Időhiány miatt nem került bele a Látó áprilisi lapszáma az áprilisi lapszemlénkből, most ezt pótolja Enesey Diána:
Demény Péter: Diótörő
Demény Péter verse a kudarcba fulladó komoly elhatározásoké. A szerelem múlékonysága a fogadalom megszegésébe torkollik. Vajon minden szerelem és minden komolyan gondolt döntés erre a sorsra jut? Az élet maga is vereség? Az összes boldogság a szomorúság felé gravitál?
„a boldogságom megtelik
ecettel, vagy ez nem is
vereség, csak élet, vagy
az élet maga vereség, hol van
az én szívem, milyen diótörőkbe
(…)”
Tamás Dénes: „A leplezetlen őszinteség híve vagyok” — Levélbeszélgetés Radics Viktóriával
Tamás Dénes remek kérdései feltárják, hogy milyen lényegi és alapvető különbségek mutatkozhatnak meg az olvasói vélemény és a szerző önképe között. Radics Viktória visszautasítja az „esszéember” meghatározást, sőt nem tekint életműként saját szerzői teljesítményére sem, ugyanis ahhoz szisztematikusságra volna szükség, számára viszont sokkal fontosabb a spontaneitás. Radics Viktória arról is szól, hogy mennyiben nincs „kivívott és megszenvedett” pozíciója — „sem szellemi, sem gyakorlati értelemben”. A pozíció számára túl rögzítettnek tűnik, ezzel szemben ő folytonos újrakezdőként tekint magára. Radics Viktória beszél az írókkal való kapcsolatáról, az olvasás és az írás szellemi kapcsolódási pontjairól, különösen Nádas Péter, Visky András és Marno János személyén és szövegein keresztül, de kiderül az is, hogy Tandori Dezső és Pályi András is fontos szerzők és emberek voltak számára. Mindebből pedig kibomlik a művekkel való kapcsolat és az emberi viszonyok analógiájára: „Gyakori a »viszonosság«, de ritka a »kölcsönösség«, hogy egy fontos nádasi fogalompárt mondjak.”
Radics Viktória az irodalmat egy különleges létezési módnak tekinti, vagy még inkább: „létérzés”-nek. Az esszét és a kritikát azért tartja magához illő műfajnak, mert ezekben lehetnek „vezetői”, ez pedig azt is megmagyarázza, miért nem törekedett szépíróvá válni. Mesél a saját írásai által kiváltott félelmeiről is, az írások közlésétől való tartózkodásáról. Radics Viktória a „leplezetlen őszinteség híve”-ként tekint önmagára, talán ez is okozza azt, hogy a társadalmi beilleszkedés formáiban nem tudott helytállni. Az interjúban nem csupán a társadalmi, de a szerelmi élethez kötődő kudarcait sem rejtegeti.
A beszélgetésben a művészet természetbe vezető útjának lehetősége is felmerül. Majd az átmenetként értett ember képén keresztül a nietzsche-i emberfelfogáshoz érkezik a párbeszéd, Radics Viktória pedig Nietzsche Übermensch-fogalmának szenvedélyét hasonlítja saját isten-gondolatának szenvedélyéhez. Megfogalmazza az intellektuális beszédmód iránti bizalmatlanságát. És talán bizonyos értelmiségi közegekben ez is egyfajta pogányságnak számít, de nyílt őszinteséggel fordul a baráti, kocsmai, piaci beszédek felé. Ugyanakkor az irodalom, a művészet és a zene számára az égboltot jelenti, amelyet olykor köd, szmog és füst borít — általunk.
A tagadás mintegy keretbe foglalja a beszélgetést, ugyanis a beszélgetés végén Radics Viktória tagadja azt, hogy keserű ember volna, Tamás Déneshez kapcsolódva, ő is azt vallja, hogy a kapcsolódások pajzsot jelentenek a keserűség ellen. Ő sem megváltást keres, ebben is Tamás Dénes gondolati fonalát veszi fel. De vajon hogyan kapcsolódik össze a görög daimóntan, az őskereszténység és a buddhizmus egy ember világlátásában? Tamás Dénes érzékeny és érintkezési pontokat fürkésző kérdései és Radics Viktória őszinte és nyílt válaszai ezt is megvilágítják.
Láng Orsolya: Mit rejt a kő
Láng Orsolya verse Maillol és Rodin közé ékelődik be. Mondhatnánk, hogy szoborelemzésről van szó, de ez a vers ennél jóval több. A szoborban egyszerre van benne az érzelmek átszivárgását gátolják, kívülről utalt, a megformáltság által rögzített anyag, de mégis: „mintha önfegyelme volna”. A szobrokban egyaránt benne lakozik a harmónia és az egzisztenciális szorongás.
A szobor mélysége és felszíne között nincs távolság. De vajon elér-e hozzánk, s ha elérkezik hozzánk, miképp változik? Miért tölt több időt a tévedésben, mint az igazságban? Talán csak a mi szemünk nem ismeri fel a hibátlanul leképezett hibát vagy csupán félreismerhetjük? A szobor részei egymásnak feszülve állnak össze egésszé. A megmaradó illesztések is ezt a konfliktust jelzik. A szobor örökös dilemma, legyen bár Maillor vagy Rodin.
Markó Béla: Életrajz szonettben
A benső formák, a részleges beteljesülések verse ez. Ahogy a vers, úgy készül az élet is. Tökéletesedésre vágyakozás és tökéletesedés. Ámde szabadság nincs, csupán lázadás lehetséges. Áradás szabja az élet útját, a legbelül, mélyen rejlik a változ(hat)atlan, a lényegi, de azért a lázadás szülte vágyak közül is teljesülhet valamennyi. A szonettbe foglalt önéletrajz a törekvések útjait jelöli ki és azt sugallja, hogy mindemellett mégis van valami lényegi, amin még az lázadó áradás sem lehet úrrá.
Ettől a verstől szinte elválaszthatatlan a „Halálrajz szonettben” című is, amely szintén a vershez viszonyítja és méri az emberi életet, nem pedig az evilág és túlvilág dichotómiájához.
Záró sora pedig üres, amely sorban éppúgy semmi, mint bármi.
