ÁLLOK

 

 Ez itt valami, ami azt hiszi magáról, hogy él. A Balaton partján állok, jobbra tőlem víz, balra nádas; hogy fent mi van, azt nem tudom. Itt vagyok, egy gödörben bujkálok, mint az indiai vérző asszony, idekint semmi sem véd meg a széltől. Az arcomba csap, hogy ráncokat nyaljon rá, mert még nincs rajta egy sem. Nem mosolygok, pedig szép a mosolyom: a fogsorom egyenes, szabályozták; a gondolataim hömpölyögnek, zúdulnak, mint a kicsapó víz a nadrágszáramra, gátat kellene építeni a fejemben, idegrostokból és neuronokból. Nézem a Balatont, és az alja alá látok, látom az üledékes kőzet rétegét a mély sötétben, ahogy a hullámok alámossák a partot és velem szemben kitörnek a tompa homályba vesző vulkánok. Érzem a talpam alatt a vetődést, a föld mozgását, hogy két lábon állok, és mégsem állok két lábon. Aztán hipp-hopp, látok Balatont, úgy van itt, mintha mindig is itt lett volna, pedig hosszú vajúdás szülte, fájdalmasan felsírtam, lilás, nyomott testemnek új volt a levegő, és csak üvöltöttem, mert már azelőtt fájt a világ, hogy megismertem volna. Most meg állok. Sosem küzdöttem azért, hogy itt legyek. Ha az arcomhoz nyúlok, meg tudom érinteni magam, nem úgy, mint a 2D-s, tintaszagú honfoglalók a töri könyv lapjain, akik megküzdöttek azért, hogy itt legyenek, vagy a dédszüleim, akik egy falat kenyérrel harcoltak az életért, hogy még én is viselhessek nevet, hogy ne haljak meg még azelőtt, hogy megszülettem volna.

 Itt állok, és még mindig az vagyok, aki ruhástól megmártózik a múltban, ha túl rémisztő neki a jelen – hogy egyáltalán van jelen –, és víztől nehéz rongyokban mászik tovább az élet végtelennek tűnő, műanyag vonalzóján. Aztán milliméterenként megáll, hogy hátranézzen. A Balatonra, ahol most állok, és ahová majd egyszer visszakerülök, úgy, ahogy nagymamát a földbe helyezték a nyálkás őszi délelőttön; visszakerülök ide, vetődöm, török, partot mosok, mélybe szállok. Majd azután, hogy küzdöttem – nem fegyverrel, nem kenyérrel –, miután lefolytattam a néma háborút magammal és elástam minden bűzlő hullát a hús- és vérszagú földbe, valahol a bordáim tájékán.

Állok, mint túlélő. Csendes folyó, melynek gátat szabnak a rózsaszín forradások a csuklómon, alattuk zubog a vér, dédszülők és honfoglalók vére. Az élet pulzál a mellkasomban és dobbant a fülemben. Olyan, mint egy pattanás a homlokom, a hajtövem mellett: már nem is annyira zavar. Jobbra tőlem víz, balra nádas; hogy fent mi van, azt nem tudom. A nadrágom szára már a térdemig vizes. Libabőrös a tapadós anyag alatt a bőröm. A Balaton hullámzik, a lábam alatt szilárd a talaj. Állok.

 

A RÓKA ÉS A GÓLYA

 

 A víz sötétkéken fodrozódott a tejfölszínű felhők alatt: ebből lehetett tudni, hogy még túl hideg ahhoz, hogy bárki is akárcsak egy ujjal belemerészkedjen. A nyár már alig egy karnyújtásnyira volt, napsugárnyi távolságban ragyogott a horizonton.

 A Lyuk utca 3 szám alatt az étkezőasztalon úgy gőzölgött a húsimádó pizza, mint a tó, amikor a Nap égető ereje izzasztja a felszínét. A róka a szuterén párás homályában kibújt a zoknijából, és bekapcsolta a légkondicionálót.

 Ahogy a gólya belépett a lehűtött lakásba, összébb húzta a nyakán a könnyű széldzsekit, amelyet viselt, és belebújt egy kitaposott vendégpapucsba.

– Köszönöm a meghívást! – mondta, majd nyakát behúzva átlépett a nappaliba.

– Kérlek, foglalj helyet!

 Míg a gólya leült, a róka tisztára mosta a mancsát a mosogatónál, ügyelve, hogy az ujjközökbe is juttasson elegendő szappant. Majd az asztalhoz lépett, és a már felvágott pizzából kiemelt egy szeletet. Mielőtt elszakadt volna, a sajt hosszan nyúlt a levegőben, akár a kínos csend a róka és a gólya között.

 Mikor mindkét lapos tányéron ott gőzölgött egy-egy olajos húsimádó pizza, a róka megnyalta a hüvelykujja karmát, aztán beleharapott a szeletbe. A gólya kelletlenül a telefonja képernyőjére pillantott, hogy ellenőrizze az értesítések sávját.

– Talán valami gond van? – vonta kérdőre a róka. Egy kis paradicsomhéj szorult a két elülső foga közé.

– Dehogy! Csak érkeznek a sógoromék Afrikából, így bármikor szólhatnak, hogy menjek ki értük a reptérre.

– Nem eszel, barátom? – faggatta tovább a róka. A negédes mosoly megült az arcán, mint a paradicsomszósz a szája szélén.

– Az igazság az, hogy éppen életmódváltásban vagyok – sóhajtotta a gólya. – Igyekszem csökkenteni a heti húsbevitelt és kissé kalóriaszegényebb ételek mellett dönteni. Tudod, hogy nem nyáron, hanem ilyenkor készül a beach body – tárta szét a szárnyát.

 A következő héten nagytakarítást tartott a gólya a fészkében, majd még aznap este áthívta a rókát. A villanypózna tetőteraszán terített, biztosítva a panorámás vacsorát.

– Jómagam mostanában ezzel tömöm a bendőm – helyezte a róka elé az egyik, majd maga elé a másik poharat. – Hínárturmix – mondta. – Kis proteinporral - tette hozzá elégedetten.

A gólya beledugta fényes csőrét a magas üvegpohárba, majd aprókat kortyolva kiitta belőle a sötétzöld löttyöt.

– Mondd csak… hm… Ez ugye laktózmentes tejjel készült? – érdeklődött a róka –Laktózérzékeny vagyok.

– Honnan tudod? – A gólya fel sem nézett, csak serényen igazgatta a tollait.

– Múltkor megettem egy tehenet. Maradjunk annyiban, nem volt jó éjszakám – törölte le a homlokát borító, csomókba állt szőrről az izzadtságot a róka. – Szóval? Van benne tej?

– Nincsen. Bár ez úgysem számít annak, akinek túl magas a pohár – sandított a rókára elégedetten.

 Az előkapott egy környezettudatos, fém szívószálat a bundájából, leporolta róla a szőrszálakat, majd a pohárba dugta és inni kezdett. A gólya döbbenten figyelte, ahogy eltűnik a lé a szőrös szélű szájban. A döbbentségét látva a róka felnevetett, kivillanó, éles fogai zölden meredeztek az ínyéből.

– Képzeld csak, mit szólna La Fontaine, ha meghallaná, milyen szívó-szál került a cselekménybe! – mondta, és lenyalta a szája széléről a turmixot.