Nagy divat Fukuyamát idézgetni, mint a meg nem valósult próféciák fogadatlan prókátorát. Tény és való: magabiztos állításai – miszerint a történelemnek vége, és ennél jobb már nem történhet az emberiséggel – nem állták ki az idő próbáját.  

Azonban az vesse rá az első követ, aki az ő helyében nem esne ugyanebbe a hibába. Fukuyama ugyanis csak korának gyermeke. Herder is korának optimizmusát fogalmazta meg: úgy hitte, az emberiség története alapvetően a fejlődés irányába halad. Ezt Herder az Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról című opuszban fejtette ki a XVIII. század végén. Ő ugyan más eszközökkel érvelt a „történelem vége” mellett, mint Fukuyama, de mindkettőjüket az adott kor jóléte és látszólagos társadalmi biztonsága ösztönözte derűlátásra. Aztán jöttek a napóleoni háborúk Herder korában, a mi esetünkben meg az a káosz, amiben ma élünk. 

Thomas Köck fiatal osztrák drámaíró darabját a BpSkizo Csoport vitte színpadra. A Fukuyama után cím vérbő társadalmi szatírát ígér, amely ígéretet magabiztosan is hoz. Korunk virtuális igényeihez igazítva egymás után ugrálunk az egyik jelenetből a másikba. Mintha csak TikTok videókat pörgetnénk – fel is merült bennem: akkor minek a színház? Hiszen ezt az élményt a telefonpörgetés is nyújtja.  

Köck azonban nem megnyugtatni akar, hanem az arcunkba nyomni azt: milyen következményei lehetnek a társadalmi önzésnek. És ez nem tragikus, de nem is komikus, hanem inkább vásári komédia, ahol minden túl hangos, túl sok és túl direkt.

A jelenetek között dalok, harsány kiabálások és apokaliptikus vircsaft hivatott megmutatni a társadalom és az egyén kiüresedését. A morális lötyögés a magánéletben is megjelenik: az emelkedett szerelem helyét átvette a féktelen pornográfia. A darab egy pontján odáig jut, hogy a boldogság amúgy sem létezik – az csupán biológiai jelenség. A munka a szofisztikált megaláztatás permanens színhelye, az egyén önként vállalt vesszőfutása. A cél nem egyértelmű.  

A társadalom pedig demokráciát hazudik, miközben feudalizmust gyakorol.  

A középosztály arrogáns, a többiek – a prolik – pedig minden erejükkel szeretnének maguk is végre arrogánsak lenni.

   

A színpadkép voyeurhelyzetet teremt. A színpadot ketté választja egy ablak, ami mögött az események egy része zajlik, ezeket kivetítve láthatjuk. Az ablak mögötti eseményeket nézi a színpad széléről valaki egy kényelmes fotelből, aki néha belép a történésekbe. Ő a hatalom, a pénz és a valódi történések mozgatója, aki persze közben lenézi a többi szereplőt, akik hozzá képest – szerinte legalábbis – szegényebbek, butábbak, azaz tulajdonképpen rabszolgák. A kapitalizmus rabszolgái. Mi, a nézők, nézzük őket. És mi is lenézzük őket, mert szánalmasak, és nem nagyon érdemelnek mást, és különben is, mi sem vagyunk különbek, mint a színpad szélén üldögélő, szemlélő szereplő. Mert ebben a mindenkit megles valakit játékban nem is lehetne másképp – és nyilván ez a rendezői szándék is. Ebben a világban mindennek van neve és egzakt definíciója, és semminek sincs megoldása. A darabnak története sincs, inkább egymás után jövő jelenetekkel, gegekkel építkezik. Vulgaritás, harsányság, káromkodás, erotika – vagyis kész őrület. És zene, ami a komikus hatást erősíti, és amolyan kórusként működik. 
    

A társulat a szöveget a magyar viszonyokhoz igazította, de azért nagy kérdés, hogy a nyugat-európai társadalom és azon belül a középosztály kritikája mennyire működik még az adaptációk segítségével is a magyar körülményekre levetítve. A középosztály jóléte Kelet-Európából nézve még mindig csak vágyálom. A kilencvenes évek pedig, amelyek a darabban a kielégíthetetlen vágyakozás koraként jelennek meg, nálunk a rendszerváltás lázában égtek – vagy éppen a kijózanodás sokkját hozták. A multik világát idéző munkahelyi légkör, a gátlástalan karrierépítés, a kollegák intrikái, a főnökség abszurd elvárásai azonban már sokkal ismerősebb lehet.    

A darab minden sketchszerűsége ellenére rendelkezik dramaturgiai ívvel. Sosem gondoltam volna, hogy a katarzishoz vezető útra pont Zámbó Jimmy Még nem veszíthetek című számával fogunk eljutni – számomra ez volt a darab legviccesebb fordulata. A végső csattanóban már nem a szereplők számolnak el Fukuyamával, hanem maga a valóság. Az apokaliptikus vízió hihető végkifejlet az enervált európai társadalom számára, amely a darab tanúsága szerint is valamiféle tehetetlen nárcisztikus bénultságba süllyedt a különböző teóriák gyártása közben.

A darab utolsó harmada sokkal letisztultabb és egy irányba mutat, itt a színészek is jobban ki tudnak bontakozni, és nem vész el a játékuk a gegek és zenék rengetegében. 

Az a szereplő, aki a darab elején kívülállóként, nézőként viselkedett, bekerül a cselekmény epicentrumába – magyarán elveszítette a kontrollt. És amíg még a végkifejlet előtt pár perccel ő maga firtatja, hogy ez egy fejlődés- vagy inkább bukástörténet, a darab végén a halála szimbolikus lesz – vele együtt omlik össze a kontroll illúziója. A nyugati társadalom célveszettségére a válasz végül a Made in China lesz. De végül is nem teljesen mindegy, hogy az ember kinek a rabszolgája?