- Kassák Lajos tiszteletére -
Csapzottan ahogyan repülnek a komondorok
a visszavonhatatlanság és a megszelídítésére tett kísérlet
kóbor kutyaként szűkölni kezdett
a vég
a tiszavirág meg hogy kérész az élet
a szokás fogaival acsarkodva
a bírói kalapács egy szöget belém
hát ennyi volt DANCIKÁM
hát ennyi
a házasságok rövidek
úgy ám
igen
einstandolt fájdalmam üveggolyóként gurul felettem
kopogva az ég alján végül a Napban
törik szilánkossá
így már nem látszik honnan jött
a bika és a vörös köd nem a rózsaszín
és hová megy
melyik sors káváján lel új otthonra
hogy nem ér össze a béke a vággyal
új otthon
ingatlanközvetítők kíméljenek
válás után
nincs otthon senki
a vasútállomáson
kizavarta a vasútőr az utcára
mínusz 7 fok
pedig a jobb felhasználói élmény érdekében itt sütiket használnak
kartonpapírokba burkolódzik akinek még postaládája sincsen
amire nincs kiírva hogy reklámújságot nem
gyászitalért jöttem ide
gyásznedű
kávé inkább mint lepel
a resti előtti téren legelnek
a taxik az aszfaltmezők sárga borjai
banálisan szürke estére nyitom rá az éjt
gombnyomások
ATM
nukleáris
esernyők
pitty bumm nyekk
nagy szemű eső alatt nehézkesebb a beszéd
inkább a figyelés ahogy a cseppek elvesztik identitásukat a tócsában
a zidentitást
ezért jövök ide
hogy ne én legyek hanem mi
vérzik az orrom a puszta létezéstől
egy követ odébb rúgok
de nem a kő vagyok nem is a rúgás hanem az odébb
ha elfogadom a statisztikai sütiket
eljövendő éveim talárban kísértenek
én vagyok a középső twix
közepe valaminek
valahol
egy srác
feketében jár
de a fehér kenyér dicséretét kántáljuk
amíg nem leszünk teljes kiőrlésűek
a zsemle ha kiesik a zacskóból
otthagyjanak-e vagy felvegyenek
vissza már nem tehetnek a többi közé
mert nem leszek megkülönböztethető
elvegyülök a le nem esettek között
oda gurultam ahonnan már ugyanúgy vissza nem
a félig elszívott csikk reménye a kerthelyiség hamutáljában
hogy tévedés az egész
és visszajönnek érte
a remény
hogy minden visszajön
az eső után az ereszről csöpögnek a megbánt dolgok
bögrém tartom alá
a cseppek elmossák az aljára száradt foltokat
de nem oldják a válási papírokról a tintát
minden mélyen monokróm
eszembe jutsz
égkék szemed is esélytelenszürke
mesterkéletlen ha egyáltalán ez a szó létezik
egyáltalán még mi
létezik
már én is szürkeárnyalatosban nyomom
közös éveink egy fotónegatívon
gondosan összetekerve egy műanyag dobozban
lyuggatott kígyó a múltunk
a közelben van egy fényképész
ott talán újra előhívható
lenne színesben
minden
csöppnyi vidámság még rejtőzik a rekeszizmomban
mintha felfelé de mégsem halad semerre
a nagy gyárkémény ezt mindig együtt néztük
de füstje most nélküled is eteti az eget
ahol lassan a denevérek tetszhalottból tetszélővé repkedik a naplementét
felettem
ahová estvéledtem
nyitva egy villanyóraszekrény
be kéne szólni nehogy egy gyerek
éppen erre felügyelet nélkül egy csodalámpával
az enyémek sem lesznek már csak hetente egyszer és második hétvégéken
akkor tudom megóvni őket a nyitott villanyóraszekrényektől
az óráktól
életem origóját egy varjú felcsippenti
zsolozsmákat repül felettem
jó lenne most ha mindenki velem
igen gyerünk ti is este nyolc után
életem első vasalásának vörös nyomát emelem az ég felé kezemen
messze szállt a viszonyítási pont
az égési sérülés a válás mellékhatása
kockázatokról kérdezze meg
a pösze kicsorbult semmit
sallárom
sallárom
valaki más álmából ébredek a kocsma előtt
váratlan pentaton zörejek bennem
dóval kezdi és Dóra végződik a kificamodott bizalom éneke
lábam elé nézek
földig ér az ajtaja
persze hogy a kocsmáé
talán pár milliméter vagy egy centi
hétköznapjaim új romjai közt
rizsporos parókában
figyelni hova lépek
ha van hova
az utcai lámpa fénye
smirglivel csiszol fájdalmat a retinámra
még nem tudom hogy az húz le jobban
vagy a belső zsebem amiben a végzés mellett a megbánás rímei
de iratot nem őrzünk meg és nem küldünk vissza
ez már így marad ha kidobom
akár a lámpát egy kővel
holnap már tudni fogom hogy a szó amit egy kóbor macska pupillájában láttam meg
az üresség
töltött ami majdnem négy tonna súlyú
griffmadár szárnyain suhan valakik felett
és csőrével rángat ki a szülőföldből sokhónapos palántákat
mint a bontókalapács az aszfaltból
már émelygek ettől a betonmetaforától
pedig egyre csak szilárdul
a bontóper törmelékein fellebbezésnek helye nincsen
az illeték befizetése után talán tiszta lappal újrakezdhetem
ami tiszta
fekete
tele még a kezem van
egy pakli kártya pörög benne
jellemgyenge ujjaim között
maszkfehér lelkifurdalás
nem tudom letenni az a baj
ez a baj
a részeg tengerésszel
lassan idézőjelben a tegnap
Fara Muci folyékony áporodott magányt csapol a pultnál
szirénázva érkezik meg a másnap
mert karambolozott bennem a szabadság és a hiány
helyszínelni próbál a feledés
egy főnix rabolta el arcomról a posztneoafter szmájlit
de sosem fogy el az öt kenyér
104 nap kapcsolat tizenkét hónap alatt
tizenkét apostol az kerekítve tíz binárisan 1100
digitális boszorkányszombat üledéke bontja leplét
de magamtól még nem
váltam el
hehej
a hajnal összecsap az éjszakával
tudjuk ki győz
ez az egyetlen reményünk hogy mindig tudjuk melyikük győz
a halottkém elzavar
nincs erre dolgom
hopp hopp
elhatározatlanul hagyom
hogy szavakká torzuljon bennem a lüktetés
le kell csak írnom
hogy szembe nézhessek a holnappal
és meg kellene szólítanom az esőt
belélegezve angyalok leheletét
tenyerem
emelem
szemem előtt az ujjaim
között a rések húrjain
sebemre biztató tapaszt
ma a felkelő Nap ragaszt
megtanulsz vasalni így röhög
agyamon még mindig bús ködök
daloljátok velem hogy menedékül
a holnap szolgál nekem s ahogy szépül
minden új nap rám ragyog
Magyar Dániel vagyok
és szemérmes apró kavicsokon gurulok a tükörhajnal felé.
- március
