, amit átél, az valóság-e vagy csupán a számítógépes játékok által felpörgetett agy képzelgése; az alváshiány okozta delírium vagy a Xanax és az alkohol együttes hatása a kiváltója ezeknek az eseményeknek (hajléktalannal verekszik a Városligetben, sőt egy másikat bújtat a Podmaniczky utcai bérházban, a történet végén meg mintha egy férfit meg is ölne), ha ezek az abszurd helyzetek a valóságban is megtörténnek, és nem csak Brúnó túlfeszített képzeletében. Azon felül, hogy élete java része a számítógépes játékok bűvöletében és a különböző szerek delíriumában zajlik, a hazugság sem áll távol tőle, hiszen Hajninak „elfelejti” megemlíteni, hogy már nem él Zitával együtt.  Zita elvileg Sybille-lel él, feltéve, hogy a berlini írónő valóságos.   

 

Amit Sybille-ről tudunk, azt áttételesen tudjuk meg Brúnón keresztül, sőt, tovább menve Brúnó Zita nevű szeretőjének a közvetítésében jut a tudomásunkra: Sybille sikeres berlini ökofeminista írónő. Mert ki ne szeretne sikeres ökofeminista írónő lenni Berlinben? De vajon valóban létezik-e ez a személy? Már maga a névválasztás is eszünkbe juttatja – főleg túlhevült bölcsészeknek – Sybille (Szibülla vagy Szibilla), azaz az ókori jósnők alakját. És kinek lehetne nagyobb ázsiója ilyen vészterhes, pandémiás időszakban, mint jövőbe látó látnokoknak, hiszen mindenkit az izgat, mi lesz. De mi van akkor, ha Sybille valójában nem berlini, hanem budapesti, és nem nő, hanem férfi, és nem ökofeminista, hanem simán csak kelet-európai? Esetleg akár még Garaczi Lászlónak is hívhatnák. (Pár évvel ezelőtt Spanyolországban hatalmas vihart kevert Carmen Mola írónő zajos irodalmi sikere – 400 000 eladott példánnyal és 1 millió euróval járó irodalmi díjjal −, akiről mint szerzőről aztán számos interjú után kiderült, hogy valójában három férfiról van szó. Bár könyvének alapos vizsgálata után többen már korábban is arra következtetésre jutottak, hogy azt valójában férfi írta. Elárulja-e magát bármelyik szöveg ilyen szempontból, azaz leleplezi-e azt, hogy szerzője férfi vagy nő?)

Mert a Weszteg erről is szól a magány megéneklése mellett, hogy mikor is váltunk önmagunk paródiájává. De nem is az a lényeg, hogy a Sybille álnév mögött ki áll, hanem az, hogy ezekben a szövegmozaikokban villan meg leginkább a könyvre jellemző poétikai nyelv, amely kerülve a szószátyárkodó bőbeszédűséget és a szövegirodalom üresjáratú szövegeléseit, szinte már a költői nyelv tömörségével, paradoxonokra épülő aforizmákkal és szellemes hasonlatokkal magyarázza – jobban mondva parafrazálja − a világot és a járványokat. Így Sybille utolsó megszólalása nem más, mint egy vers, csak éppenséggel elfelejtették versként tördelni.

 

„Lángoló olajtárolók a keleti égbolton, lassított detonációk gomolyfelhői. Remeg a föld, kopognak a cseppek a víztől megdagadt lapokon. Eredeti másolat, közeledni és nem megérkezni. Időbe mártanak, puhulva szétterülsz a felszínen, friss kenyérillat, percek, napok, évmilliók. Önálló pályára állsz, kikerülsz szándékok és lehetőségek köréből. Az asztalról leeső pohár mozdulatlan zuhanása.” (122. old.)

 

De akár vers, akár próza – bárhogyan legyen is betördelve a szöveg –, a Weszteg című, apokaliptikus járványról szóló könyv megoldás-keresése (ha egyáltalán van ilyen) nem valami vallásos élményből fakad, mint ahogy az a túlfokozott képzelőerővel rendelkező középkorban történt volna (lásd Sybille középkori pestisjárvány-utalásait), hanem ez csak is a szöveg szintjén következhet be: jól megformált metaforákban, szellemes szóleleményekben, bonmot-k sziporkázásában.

 

Szabadíts meg, Uram, minket a semmitmondó hasonlatoktól, és ne vigyél minket a lapos mondatok kísértésébe! − lehetne a mottója a könyvnek.    

 

Joggal merül fel a kérdés, hogy Hajni és Brúnó miért nem találkoznak személyesen. Vélhetőleg ugyanazért, amiért Az öldöklő angyal című film szereplői sem tudnak hazamenni. Mert valami meggátolja őket. Ez a valami nem fizikai, hanem mentális. Mert a Weszteg a mentális karantén szatirikus krónikája.