Lomtalanítás. Készülünk, válogatva
egymás közt, csak te meg én.
Szekrényajtón ömlő hiányhelyek,
amennyi kacat annyi élő emlék.
Íróasztalfiók mélyén öklömnyi szikla
ormára hajtottad gyöngyöző rézdrótfám,
sávváltásra képtelen rádiómagnónk
némulásig csavarták apró ujjacskák.
Utcánk fölösleg sújtotta ostromterület,
zsigerelt otthonok perforált szervei,
kombi-csomagtartóról szétrajzó család,
az apa őrködik, anya a gyűjtést szervezi.
Elénk sietnek, szűrik, amit hozunk,
fiuk táncot jár a lomhalom színpadán,
markában távirányító a SUN rendszerhez,
rajta válltól bokáig érő kabátpalást.
Szomjas vagyok, kiszáradok mindjárt!
Bírd ki Ricsi, meglátod most jön még a java.
Pillantásunk találkozik, egy jelentése van.
Hozunk inni a fiúnak mi, ha szabad.
Hoznának? Lenne olyan jó, drága lelkem?
Futás vissza. Elő a kristálypoharakkal.
Hűtőnkből mandulatej, narancslé, kóla,
tükörfényes acéltálcánk elővillan.
Az iménti családot még ott találjuk
a fiú kezében egy porszívó roncsa,
fején korona, mint égre meredő ujjak
néhai gyümölcsszüretelő abroncsa.
A fiú komoly arccal a kólát választja,
mohó kortyokat záró elismerő "ehh".
Éhes is vagy? Maradt délről palacsinta.
Nem gond, megeszem. Ez a legjobb lelőhely.
Megrakott tányérral térünk vissza,
bőrfotelben királyunk, lábai keresztben,
bevág nyolc tekercset, kortyol még egyet
és kijelenti: De jól telik ma az estem!
