Én mindig a saját utamat jártam:
egyszerűség, tisztaság, egyensúly –
a szépség útjaival rajzoltam fel magam
a térképre, amit addig kevés nő lakott.
Mondták: „nőkből nem lehet művész,
legfeljebb rajztanár”. Voltam az is,
kellett a pénz. Pokoli volt.
Kevesebbet tanítani,
erősebben gondolkodni.

Minél kevesebbet és minél erősebben dolgozni.


Nagyítás, fragmentálás, kivágat.
Nem bírtam hallgatni, mit okoskodnak
az absztraktokról a kritikusok.
Egy darab szén,
egy darab papír,
egy vonal: ilyen egyszerű
az istálló, ami fölött a lángoscsillag megáll.


Egész nap nézni, nézni,
aztán a papír előtt minden látottat elfelejteni.
Mondanivalómhoz egy ház sem lenne elég,
falait teleírni, de ha letérdeplek
a padlóra fektetett papír elé,
mindent elmondtam.


Végre egy nő papíron!, kiáltotta Stieglitz,
amikor elvitték hozzá a rajzaim.
Hogy érdek nélkül tartotta sokra őket,
megalapozta hírnevem. Felháborított, hogy
megkérdezésem nélkül állította ki őket a galériában,

de hízelgett, hogy a megnyitón nem ismerte fel
a művészt. Tehát nem én, hanem a műveim győztek.


A házasság évében realista lettem.
Keretet kitöltõ virágok, felhőkarcolók.
Üvegszirmok és vasbeton kelyhek.
Bibék és porzók, monumentális
szeméremajkak – mondták.
Mindenki azt lát, amit akar.


Mégsem a monumentalitás vonzott.
Nem a nagyívű konstrukciók.
A repedések, a kitüremkedések részletei,
mint egy gyûrött lepedő tenyérnyi
felületén a támaszkodás nyoma.
A támpontról az egész test felépíthető.


Aztán hűtlenség, testi hanyatlás.
A bukás évei. Menekülés
Új-Mexikó drámai vöröseihez.
Egyedül lenni a homokkõ-labirintusban:
maga a szabadság. Aztán a koponyák,
tele velük a Ghost Ranch. Nehezéknek
viszem haza őket. Akár dísztárgynak is –
üregeikben fészket rak a fény.
A csontok elvezetnek a sivatag középpontjához.


Egy papírdobozban csörgőkígyók
szárított csörgőit tárolom. Másokban
a több ezer nekem írott levelet.
Mindkettő fenyegetés. Egész életemben féltem,
de ez nem tántorított vissza attól,
hogy azt tegyek, amit akarok.


Sem Alfred, sem Becky nem jelentette azt,
amit a kősivatag: túlélést. Csak azért halok meg,
Láng Orsolya: Georgia O'Keeffe Ghost Ranch-en 13

hogy beleköltözzek.
Kivenni belőle részemet.


Nem tudom, a magányt lehet-e akarni,
vagy a magány előbb akar.
Sokakat bosszant, hogy beérem a teljességgel.


Az átmelegedett kőlapok között
rácsot képez a hó, a tetőnek támasztott
létra fokait fehér mázként vonja be.
Az ereszen jégtaréj csepeg.
A támasztékok meg-megreccsennek:
az olvadás úgy teszi semmissé a súlyt,
mint elhagyatottságára ocsúdó haldokló
a bőkezűség jegyében fogant
végrendeletét.


Lehet, hogy adni sosem tudtam
olyan szenvedélyesen,
mint átadni valami szenvedélyeset.