A terveim között már régóta szerepelt egy jó kalap beszerzése. Hitvesemmel nyakunkba vettük a várost, megtalálni azt a férfias fejfedőt, ami kifejezi az egyéniségemet. Könnyű vállalkozásnak tűnt, de hamar kiderült, a férfi ruházati üzletek nagy részében nem tartanak kalapot, mert bevallásuk szerint igen kicsi az igény. Ahol végre találtunk, az már a polcon sem tetszett, de felpróbálva egyenesen szörnyű volt. Vagy úgy néztem ki, mint egy kocsis 1920-ból, jobb esetben egy béres, vagy stüszi vadász, vagy a cimbalmos egy roma zenekarból. A párom nagyokat nevetett, amint újabb és újabb kalapokat helyeztek a fejemre a lelkesen segédkező eladók. Én érdeklődve szemléltem, hogy ki az a szerencsétlen, aki a próbafülke tükréből tekint rám vissza. Kalap ugyan nem volt, de legalább jól szórakoztunk, ahogy két üzlet között ironikusan jellemeztem a fejfedőkínálatot.
A feleségem felfedezett egy kapu alatt megbúvó kis üzletet, ahol motoros bőrruhákat lehetett vásárolni.
– Menjünk be – mondta.
– Mi a fenének? Nem motoros szerkót akarok. Nincs is motorom – lázadtam fel értetlenül.
– A kirakatban, van egy kalap is – kontrázott.
– Ez motorosoknak szánt bőrkalap. Én ilyet fel nem veszek! – replikáztam.
– Olyan érdekes érzés kerített hatalmába, mintha valaki megszólított volna, és azt súgta: „Itt lesz, amit kerestek.” – váltott hangnemet és elindult befelé.
Aki ennyi ideje házas, az jól tudja, hogy a női megérzéssel nem érdemes vitatkozni. Ha ennyire ragaszkodik hozzá, hát legyünk túl gyorsan rajta. Ezen a szerencsétlen kis bolton már semmi nem múlik, és követtem szó nélkül.
Amikor bent elmondtuk, mit szeretnénk, nekem is furcsa érzésem támadt. Mintha a középkorú, alacsony, szőke hosszú hajú eladó hölgy és közöttünk valamilyen spirituális kapcsolat alakult volna ki. Mielőtt megszólalt, egy pillanatig ő is úgy nézett rám, mint aki szellemet lát.
– Klasszikus kalapot nem tartok, de van egy fekete western kalapom, ami szerintem az ön mérete, és jól állna magának – mondta, és már vette is le a polcról.
– Ilyet Jockey Ewing hordott a Dallasban – válaszoltam kikerekedett szemekkel.
– Igen, de Jockey mindig nagyon elegáns volt! Légyszi, próbáld fel – kérlelt a feleségem, mert látta rajtam a hezitálást.
Elég előnytelenül tettem a fejemre, mert a két nő szinte egyszerre lépett hozzám, hogy igazítsanak rajta.
– Ezt így kell hordani! Most nézd meg magad a tükörben – kaptam a felszólítást hitvesemtől, miközben elégedett mosoly jelent meg a hölgyek arcán.
A tükörből most is valaki más nézett vissza, de ez egy kicsit vagány, középkorú úriember volt, pici Ewing beütéssel. Ez a férfi nagyon hasonlított arra, aki szerettem volna lenni.
– Na, hogy tetszik!? – kérdezték egyszerre, nem titkolva, hogy nekik nagyon bejön a látvány.
– Egy kicsit szokatlan, de tetszik – válaszoltam óvatosan.
– Önről a férjem jut eszembe, ebben a kalapban – mondta az eladó hölgy. – Két éve egy motoros balesetben halt meg. Azt sajnálom a legjobban, hogy nem mentem vele a végzetes napon. Bár együtt haltunk volna meg! Rettenetesen hiányzik! Neki is ilyen kalapja volt, csak világos színű – és mutatott egy fényképet a férfiről, amin a lányukat kísérte az oltárhoz, hasonló fehér kalapban, miközben a könnyeivel küzdött.
– Remekül áll neked, de készülj fel, hogy sokan meg fognak bámulni, és lesznek olyanok, akik majd be is szólnak. Ha ez nem zavar, akkor vegyük meg, de ha nehezen viseled, akkor inkább ne – figyelmeztetett a feleségem, és közben a szomorú témát is próbálta terelni.
– Fogom bírni a kihívást. Megveszem, mert messze ez a legjobb. Igaz, nem volt túl nagy a merítési alap – próbáltam vicces és határozott lenni, mint aki teljesen biztos a dolgában.
A feleségemnek ismét igaza lett. Amikor kalapban mentem valahova, sok tekintetett vonzott magára. Ha sorban álltam a szupermarketben és valaki visszafordult, láttam, hogy susmog valamit a párjának, aki szintén megfordult és elég feltűnően tekintette meg a fejfedőm. Többen meg is dicsérték. Egy téli napon, amikor a hosszú télikabátomban, kalappal a fejemen mentem dolgozni, megállított a cégünk jogásza.
– Nekem, vannak rokonaim az USA-ban. Többször vendégeskedtem náluk. Rengeteg szép emlékem van, imádom az Egyesült Államokat! Ebben a kalapban és kabátban úgy nézel ki, mint egy amerikai békebíró. Örülök, amikor látlak, mert ilyenkor mindig beugrik egy szép amerikai emlék – és jót nevettünk.
Egyes kollégák az olaj világpiaci árának alakulásáról, mások az olajvállalkozók bálján betöltött szerepemről kérdeztek viccelődve. De nem volt gond, bírtam a tréfálkozásokat.
Anyósom halálát követően, mint egyetlen gyermeke, a feleségem örökölte a lakását. Az örökösödési eljárást követően el kellett intézni a névátírásokat a közüzemi szolgáltatóknál. Szabadságot vettünk ki, remélve hogy egy nap alatt mindent elrendezünk. Az elektromos művek és a gázszolgáltató sima ügy volt, de a kommunális szolgáltatónál probléma adódott.
– Jó napot kívánok! Névátírást szeretnénk intézni – tájékoztattuk a cég idős portását jövetelünk céljáról.
– Sajnálom, de a mai napon nincs ügyfélfogadás – válaszolta, miközben hivatalának fontosságát kifejező mozdulattal rámutatott a fülke melletti táblára.
– Jaj, de sajnálom! Tudja, szabadságot vettünk ki a mai napra, hogy intézkedni tudjunk – feleltem, miközben a csodára vártam.
A férfi együttérzően végignézett rajtam, és amikor a szeme megakadt a kalapomon, jobb karját felemelte és mutatóujjával jelentőségteljesen felmutatott az égre, mint aki csendet kér. Közben arcának változása arról tanúskodott, hogy megtalálta a megoldást. Bal kezével hirtelen felvette és füléhez emelte a telefonkagylót, majd tárcsázott.
– Elnézést! Egy úr van itt a feleségével, akik szabadságot vettek ki, hogy elintézzenek egy névátírást. Nagyon kedves pár. Nem tudnátok kivételesen fogadni őket? – kérlelte az ügyintézőt helyettünk. Nem hallottuk a választ, de kijött a fülkéből, és megmutatta, melyik épületbe menjünk, ahol majd segítenek nekünk. Nem győztünk hálálkodni.
Az irodában egy mosolygós hölgy gyorsan elrendezte az ügyet. Amikor kifelé jöttünk, láttuk, amint egy hozzánk hasonlóan rossz időpontban érkezett párt éppen elküld a portásunk. Teljesen megdöbbentem, hogy milyen emberek vannak. Képesek ide állítani ügyintézési időn kívül, és még kalapjuk sincs, hát mit gondolnak ezek!
A vízműnél folytattuk a dolgunkat, ahol az ügyfélszolgálat telis-tele volt emberekkel. Mindenhol ültek, és sokan állva várakoztak. Körülnéztünk, sorszámot téptünk, majd a sarokba mentünk, ahol még volt két állóhely. A biztonsági őr a belépésünk óta folyamatosan követett a tekintetével, azután kisvártatva odajött, és megszólított.
– Miben tudunk segíteni? – kérdezte, miközben ő is alaposan megnézte a kalapomat, amit ekkor már a kezemben tartottam.
– Névátírásra jöttünk – válaszolta a feleségem.
– Sajnos ma elég sokan vannak, egy kicsit várni kell – folytatta sajnálkozva. – Jó a kalapja! – tette még hozzá, majd bement az egyik ajtón. Egy perc múlva ismét megjelent két székkel a kezében, amit odatett elénk, és ellentmondást nem tűrő határozottsággal kérte, hogy foglaljunk helyet. Érdekes helyzet alakult ki, ahogy az emberek végigmértek minket, miközben találgatták, ezek vajon kik?
Miután végeztünk, beültünk a kocsiba, de percekig nem tudtunk elindulni, mert csak nevettünk és csóváltuk a fejünket. A párom szólalt meg.
– Jó befektetés volt ez a kalap!
