Januárban ünnepelt születésnapomra különleges ajándékot kaptam egy kedves barátomtól: ötszáz év magyar költészetének antológiáját — németül! Az 1970-ben Berlinben (és Budapesten) megjelent kötetben több mint kétszáz híres magyar vers fordítása olvasható Janus Pannoniustól Illyés Gyuláig. A válogatás természetesen tükrözi a kor ízlését és ideológiáját; a Vajda György Mihály, Klaniczay Tibor és Szabolcsi Miklós összeállította kötet szerepelteti például Komlós Aladár: Lenin halott című versét, de hiányzik (egyebek mellett) a komplett Szép Ernő-életmű. Nemcsak a szerzők, de a szerzőktől választott művek is tükrözik a hatvanas, hetvenes évek (ma már eléggé sajátosnak érzett) kánonját. Adytól szerepel például A Vörös Nap című költemény, de nem a Sem utódja, sem boldog őse… vagy mondjuk a Kocsi-út az éjszakában. Hasonló furcsaságokra szinte valamennyi költő esetén bukkanhatunk.

 

Az is jellemző, hogy egyetlen női szerző sem szerepel a válogatásban, jóllehet a két világháború között már megkezdődött egyes női alkotók kanonizálása.

 

A kor tehát biztosan rajta hagyta nyomát a köteten, de ezen semmi csodálkoznivalónk nincs. Aki megélte a rendszerváltás utáni vagy körüli rekanonizációs folyamatokat, az pontosan emlékezhet rá, milyen felszabadító volt ráeszmélni mondjuk József Attila istenes verseire, vagy arra, hogy milyen lenyűgöző irodalmi, kulturális pezsgés jellemezte a két világháború közti Magyarországot.

 

 

A walesi bárdok Annemarie Bostroem fordításában

 

Érdekesebb számomra, hogy mennyire működnek ezek a kiválasztott versek németül. Erről azonban igazából nagyon nehéz mit mondanom. Nem vagyok német. Azt is roppant nehéz megítélnem, hogy mennyire jók a fordítások. Ahogy látom, általában törekednek a formahűségre és a pontosságra. A jambus jambus, a rím rím, a szabadvers szabadvers. Ezt a hagyományt én nagyon helyesnek és követendőnek tartom (még ha megértéssel fordulok az alternatív megoldások felé is), ugyanakkor mindez még nem árulja el, hogy miként érkezik meg egy fordítás a német nyelvi kultúra közegébe.

 

Gondolom, persze, sehogy. Nem tudok róla — sajnos —, hogy a kötet nagy érdeklődést váltott volna ki az NDK-ban, és hogy elindítója lett volna egy Magyarország-reneszánsznak a német kultúra közegében. Persze, igaz, a közvetett hatásokról még kevesebbet tudunk. Tény, hogy az NDK-ban kialakult egyfajta fokozott érdeklődés a többi keleti blokkbeli ország iránt, és e tekintetben Magyarország különleges szerepet játszott. A kádári konszolidációt követő viszonylag szabadabb légkörű rendszer lehetővé tette a Balatonnál keleti és nyugati németek találkozását, ami közvetve-közvetlenül a vasfüggöny lebontásához is hozzájárult. És témánk szempontjából még fontosabb, hogy a ’90-es években a magyar irodalom is „megérkezett” Németországba, Esterházy, Kertész, Nádas vagy Márai életműve közismertté vált, sőt köztudott, hogy például a Sorstalanság előbb is futott be a német olvasóknál, mint Magyarországon. Vajon ez az antológia mindennek már búvópatakszerű előzménye volt? Nem valószínű, de nem is zárhatjuk ki egészen.

 

Nekem mindenesetre Szerb Antal egy gondolata jutott eszembe az antológiát átlapozva. A magyarországi születésű, XIX. század első felében élt Nikolaus Lenauról írta:

 

„Számunkra Lenau költészete főképp azért érdekes, mert kihallatszik belőle Lenau magyarországi gyerekkora. A magyar föld nemcsak témáin hagyott nyomot — e tekintetben inkább csak a magyar egzotikum, a cigány, a csárda, a puszta szerepel, az is erősen romantikus stilizációban —, hanem ennél is sokkal érdekesebb az a meghatározhatatlan valami Lenau versmelódiájában, ami miatt néha úgy érezzük, mintha Vörösmartyt vagy Petőfit olvasnók német fordításban. Valami titokzatos magyar hang, annál erősebben érzékelhető, mert egészen idegen környezetből tör ki.”

 

Nos, igen.

 

Nem tudom, olvasónk találkozott-e már mondjuk Petőfi-verssel német fordításban. Ha nem, akkor legfőbb ideje. Íme, így szól például a Beszél a fákkal a bús őszi szél… című remekmű első versszaka Martin Remané fordításában:

 

Der Herbstwind flüstert leise mit den Bäumen,
Geheimnisvoll ist seiner Rede Sinn,
Die Bäume lauschen ihm und wispernd wiegen
Sie nachdenklich die Köpfe her und hin.
Nachmittag ist’s, aufs Sofa hingesunken
Lieg lesend ich, zur Seite mir gesellt,
In meinen Arm ihr Köpfchen friedlich schmiegend,
Schläft meine kleine Frau, entrückt der Welt.

 

A természeti líra valami nagyon „németes” dolog. Alighanem a világirodalom legszebb költeményei születtek német nyelven fákról, felhőkről, erdei patakokról és hasonlókról. Az első négy sor akár német vers is lehetne, legalábbis megvan az a közös irodalmi hagyomány, amely alapján ezek a sorok elhelyezhetők az irodalmi tudatban. A megszemélyesítés ugyan talán túl erős, mondhatni „magyaros”; a német költészettől az ilyen nagyon erős perszonifikálás idegen. De még inkább idegen a következő négy sor, az egész természeti kép elhelyezése egy biedermeieres környezetbe. Persze a biedermeier maga egy német fogalom, és a német irodalomtudomány külön korszakként kezeli (nagyjából éppen Petőfi korában ért csúcspontjára, olyan szerzők életművében, mint Eduard Mörike, Franz Grillparzer vagy Annette von Droste-Hülshoff), de a biedermeier és a Vormärz (vagyis a forradalmi költészet) a német irodalomban éppenséggel hangsúlyosan ellentétes tendenciák voltak. A természetlíra természetközeli maradt, a társadalom világa pedig társadalmi. A kettő merész összevegyítése Petőfinél nemcsak ebben a zseniális költeményben, de jóformán az egész életműben alapvető. Míg a német irodalomban a „vagy forradalmiság, vagy természetközeliség” elve érvényesült, addig Petőfinél (de másnál is) a kettő összeolvad és kontrasztot képez. (És ez magyarázhatja a vonzódást a megszemélyesítéshez is: a természet is mintha társadalmi jelenség volna.)

 

Mindez német környezetben valóban nagyon „magyaros” megközelítés. A német tájlíra mindig filozofikus, elvont, a lét ürességéről vagy telítettségéről szól; Petőfinél a táj maga is a forradalomról mesél. Amikor a napnak az alföldi tájleírás végén „leesik fejéről véres koronája”, akkor ennek nehéz és nincs is értelme kiiktatni a társadalmi konnotációit.

 

Egy német olvasó számára mindez talán zavarólag hathat, két különböző világ indokolatlan összekotyvasztásának. Vagy éppenséggel egzotikusnak, érdekesnek, különösnek. Nekünk, magyaroknak tökéletesen „működik”. Ehhez szoktunk hozzá, másképpen szinte már gondolkodni sem tudnánk, és számunkra talán épp a német tájköltészet tűnik valóságidegennek, elvontnak, a miszticizmus határait súrolóan légiesnek. (Nekem persze nem, mert én kaptam már egy jó adagot németségből, német kultúrából és irodalomból, hogy kifejezetten otthonosnak érezhessem magam benne.)

 

Lenau mindenesetre két világ határán élt. Magyar is volt, német is volt, ám egyik sem teljesen, és talán ezért is őrült meg. Biztosan nem lehetett könnyű neki, hogy egy olyan nyelvi közegben akart kifejezni valamit, amelytől a kifejezendő dolog alapvetően idegen volt.

 

Éppen ezért nekem erről az egyébként lenyűgöző antológiáról Valeria Koch, magyarországi német költőnő egyik csodálatos verse jutott eszembe, mely a Lenaus Lied (Lenau dala) címet viseli, és mindössze négy sorból áll. Most, hogy rákerestem a neten, döbbentem rá, hogy egyetlen helyen található meg online formában: több mint tizenkét évvel ezelőtt én magam írtam róla Iszonyatos magány címmel egy blogbejegyzést. Hogy mik vannak! A verset mindenesetre azóta is gyönyörűnek tartom, és sokszor eszembe jut, úgyhogy álljon itt e kis esszécske lezárásaképp:

 

Getrieben von Sehnsucht wie Wüstensand,
auf Suche nach Freiheit im fremden Land,
nach Freiheit in Wunden und weltenweit
verwelkende Stunden der Einsamkeit.

 

(Nyersfordításban: „Vágytól sodorva, mint a sivatag homokja, idegen országban keresve szabadságot, szabadságot sebekben és világokra távol a magány elhervadó órái.”)