Természetes kíváncsiság hajtja az embereket, mikor a külföldön élő írót faggatják, hogy milyen is az a külföldi élet, milyen a kétnyelvűség, a kétlakiság, felvetik az identitás témakörét, és hogy milyen sikereket, kudarcokat könyvelhet el. A külföldön élő író ilyenkor a távolba réved, de nem azért mert ott helyben számot vet életével, és lexikális tudását csillogtatva már sorolja is az életrajzi adatokat, melyeket természetesen személyes vallomással tarkít, hanem mert teljes rövidzárlat keletkezik az agyában.

 

 

   Lehetetlen egy másfél órás program, egy spontán beszélgetés vagy egy néhány oldalas írás keretébe szorítani mindazt, amiről szólni lehetne. Egyes külföldre szakadt írók életük nagy részét éppen az új országban való lét megírásának szentelik. Sorolhatnám a külföldre szakadt írók neveit, de most csak Márai Sándort, Domonkos Istvánt és Kun Árpádot említeném. Azért őket, mert mind a hárman más-más indíttatásból és más-más történelmi szituációban távoztak külföldre, így nagyon különbözően élték meg mindazt, amin keresztülmentek. Egyikük pályáját sem kívánom most részletezni.

   Márai klasszikus emigrációba vonult 1948-ban, tiltakozásul mind a szélsőjobboldali, mind pedig a szélsőbaloldali eszmék ellen. Több ország között hányódva sehol nem lelt új hazára, az egyetlen haza elvesztése felett érzett keserűség meghatározó eleme lett írásainak, majd öngyilkosságba hajszolta. 

   Domonkos István, akit sokan egyverses költőként emlegetnek, a gulyáskommunizmusból, 1979-ben távozott Svédországba, és azóta gyakorlatilag letette a tollat. Megírta Kormányeltörésben című versét, amelyből elemi erővel tör elő a külföldi lét traumatikus élménye.

   Kun Árpád 2006-ban költözött családjával Norvégiába. Az úgynevezett rendszerváltás után emigrációról már nem beszélhetünk, hiszen bárki szabadon jöhet-mehet Magyarország és a választott, új ország között. Akik ekkor távoztak, azért hagyták el az országot, mert jobb anyagi feltételek mellett éltek külföldön, vagy / és mert nem értenek egyet a hatalmon lévők politikájával, és ideológiájával. Az új haza ihlette Kun Boldog észak című regényét, de a régi mégiscsak ott kísért Megint hazavárunk és a Takarító férfi című regényekben, melyekben a Magyarországról való távozás körülményeiről, és új életéről vall.

   Úgy tűnik talán, hogy három író, illetve költő mögé bújva próbálom elkerülni, hogy magamról írjak. Ez csak részben igaz, mert úgy vélem, hogy sorsuk rövid összehasonlítására szükség volt ahhoz, hogy magamat a külföldön élő írók skáláján elhelyezzem.

   Én nem vagyok emigráns író, mint Márai Sándor. 1984 óta élek Svédországban. Igaz, a rendszerváltás akkor még nem történt meg, és a levegőben az volt, hogy a Szovjetunióban zajló változások vagy rosszabb, vagy jobb irányba terelik Magyarország sorsát. A bizonytalanság, az áporodott levegő, egyfajta dac, és talán valamiféle intuíció vezérelt Svédországba, ahol nagybátyám élt.

   Svédországban nem hagytam abba az írást, mint Domonkos István, sőt itt váltottam versről és képversről prózára, de magyarul. Agotha Kristof nemcsak országot, de írói nyelvet is váltott, én csak országot. Nem volt időm arra, hogy írói nyelvet váltsak. A zenélés akkoriban a megélhetést is jelentette számomra. Írásból Svédországban is talán csak egy-két svéd író tud megélni, idegen hátterű író pedig talán egy sem. Orgonistaként Svédországban az ember nemcsak az egyházi élet zenei feladatait látja el, hanem egyszerre orgonaművész, hangversenyszervező, kórusvezető, kórusutak szervezője, zenetanár, vagy éppen fiataloknak szóló kísérleti zeneműhely feltalálója, és zenés gyermekszínház létrehozója. A munkámra és a koncertekre való felkészülés, valamint a családalapítás boldog, de mindennapi, vagy néha küzdelmes  teendői miatt eleinte eszembe sem jutott, hogy svédül írjak. Később ez valamelyest változott, versem jelent meg svédül, és Pilinszky versei mellett én fordítottam svédre A vadnyúl bukfencet vet című regényemet. Egyébként főleg svédről magyarra fordítok. A fordításról és a két nyelvről is sokat lehetne írni. Akit érdekel, ízelítőül ajánlom figyelmébe Az űrlakók nyelve című írásomat. A neten könnyen rá lehet keresni.

   Hamarabb hagytam el az országot, mint Kun Árpád, így nem tudom átélni azt a fojtogató érzést, vagy azokat az okokat, amelyek elől ő akkor Norvégiába költözött. Én csak összehasonlítani tudom azt a két országot amelyhez kötődöm. Erről is sokat lehetne írni vagy beszélni. Nem fogok bele. Regényt se fogok írni róla. A téma engem így nem foglalkoztat. Foglalkoztat, de nem úgy, hogy megírjam távozásom okait, vagy azt, hogy miért tartom jobbnak az új országot. Azt látom azonban, hogy országot váltani bár egyéni döntés, de minden író számára így-vagy úgy trauma is, amit nem lehet, és talán nem is szükséges feldolgozni. Van, aki végül öngyilkos lesz, van, aki abbahagyja az írást, és van olyan, aki regényeket ír a távozásról, az érkezésről, és a kettős létről. Persze van olyan is, aki nyelvet vált, de témaválasztásában megjelenik a kettős lét problematikája, mint Agotha Kristof esetében. Az imént említett írók pályája nem az enyém, de mélyen megérint valamennyiük sorsa.

   Mivel ma már nincs emigráns lét, és emigráns magyar irodalom sincs, csak magyar irodalom, ezért csupán kettős létről, kétlakiságról beszélhetünk. Egyéni, hogy ki mennyi időt tölt az óhazában. A körülményektől, a megélhetéstől, és persze a szándéktól függ. Van, aki visszaköltözik, van, aki ingázik, van, aki sokat van Magyarországon, és van, aki évente csak egy hetet. Én sajnos kevesebb időt tudok ott tölteni, mint amennyit szeretnék.

   Az identitás kérdéskörét próbáltam kibogozni az Ugyanaz a folyó című novelláskötetemben. Az identitás, és a nyelv bonyolult szövevényét tömören érzékelteti egy számomra kedves történet. A férjem svéd, de egész tűrhetően megtanult magyarul. A fiam, aki mindkét nyelvet anyanyelvi szinten beszéli, úgy négy-négy és félévesen ezt kérdezte tőlem: Mama, hogy volt akkor, amikor a papa még svéd volt, és nem tudott magyarul? Ezt a mottót ragadja meg egy a Népszavában megjelent, hasonló című interjú, amire szintén rá lehet keresni a neten.

   A sikerekről és a kudarcokról is hosszasan lehetne beszélni, de mi az, hogy siker, és mi az, hogy kudarc? Két országhoz kötődni eleve siker, és kudarc is egyben. Minden más ebből következik.

   A svédek, a látszat ellenére, nem befogadóak. Idegen háttérrel például nem könnyű betörni az irodalmi életbe. Megvannak magukban a svéd írók. A kiadók, és (ezért?) az olvasók is a svéd, illetve az angolszász irodalomra nyitottak. Ebből következik, hogy kevés a magyar-svéd fordító, és a magyar szerzőket alig ismerik. A svédek viszont mindig összezárnak, ha az országimázsról van szó. Pénzt és energiát nem sajnálva exportálnak mindent, ami svéd, beleértve a svéd irodalmat is. Így magyarul sok svéd könyv jelenik meg, és sok jó svéd-magyar fordító van.

   A svéd és angolszász dominancia ellenére Magyarország lehetőséget kapott, hogy bemutatkozzon a Göteborgi Könyvvásáron, amely a frankfurti után Európa legnagyobb könyvvására. A projekt koordinátora voltam négy évig, egészen a 2015-ös díszvendégségig. Hatalmas lehetőség volt ez, hogy a magyar irodalmat megismertessük a svéd közönséggel. A közönség nagyon sikeresnek könyvelte el szereplésünket, a médiát nem az irodalom, hanem inkább a politika érdekelte, így sok volt a negatív felhang. Ezeket a negatív felhangokat Magyarországon szereplésünk kudarcként értelmezték, így a díszvendégség után nem volt folytatás, pedig akkor lett volna még igény, hogy sok magyar kortárs mű jelenjen meg svédül. Értelmezésemben a könyvvásár egyszerre volt siker és kudarc.

   A kettős létből fakad, hogy jól ismerem mind a két országot. Látom a két ország napsütötte, és árnyékos oldalait. Az embereknek azonban, annak ellenére, hogy nem éltek az egyik vagy a másik helyen, általában kész képük van Svédországról, illetve Magyarországról, így gyakran szembesülök azzal, hogy hiába próbálom kizökkenteni őket a berögződött klisékből. A svédek és a magyarok is szeretik fekete-fehéren értelmezni a világot.

  E kétlakiságról szóló vallomásban most odáig jutottam, hogy vagy adatokat kezdek sorolni, vagy panaszkodni kezdek, vagy kifejtem, hogy mi jobb az egyik országban, és mi jobb a másikban, vagy más síkra terelem a kettős lét ecsetelését. Az utóbbit választom, mert a többit csak regényben lehetne megírni, vagy egy vaskos önéletrajzban. Sem efféle regényt, sem vaskos önéletrajzot nem tervezek írni. Megfelelő terjedelem hiánya miatt azonban minden további önvallomás hiányos lenne, árnyalatok nélküli, és félrevezető.

  

Írtam egy promptot a ChatGPT4-nek. Napjaink orákulumát arról kérdeztem, mit mond az olyan íróról, mint én, aki úgy nevezett kettős létben, vagyis két országban éli le az életét. Úgy tettem, mintha bíznék abban, hogy ő, vagyis a ChatGPT4 talán tudat nélkül is jobban tudja, hogy én mit érzek. Nyilvánvaló volt, hogy ez a kérdezz-felelek ma még csak játék. Életem, érzéseim, és gondolataim bugyraiba szerencsére még magamnak kell leszállnom. Ha van rá időm. Ha nem vonja el a figyelmemet a digitális, és virtuális létezésben való, megkerülhetetlen lubickolás, és ha még van számottevő határ az éntudat, és a világháló mindenkit beszippantó, kollektív tudata között.

   A ChatGPT4 szerint két világ határán élni olyan, mintha egy folyamatosan mozgó tájat kellene megérteni. A kép szinte költői, mellyel könnyen azonosulok. Ülsz egy robogó vonaton, és a melletted elsuhanó táj folyton változik, de te nemcsak érzékelni akarod a folyton változó kulisszákat, meg is akarod érteni, mi zajlik mögöttük. Az életösztönöd diktálja így. Akármilyen országban élsz, ismerned kell az ottani nyelvet, szokásokat, a körülményeket, az intézmények működését, az ország történetét, és naprakésznek kell lenned, hogy milyen események, eszmék, érdekek mozgatják az országot. Minél jobban érted mindezt, annál nagyobb eséllyel veszed az akadályokat. Vagy ha nem tudod őket leküzdeni, legalább érted, hogy miért nem sikerül. Ha egyszerre két országban élsz, akkor egy kívül-belül folyamatosan változó tájban élsz, amelynek minden rezdülését meg akarod érteni.

   Ha két országban élsz, benned, belül is robog a vonat, és a két ország képkockái, emlékképei, meghatározó eseményei, története, gondolkodásmódja, nyelve, mindennapi élete benned egyszerre van jelen. Soha nem hagyod el egyik országot sem ott belül, és soha nem érkezel meg sem az egyik, sem a másik országba. Mivel Svédország és Magyarország között én többnyire repülővel közlekedem, ezért úgy is mondhatnám, belül folyamatosan landolások között élek.

   Ez a szüntelen lebegés sokszor aggodalommal tölt el, szeretnék megkapaszkodni valamiben, hiányérzetem van, és hiányzik a talaj a lábam alól, de az orákulum szerint az efféle kettős lét előnyökkel is jár. És ez is igaz. Mert egy  kétlaki író szövegeibe nemcsak a szülőföld, hanem ahogy az orákulum mondja, „… az új ország tapasztalatai, élményei is beszivárognak, így az írásai egyedi, két világot egyesítő hangot képviselnek. Ez a kettősség feszültséget teremt, de egyben különleges gazdagságot is.” Írásaimban valóban ott vannak a svédországi tapasztalatok, sőt a magyar mellett a svéd gondolkodásmód is.  Ami az idézet többi részét illeti, csak remélni tudom, hogy valamennyire igaz.

   Leírni is ijesztő, hogy életem nagyobbik részét már Svédországban töltöttem. Sokak számára talán furcsán hangzik, mikor Magyarországról Svédországba indulok, azt mondom, hogy hazamegyek, de mikor Svédországból Magyarországra tartok, akkor is azt mondom, hazamegyek. Ennyi év után azonban talán az sem nyilvánvaló, hogy jobban otthon érzem magam Budapesten, mint Göteborgban.

   Vannak terveim. Most fejeztem be egy novelláskötetet, és szeretnék összeállítani egy verseskötetet, az anyag kész. Egy regény is érlelődik bennem. A tervek közt szerepel Ördöghinta című regényem második kiadása is. Kicsit szeretném átdolgozni, frissíteni. A könyv három történelmi korban játszódik. Én azonban az időt nem lineárisan szemlélem, hanem olyan egységes egésznek tekintem, ahol például nemcsak a múlt hat a jövő eseményeire, hanem fordítva is, a jövő is hat a múltra. Ez az időszemlélet tartja össze az Ördöghinta három idősíkban játszódó cselekményét.

   Esszésorozatot írok a mesterséges intelligenciáról, ami egyszerre svédül és magyarul is megjelenik, és főleg a filozófia oldaláról közelíti meg a témát. Mi írók, úgy tűnik, feladtuk, hogy a mesterséges intelligencia profiljának alakításában benne legyünk. Én azonban igyekszem magamat, és írótársaimat arra buzdítani, hogy az élhető jövő érdekében ne csak megfigyelőként kövessük az AI fejlesztését, hanem aktívan vegyünk részt ebben a folyamatban.

   Végezetül hadd idézzem ismét a ChatGPT4-et, mely igen frappánsan foglalja össze, mit lehet még elmondani egy kettős létben élő íróról úgy, hogy értsd, ahogy akarod, akárcsak egy kinyilatkoztatást.

   Orákulumunk szerint a kettős létben élő író hangja „… otthonos és idegen mindkét helyen, mint maga az ember, aki két kultúra között sétálva keresi a helyét, tudva, hogy sosem lesz teljesen része egyiknek sem, de talán mindkettőből magával vihet valamit, amit csak ő érthet igazán.”