Sem élet, sem halál, sem múlt, sem eljövendő nem választhat el minket – gyönyörű szép kagyló, táncol rajta a napfény, zúg benne a tenger, akkora, hogy nem fér a tenyerembe. Julius ajándéka, egy matróztól vette a házassági évfordulónkra.

 

Szent Iván-nap, mágikus nap – Szent Ivánkor esküdtünk Juliusszal, gyászban esküdtünk, mert a papa nem sokkal korábban meghalt. Spanyol széltorta, egy-egy korty pezsgő jelképesen, a tábor placcán zene, a szudétás fiúk polkát játszottak, minden úgy volt, ahogyan halála előtt a papa megszervezte. Menekülttáborban menekültesküvő, Szent Ivánkor bármi lehetséges, sötétedéskor tüzet gyújtottunk, tüzet ugrottunk, Juliusszal párban, ketten, koszorút nem fontunk, de egy menekülttáborban miből is fonhattunk volna, öt évvel korábban, a Tátrában fontam, de akkor még nem ismertem Juliust, és mindennek előtte álltam.

 

A Sztari a Halas-tóhoz vitt bennünket, ott fontuk a koszorút, a Halas-tó nem is tó, hanem tengerszem, Morskie Oko: a lengyelek annak is nevezik, tenger, tengerszem, a Tátra szeme, a tengerszemek mélyén kristálypalotában tündérek laknak, és azért tengerszem a nevük, mert földalatti összeköttetésben állnak a tengerrel, így mondják a mesemondók – hamis képzelődés, buta fecsegés, legyintenek a tudósok, a tengerszemek nem mások, mint gleccsertavak, amelyek úgy keletkeztek, hogy az utolsó jégkorszakban az olvadó gleccserek kitöltötték a hegyek közötti mélyedéseket, az égvilágon semmi közük tehát a tengerhez.

 

Gleccsertó vagy tengerszem, a Tátrában száznál is több van belőlük, kicsik, nagyok, közepesek, nevesek és névtelenek, mélyek, feneketlenek, fehérek, feketék, kékek, vörösek, zöldek, ahány, annyiféle – zergeboglár, harangvirág, csengettyűke, füzike, tárnics, kankalin, szarkaláb: annak idején, a Morskie Oko-nál hétféle virágból fontuk a koszorút, gyönyörű szépet és jó nagyot fontunk, amikor készen lett, tűzbe dobtuk, hogy bajtól, betegségtől, szerencsétlenségtől megóvjon, de nem óvott meg semmitől, a jövőt azonban megjósolta, éppen csak nem tudtuk, hogy amikor a feltámadó szél magasra korbácsolta a lángokat, és a koszorú hamvait messzire fújta, abban a jövő villan.

 

Hét kicsi tó, hét kicsi tóból egy feneketlen, fekete vizű nagy tó – a Morskie Oko-t tengernyi könny és halál szülte, égszakadás, földindulás; az öreg Morski pusztító átkának ereje ellen még a tátrai tündérek sem tehettek semmit. Ölbe kapták a hét gyermeket, és futásnak eredtek velük, de szempillantás alatt hatalmas, égig érő sziklák törtek elő a földből és állták útjukat, kerülték volna jobbról, kerülték volna balról, próbálták megmászni, de se megkerülni, se megmászni nem lehetett őket, végül, amikor már semerre sem tudtak menekülni, tehetetlenül lerogytak a földre. A hét gyermek mindeközben sírva, kétségbeesetten hívta az anyját, és Anna futott, csak futott a hangjuk után, még akkor is futott, amikor csönd lett. Futott és sírt, addig sírt, amíg könnyei tavakká nőttek, hét kicsi tó, mindegyik tó fenekén egy-egy gyermek, az anyjuk sírt, siratta őket, még akkor is siratta, amikor kisírta mind a két szemét, szem nélkül is sírt, a hét kicsi tóból egy hatalmas, nagy tavat sírt össze, amikor elfogyott az összes könnye, még akkor is sírt, könny nélkül sírt, addig sírt, amíg végül ő maga is bele nem fulladt a hatalmas, nagy tóba.

 

– Ilyen nagypapa nincs is a világon! A nagypapák nem kegyetlenek! Kivétel nélkül mind szereti az unokáját! – méltatlankodik Martin, és a papát emlegeti, aki rögtön, hogy megjött a rabságból, lovacskát faragott neki, és akivel megszelídítették Jóskát, a varjút.

 

– Hogyan érjen akkor véget a mese?

 

– Be lehet fejezni ott, hogy a herceg feleségül veszi Annát és megszületik a hét gyermek!

 

– És mi legyen az öreg Morskival?

 

– Maradjon ott, ahol van! Annyi idő múltán nem kell neki sehonnan visszajönni!

 

A Morskie Oko meséje semmivel sem kegyetlenebb, mint az élet. Martin nem tudja, hogy Jóska varjú nem elrepült, hanem elkapták a táborban a gyerekek, kibelezték, megsütötték, és egész egyszerűen megették. Frau Allától, a tábori boszorkánytól tudom, aki az elűzés előtt matematikatanár volt valahol a Duna mentén, csak a táborban lett köztiszteletben álló jósnő, mert mint kiderült, látja a múltat, és tudja a jövőt.

 

(...)

 

 

--------

 

 

Olvasd tovább itt! A Kalligram folyóirat júniusi számából.

 

Kép: Dariusz Staniszewski, Pixabay